A Hét 1978/1 (23. évfolyam, 1-26. szám)
1978-06-03 / 23. szám
gyermekkori emlékeim elevenedtek ” fel bennem és indítottak útnak. Annak idején csaknem naponta találkoztunk nálunk a faluban a teknőt, szakajtót, fakanalat és tésztanyújtó sodrófát árusító kisszeretvai (Stretavka) „tekenősökkel", ahogy errefelé nevezik őket. A „teknős" mesterségnek, fogásainak, fortélyainak évszázados múltja, hagyománya van, de ezek — akárcsak a fából faragott háztartási eszközök — lassan végképp feledésbe merülnek, nem árt talán, ha kissé felidézzük őket. xxx A Deregnyő felől jövő utasnak betonlapokkal kirakott útra kell letérnie a főútról, ha be akar jutni Kisszeretvóra. Kutyák hangos csaholása jelzi érkezésünket. Pillanatok alatt népes gyermekhad veszi körül autónkat, kíváncsian bámulva, ami arra vall, hogy alighanem eléggé ritkán fordul meg erre idegen. Takaros kis falu az egykori Ung megye nyugati csücskében, a volt nagykaposi járásban. Szorosan egymáshoz lapuló házacskák, előttük fa- vagy vaskerítés. Egyik fiatalember, Malik Miklós igazít útba, amikor elmondom, mi járatban vagyok. Ö egyben a kísérőm is, amint elindulunk, hogy felkeressük a tanyán a hatvanöt éves Balog Sándor bácsit, aki még ma is űzi a teknőfaragó mesterséget. Éppen munkaszünetet tart, kiissza maradék sörét, majd a kert végében ültetett fiatal kanadai nyárfák árnyékába invitál, ahol éppen egy teknő készítésével foglalatoskodik. Kézbe fogja csákányszerű faragószerszámát és folytatja az abbahagyott munkát. A hosszú nyelű éles szerszám minden csapása kimért, megfontolt, és pontosan oda talál, ahová a parancsoló kéz irányítja, miközben szerteszét röpködnek a forgácsok. Szótlanul figyelem. A fejsze lapos nyelve a gömbölyű részeken sem téved. Szabályosan vágja, faragja a fát. Ahogy így elnézem ezeket az erős, biztonságos mozdulatokat, alig tudom elhinni, hogy Sándor bácsi bizony már jócskán benne jár a hatvanas években. Hja, a friss erdei levegő, az egyszerű életmód, no meg a rendszeres fizikai munka jó erőben tartja itt az embereket. Ez lenne talán a hosszú, egészséges élet titka? — A legöregebb ember százhat éves volt, amikor meghalt — mondja Malik Miklós, aki maga is emlékszik még a település legöregebb emberére. — De az aztán egyszer sem köhintette el magát egész életében... — toldja meg Sándor bácsi. — öltében megevett egy kiló szalonnát, abból is a legavasabbat, meg egy fél kenyeret. — Az igaz, nagydarabb ember volt. Egy kicsit még így elbeszélgetünk, aztán áttérek a szakmára. — Milyen fajta fából készíti, Sándor bácsi, a teknőket? — A legjobb a vörös fűzfa, mert ennek a legjobb a szervezete. Jó tartós. De megteszi a fehér fűz, a topolya meg a kanadai nyár is. Attól függ, mikor milyenhez jutok hozzá. — És mennyi ideig tart egy ilyen nagyságú teknő elkészítése? — mutatok fejemmel az előttünk fekvő, alakját már felvett teknőre. — Egy ilyen, egy méter negyven centis, egy napig tart. De van ám ezzel elég munka. Ezt nem is kétlem, magam is szemlélhetem, mily apró darabkák fordulnak ki, egy-egy fejszecsapás után. Két-három család telepedett le réges-régen ezen a helyen, valamikor még a népvándorlás idején. Sándor bácsi nem emlékszik az őseire. Kétéves volt, amikor apja elesett az első világháborúban. Annyit viszont tud, hogy Erdélyből jöttek ide az ősei. Ö természetesen már itt született. — Tud valamit románul, Sándor bácsi? — Nem éppen tökéletesen, de azért nem adnának el. — Én jobban tudok — szól közbe némi büszkeséggel a jóval fiatalabb Miklós. — Kitől tanultál meg? — Szótárból, meg falubeliektől. A mesterség apáról fiúra maradt. Sándor bácsi iskolába nem járt, mert amint mondja, akkor nem volt ilyesmire lehetőség. Dolgozni kellett. Meg a legközelebbi iskola öt kilométerre volt a tanyától. Autóbusz nem járt, gyalog pedig . . . Egész életén keresztül ezt a szakmát űzte, nagy szeretettel. Huzamosabb ideig nem volt munkaviszonyban sehol, azon kívül, ha kellett, hát pásztorkodott a közeli falu szövetkezetében. Kilenc gyereke van. — El tudott tartani ekkora családot teknőkészítésből? — Az biztos hogy nehezen, dehát kinek volt akkor könnyű. Az is igaz, hogy akkor még jobban elkelt a portéka. Kellett a tekenő tésztadagasztáshoz, húsbesózáshoz, a szakajtó tésztadagasztáshoz, a nyújtódeszka meg a sodrófa a tészta nyújtásához. De fakanálból kellett a legtöbb. Ma már... — A fiatal asszonyok nemhogy dagasztani nem tudnak, de főzni sem igen. Tisztelet a kivételnek. Húsz-harminc fillérbe került egy fakanál az első köztársaságban. Ezért jó sokat kellett belőle készíteni, hogy egy kis pénzhez jussanak. Szekérrel hordták készítményeiket a vásárokba, de a környező falvakat inkább csak úgy járták be, hátukon a nagy teknőkkel. — Nagyon régen volt már emlékezik Sándor bácsi egy érdekes történetre, miközben a fejsze megáll a kezében —, amikor megláttam az első biciklit, amiről még akkor nem is tudtam, hogy mi a csuda, a szemem-szám tátva maradt, különösen, hogy elhagyta a szekerünket. Az asszonyba böktem. „Nézd már, hogy mehet az ember két kereken? Biztos, hogy mindjárt ledűl..De nem dűlt le — mondja Sándor bácsi, miközben jóízűt kacag és újból hozzákezd a munkához. Ma, már az egykor minden háztartásban használt dolgok nagy részét legfeljebb dísztárgyakként találhatjuk meg. Igaz, az utóbbi években kezd növekedni az érdeklődés irántuk. Erre vall, hogy a bratislavai Népművészeti Bolt Vállalat mostanában jócskán rendel ezekből s árusítja országszerte, úgyhogy talán — míg az öregek élnek — mégsem hal ki teljesen a fafaragó szakma. Igaz, Sándor bácsi meg a többi hozzáértő ember inkább csak szórakozásból, hasznos időtöltésként készíti — dísztárgyakként — az egykori használati eszközöket, nem ez a fő megélhetési forrásuk. Itt, Kisszeretvón a tanya lakói közül minden családfenntartó munkaviszonyban van valamelyik környező üzemben, szövetkezetben. Nem olyan régen a Szlovák Televízió dokumentumfilmet készített a kisszeretvai teknőkészítőkről. — Egy másik alkalommal Kassáról voltak itt a televíziósok — egészít ki Sándor bácsi. — Ladikot készítettünk nekik, s ezt jól beálcáztuk. így kérték. Aztán meg rábocsátottuk a Laborcra. Amikor beleültek, a fülültet sem lehetett látni, olyan jól megcsináltuk. Elégedettek is voltak a munkával. Azt mondták, vízi madarakat mennek filmezni. Ma már a tanya sem tanya. Az itt lakó emberek is úgy élnek, mint bárhol másutt. Nem hiányzik sem az autó, sem a televízió. Végül kérésemre Sándor bácsi berakja a félkész teknőbe a szerszámokat: bárdot, fejszét, a vonókést, kapocskát és a „bibliát". Ez nem más, mint egy vastagabb deszkalap, s a nyakukba akasztották, hogy ha faragtak a kétnyelű vonókéssel, védve legyen a mellük. Ma már szerszámaik között a kézi benzinmotoros kisfűrészt is megtalálni. — Könnyű már ma — mondja Sándor bácsi, amikor lekísér. — Megvan minden, nem úgy, mint régen. De jó volna ma huszonöt évesnek lenni. Kitalálhatnának valami fiatalító vizet — jegyzi meg, miközben huncutkodva arcába fröcsköli a képzeletbeli csodaszert. Varga László A szerző felvételei 15
