A Hét 1978/1 (23. évfolyam, 1-26. szám)
1978-06-03 / 23. szám
Esküdni mert volna rá, Hogy hamarosan történni fog valami. Hogy a házára spekuláló férfi, asszony, aki gyötrelmes éjszakákat, nappalokat okozott neki, a maga élő valóságában megjelenik. Megragadja őt a hatalmas tenyerével, a feje fölé emeli, meglóbálja és kidobja az udvarra. Vagy szégyenére és megcsúfolására maga előtt fogja kituszkolni a házukból. Ö azonban nem lesz engedelmes. Megveti a küszöbön a lábát, és sikoltozni kezd, ahogy a torkán kifér: - Segítség, emberek, segítség! Ne hagyjátok elvenni a házunk. Ne hagyjátok elveszni a testünk töredelmét! Sikoltozása magától értetődően csak olyan lesz, mint a pusztába kiáltott szó. Mert nyár van, hetedmagával süt a nap, az emberek a mezőn szorgoskodnak, az asszonyok meg a kertben tesznekvesznek, nem hallják majd a segélykérő hangját. Egyedül dulakodhat az ellenségével. Mindenesetre azzal számoljon a házukba tolakodó, hogy nem hagyja kipenderíteni magát. Az ajtóban megfeszíti a lábát, hátradobja a testét, meghal a gonosztevő karjai között, de a házból nem megy ki. És abban sem legyen egészen biztos, hogy a dulakodásban ő marad alul. Hátha egy oroszlán ereje költözik bele, és ő kerekedik felül? Hátha ő ragadja meg a betolakodót mind a két kezével, s ho nem is bírja kirázni a lelkét, akárhogy rúgkapál, nem ereszti el, míg a csendőrök nem jönnek érte, s nem viszik el. Ha szökni próbálna, leüti vagy elgáncsolja. Ha az életét veszélyeztetné, leszúrja a legnagyobb késükkel. S a véres kést örömmámorban úszva végighordozza a falun, elrettentő példaként, és torkaszakadtából kiabálja:- így jár mindenki, aki a Cséplő Károlyék házára feni a fogát! Már nem is bánná, ha jönne a házára spekuláló személy. Csak már mutatná a rút pofáját. Ahol most áll, az ajtó közelében, az ágy támlájához támaszkodva, várakozásra a legmegfelelőbb hely. Az ellensége nem veszi észre. Azt hiszi, nyitva felejtette az ajtót. Kint kószál valahol. Mivel a konyhájukban sem lát senkit, visszahúzódik, hátrafut az istállóba, keresésére indul a fásszínban, a kertben, és az egészben az lesz a jó, hogy felismeri a gonosztevőt, és világba kiálthatja a nevét, leleplezheti a falu előtt. Sok-sok keserves esztendő után végre megnyugodhat, és mint mindenki más, ő is boldog lehet az új házban! Hiába várt azonban türelemesen az ajtónál, a házukra veszedelmet jelentő ember nem mutatkozott. Pedig minden idegszálával a lépteire ügyelt, a lépcsőfeljáróra meg az ajtóra irányult a tekintete. Torkában dobogó szívvel, ugrásra készen várakozott, mint a zsákmányára leső macska. Ha mocorgást hallott kintről, még a lélegzetét is visszafojtotta, és a fülével is hallotta a gondolatait: — Most jön, most settenkedik fel a lépcsőn, gumitalpú cipőben, nesztelenül, a legalkalmasabbnak látszó pillanatban! De senki nem rontott be a konyhájukba. Senki nem akarta eltenni láb alól. Senki nem igyekezett kihasználni az ura távollétét! Tíz óra körül már nem bírta a lóba az ácsorgást az ágy támlájánál, s a döbbenetét és a kíváncsiságot sem tudta leküzdeni magában. Mert hirtelen félelmetesnek tartotta a csendet. A betolakodó lépéseitől is ijesztőbbnek. Óvatosan, lábujjhegyen bement a szobába, kihajolt az ablakon, és körülnézett a házak között. A tegnapi mozgalmas, eleven élet mintha nyomtalanul eltűnt volna. Mintha az emberek és az asszonyok üresen hagyták volna a falut, hogy senki ne lehessen szemtanúja a dulakodásának a gonosztevővel. Még kacsák, libák, tyúkok sem fürödtek az út porában. Miska bácsi sem lihegett nyitva felejtett szájjal a kispadon. A sarkig tárt kocsmaajtó is unalmat ásított magából. A vakító fényességben csak az erdő zengett, és a bogarak zúgása hallatszott. Mi történt, hogy az emberi életnek nem volt nyoma sehol? Míg lesben állt az ágy támlájánál, mindenre elszántan várva a házára spekulálót, kitört a harmadik világháború és atombombával elpusztítottak minden élőlényt? De hogy-hogy robbanást nem hallott, légnyomást nem érzett, s az ablakon keresztül olyan gomba füstfelhőt sem látott? Hogy-hogy nem szirénáztak, vinnyoglak a sebesülteket szállító mentőautók! Hogy-hogy nem látott holttetemeket és rombadőlt házakat szanaszét az úton? Mindenféle pánik, felfordulás nélkül kiürítették a falu és őt ittfelejtették? Az emberek most is lejjebb vonultak a Sajó mentén szekerestül, lovastul, tehenestül, mint negyvenöt zimankós telén, amikor legkedvesebb halottaikat temetetlenül hagyva kellett menekülniük délre? Amikor a kis Emőkét felemelték magukhoz a szekérre? Min jár megint az esze? Dolgos hétköznapokon mindig néptelen a falu. Az emberek csak vasárnap tódulnak ki az útra a házak elé. Dehogy költözött el a nép. Mint hangyák a réti zsombékot, úgy járják keresztül-kasul a mezőt. Izzadton, porosán és bágyadtan a hőségtől. Mennyire igaz, amit gondolt. Hol volt még a dél és a derékig meztelen szövetkezeti tagok már jöttek be a faluba. Hangosan, mókázva a kocsmába tartottak. Hogy megragadhassák a söröskorsó fülét. Hogy elolthassák a szomjukat. Miről beszéltek olyan izgalmasan, s min nevettek olyan jóízűeket? Nem tudott ellenállni a kíváncsiságának. Belebetegedett volna, ha tétlen marad. Kisietett a házból, elballagott a kocsmához, egészen a sörivók közelébe settenkedett. Jó ideig ólálkodott a kocsmaajtónál. Ügy tett, mintha a gyűszűjét ejtette volna le a porba és keresné. Ne legyen a jelenléte senkinek feltűnő. Közben hegyezte a fülét, hogy halljon, felfogjon minden szót. De hiába volt nagyon elővigyázatos, a napbarnított, derékig meztelen szövetkezeti tagok észrevették. Mert amikor távoztak a kocsmából, szíven szúrták néhány szóval. Nem habozott, hogy a nyomukba szegődjön-e. Lehajtott fejjel, szorosan felzárkózva mögéjük, szinte egészen hozzájuk csapódva követte a férfiakat. Persze, mindennél előbbre valónak tartotta az óvatosságot. Úgy ment, mintha céltalanul menne, kibontott kendővel, könnyű fehér blúzban, fekete szoknyában a felvég felé. Mintha csakugyan keresett volna valamit az út porában. Mintha a gyűszűje valóban a felvég felé gurult volna el a kocsmaajtó közeléből. Mikor azonban a komaasszonyát megpillantotta, hogy más dolga sincs, könyököl a vaskerítésen, tetszeleg magának az emeletes házuk előtt, egyszerre megtorpant, és mérgesen az orra alá mormogta: — Ennek is éppen most kell a kerítésükön csüngeni, amikor megtudhatnék valamit arról, aki a házunkra feni a fogát! Nem tudta, mit csináljon. Menjen-e tovább az elgurult gyűszűje után, haladjon-e el előtte úgy, mintha szórakozott lenne, vagy siessen vissza a házukba, mert azóta az ellenség már beosonhatott, lesállósba helyezkedhetett a konyhájukban. Nem merte megkockáztatni a visszafordulást. Ment tovább, de csendesebbre fogta a lépéseit, lemaradt a szövetkejeti telepre tartó férfiak csoportjától, s megállt a komaasszonya előtt. Odament hozzá a kerítéshez, ts mint a tetten ért gyerek, köszönés helyett zavartan azt kérdezte: — Sütkérezel, jó komaasszony? — Sütkérezik a rosseb - mondta elég paprikás hangulatban. — Az uramat várom, Menyhértet. — Hol van? — Bement a városba egy orgonaszakértőhöz. Beragadtak a pedálok a lába alatt. Hányszor figyelmeztettem pedig, ne tapossa olyan erősen. Nem hordóban áll. Nem hordóskáposzta az! — Mit főzöl? — Sztrapacskát. Nem jó, ha sokáig áll. Megmerevedik - mondta a komaasszonya és végigpásztázta az utat a tekintetével. —Én is azt főzök. Sztrapacskát. Az uram mindennap megenné, úgy szereti! — Főzöl te fenét. Hallgatózól megint. Aki sztrapacskát akar főzni, az a konyhába indul, nem a felvég felé tart. Azt hiszed, vak vagyok? — haragudott meg rá egyszerre a komaasszonya. — A fiamhoz megyek, jó komaasszony. Nem tudod? Akármennyi is a dolgom, azért megnézem őket. — Annak mondd ezt, aki el is hiszi! - mondta emeltebb hangon a komaasszonya, és az utat megint végigpásztázta a tekintetével. — Borjas a tehenünk. Nem fejünk hetek óta. Túróért megyek hozzájuk. Aztán sietek vissza az uramhoz, mert az öregeknek már csak együtt jó — jegyezte meg, és mosolyt erőltetett az arcára. A hitelesség kedvéért úgy tett, mintha tovább ment volna, de az utolsó pillanatban mást gondolt. - Ezeknek is a mi házunk volt a téma! - mutatott a szövetkezeti tagok után, és rákönyökölt a vaskerítésre. — Ugyan, jó Hermin, az isten áldjon meg, mért érdekelné őket a te házad? — intette le mérgesen a komaasszonya. — Mert valamelyik pályázik rá — fogta suttogóra a hangját. — Azt csak bebeszéled magadnak - fordította el a fejét haraggal. — Talán jobb is, hogy nem tudod, amit én tudok - legyintett a komaasszonyára, és szaporábban lélegzett. — Aztán mit tudsz te? - húzta el a száját gúnyosan. — Valaki a házunkat akarja. Nem a tieteket, nem a Demeter Sándorékat, mégcsak nem is a Bibókét, hanem a miénket! — Megint ezt hallgassam? - kapott a füléhez a komaasszony. - Úristen, hát mikor lesz már ennek vége? — Egyszer el is veszi, meglátod — folytatta úgy, mintha a komaasszonya szavait nem is hallotta volna. - Kimegyünk nagy semmire. Kisemmizik a lányunkat, Herminkét! — Bolond vagy, Hermin. Bolondságokat veszel a fejedbe. Senki nem akarja a házatokat - pattogott a komaasszonya, s mert a rekkenő hőségben semmi kedve nem volt a bajával foglalkozni, indult be cfz udvarukba. — Ne menj be! Ne hagyj itt! Maradj még egy kicsit! Ki érti meg a bajom széles e világon, ha te se? - szólt utána kétségbeesetten, és elfogta a sírhatnék. — Ünom már a bolondságaidat - torpant meg a komaasszonya. — No ki vele gyorsan, amit akarsz, még várok - mondta, de nem jött vissza a kerítéshez. — Nézz körül - mutatott az új házak sorára, és közben potyogott a könnye. — Akik azokban laknak, mind boldog emberek. Csak én vagyok boldogtalan. — De miért? — tárta szét értetlenül a karját. (Folytatjuk) 10
