A Hét 1978/1 (23. évfolyam, 1-26. szám)
1978-06-03 / 23. szám
ÁLLOTT! JK LVAST1JK QJUTUK színház Megettem a nagynénimi Magát, az anekdotát sokan ismerik: X-ék egy kisebbforma csomagot kapnak Nyugatról, benne egy pudingosdobozban — a hivatalos előírások megkerülése végett — a család külföldön élt nagynénijének hamvaival . .. Igen ám, de ezt a család csak néhány nappal később, a magyarázó levél megérkezése után tudja meg; ekkorra azonban már régen se híre, se hamva a „pudingpornak", mert X-ék egy kiadós ebéd után, csodás ízű desszertként megették a küldeményt — hálásan dicsérve közben a nagynéni jószívűségét és a dobozkán feltüntetett pudinggyár remek receptjét! . . . Ebből a humoros történetből indul ki Ľubomír Feldek, a bratislavai Stúdió Színpad legutóbbi bemutatójának szerzője. Persze, az anekdota adta alapötletet csak keretnek használja, az előadás sarán megpróbál a lehető legtöbbet elmondani figurái jelleméről, gondolkozásmódjáról és a meg-megelevenedő levelek révén az elhunyt nagynéniről is. Ľ. Feldek mindezt humoros, zenés farmában tálalja. így kiváló szórakozást nyújt, de egyben élesen bírálja a kritikádon sznobizmust és egyesek korlátlan nyugatimádatát. Rengeteg eredeti ötlettel járult hozzá az előadás sikeréhez Miloš Pietor, államdíjas rendező, aki ezzel újólag bebizonyította, hogy nemcsak a komoly témájú, főképpen klasszikus színpadi művek értő mestere, de kiváló érzékkel s átgondoltan rendez, otthonosan mozog a kabaré stílusába hajló könnyed színpadi műfajban is. Ironizáló rendezői elgondolásának nagy érdeme van abban, hogy a színházban töltött idő alatt a néző önfeledten szórakozik — majd a mulatsággal teli két óra elteltével, fölkelve a kényelmes zsöllyéből az illető esetleg magára ismer... Rájön, hogy olykor-olykor (vagy talán gyakrabban is?) bizony tőle sem idegenek a sznobizmus és a szemlesütő kritikátlanság megnyilvánulásai. Az egyértelmű rendezői szándék megvalósulását nagyban segítik Zora Kolínska, Ida Rapaičová, Jozef Filip, Ľubo Roman és Emil Horváth kidolgozott, hiteles alakításai, játékukon látszik, hogy kedvvel vesznek részt ebben a színpadi mókában. (Képünkön Zora Kolínska és Emil Horváth) — miklósi — KIÁLLÍTÁS Kisalföldi képzőművészek Az esztergomi Balassa Bálint Múzeumban április elejétől május végéig tekinthettük meg a Kisalföldi Képzőművészek Kiállítását, amely a magyarországi Győr-Sopron megye jelenkori képzőművészetéről nyújtott hiteles képet. Zömében az elmúlt fél évtizedben készült — s a Xantus János Múzeum gyűjteményében otthonra talált — munkák (pályázatokon nyertes festmények, szobrok, országos tárlatokon szerepelt érmek, illetve egy-egy életmű jelentősebb darabjai) kaptak helyet a kiállításon. A kisalföldi képzőművészek ihletője a sajátos, egyedi jellegű táj, főként pedig az élet, a munka legkülönbözőbb színterein helytálló ember. Horváth István Zápor, Tóvári Tóth István Halásztanyán, Nádvágás és Reggel, Cziráki Lajos Művésztelep és Vihar előtt, Muhi Aladár Ikva patak című munkái — de szinte az összes kiállított műalkotást felsorolhatnánk — arról tanúskodnak, hogy a Kisalföld képzőművészei (bizonyára azért, mert műveik emberközpontúak és emberbez-szálóak) a valóságábrázolás hagyományos eszközeivel is tudnak újat — eddig soha el nem mondottat — mondani az őket körülvevő világról. A kiállítás tehát nem csupán azért volt érdekes, mert egy egész magyarországi tájegység képzőművészetét bemutatta — méghozzá teljességre törekedve —, hanem mindenekelőtt azért, mert a kiállított műalkotások mindennél meggyőzőbben bizonyították, hogy a közérthetőség talaján maradva is lehet újat, s ugyanakkor művészit, esztétikailag is értékeset alkotni. Varga Erzsébet FOLYÓIRAT „Csontkovács v été ly társ“ A Hét olvasói emlékeznek még rá, milyen érdeklődés kísérte azokat a riportjainkat, amelyeket hosszabb-rövidebb időközökben a sókszelőcei Pista bácsiról, a cikkeink révén országszerte még ismertebbé vált csontkovácsról írtunk. Utólag most már elismerjük, sok bajt zúdítottunk a Pista bácsi nyakába. Riportjaink megjelenése után még több lett a vendége. Az emberek, a rászorulók egymásnak adták ót az ajtó kilincsét. Autók, autóbuszok, taxisofőrök hordták hajnaltól késő estig Pista bácsihoz a pácienseket. A mi nyakunkba zúdult a „bajból”. Orvosok és egészségügyi dolgozók fejezték ki rosszallásukat, azzal vádolván bennünket, hogy „kontárok" munkáját népszerűsítjük. És a kioktatásunk sem maradt el. Az ilyen, a Pista bácsihoz hasonló hozzá nem értők nem tudják, hogyan ártanak annak, akin végeredményben segíteni akarnak. És kisgyermekek csípőficamára hivatkoztak, vagyis olyan benövésekre, ahová csak sebészi beavatkozással lehet visszahelyezni a kiugrott csontot. Erre pedig a „kontárok" képtelenek. Egyszóval se vége, se hossza nem volt a Pista bácsi munkáját kísérő vitáknak. Aztán lecsillapodtak a kedélyek, s az érdeklődés nem hogy csökkent volna, hanem még nagyobb lett. Sókszelőcét — ha láthatatlan tintával is — ráírták Európa és a világ térképére. Kanadából is felkeresték a „csodadoktort". Ma is sokan járnak hozzá változatlanul. Mindezt azért tartom szükségesnek elmondani, mert a napokban kezembe került a jugoszláviai Magyar Képes Újság, amelynek a negyedik oldalán ilyen címmel jelent meg riport: „A csontkovács ..." Mi az, Pista bácsi már utazik is, járja a világot, mint a diplomaták? — jutott mindjárt eszembe. Mikor azonban elolvastam az írást, rá kellett jönnöm, hogy „csodadoktorokat" nemcsak nálunk, Sókszelőcén, hanem másutt, más országban is terem a föld. Az az ügyes kezű, nem kevésbé híres csontkovács a jugoszláviai, nemesmiliticsi, hetvenhat esztendős Kemény Pál. Szontán született, tízgyermekes családban. Egy falubelijétől, Viktor nénitől leste el a csontrakás tudományát. És tovább már nem is folytatom a róla szóló riport ismertetését. Holtig tanul az ember, mondják. Én is megtanultam a „Magyar Képes Újság”-ban közölt írásból, hogy a csontkovács-mesterség tudományát nemcsak örökölni lehet, mint a Pista bácsi esetében, de el is lehet lesni. Ezt a Kemény Pál példája bizonyítja I — mj — KÖNYV Társadalom és genetika Czeizel Endre budapesti orvos nevét jól megjegyeztük még akkor, amikor a születésszabályozásról adott elő a televízióban. A lelkes, a társadalmi jelenségek iránt roppant fogékony szakember most újabb bonyolult, de az emberiség. jövőjével nagyon összefüggő témáról, az örökléstanról ír „Társadalom és genetika" című könyvében, mely a Gyorsuló idő sorozat egyik legutóbbi kiadványa. Szinte naponta olvassuk a lapokban és halljuk a rádióban és a televízióban, hogy az emberiség csakis akkor kerülheti el a végzetesnek tetsző, nukleáris katasztrófát, ha a lelkiismeretéré, a „józan észre" hallgat. Mi az, hogy „józan ész"? Mi az intelligencia? Milyen az emberiség történelme az örökléstan szemszôgébôľ nézve? Hogyan állították a második világháborút megelőző propaganda szolgálatába a nácik az eugenikát? Mi a helyzet napjainkban a gén-kutatásban? Czeizel egy sor izgalmas — létünkkel összefüggő — kérdésre adja meg kis könyvében a választ. Nem pesszimista, de jól tudja, sokat kell még tennünk annak érdekében, hogy elkerülhetőkké váljanak a tragédiák, hogy mindenütt a józan ész győzzön. Befejezésül elegendő talán a század egyik legnagyobb gondolkodóját, H. J. Mullert, a Nobel-díjas genetikust idéznünk, aki megpróbálta megfogalmazni a „kiváló emberi adottságokat": „A legfontosabb az értelem és a közösségi érzés, a társadalmi elhivatottság. Mjndez magában foglalja a ma még oly ritka emberi képességeket, mint az együttműködési készséget, a fokozott aktivitást, más ember problémáinak megértését, a részvétet, a mások sikerei fölötti örömérzést, az igazságérzetet, a morális tisztaságot, és így tovább . .." (batta) A világ legkisebb motorkerékpárját az amsterdami kerékpár- és motorkerékpár-kiállításon láthatták az érdeklődök. 20 cm magas, 42 cm hosszú, 30 km óránkénti sebességet ér el. Nem csoda, ha tulajdonosának nézeteltérései támadtak a közlekedési rendőrséggel, mikor megjelent a város utcáin. A műkedvelő művészek II. wroclawi triennáléjára több mint 1300 festmény, szobor, grafika és szőttes érkezett be. A bíráló bizottság igen nagyra értékelte a beküldött pályamunkák művészi színvonalát. A Nyugat — úgy látszik — csak „feltűnösködö" divatot tud elképzelni. Képünk legalábbis erről tanúskodik. 8
