A Hét 1978/1 (23. évfolyam, 1-26. szám)
1978-04-29 / 18. szám
VARGA JÁNOS gépkocsit vásároltak hazánk dolgozói. Mindez azt jelenti, hogy a pártunk XV. kongresszusa óta eltelt időszakban növekedett dolgozóink életszínvonala és szociális biztonsága. Mindez természetesen nem jelenti azt, hogy eredményeink nem lehetnének nagyobbak, ha minden munkahelyen, az irányítás minden szintjén következetesen teljesítenék a XV. kongresszus minden célkitűzését. A munka ünnepén tehát elsősorban ezeken a problémákon kell mindenkinek elgondolkodnia. Mert a CSKP KB 11. ülésén elfogadott határozatok mindannyiunktól konkrét cselekedeteket kívánnak a munkahelyen és a vezetésben egyaránt. Megkövetelik, hogy a termelés területén mutatkozó fogyatékosságokat, amelyekre a CSKP KB 11. plénuma rámutatott, minél gyorsabban felszámoljuk. A május elsejei felvonulások azt bizonyítják nálunk, hogy népünk egységesen kiáll pártunk politikája mellett. Ennek a politikának gyakorlati megvalósítása a legkonkrétabb hozzájárulás a béke védelméhez s a kommunista és munkásmozgalom további erősítéséhez a világon. Május elseje évtizedek óta az új eszmék győzelmének hirdetője az egész világon. Mi büszkék vagyunk arra, hogy szocialista társadalmunkban nkának Népgazdaságunk és a termelés fejlődésének kulcsproblémája továbbra is a hatékonyság emelése, ami összefügg az álló alapok, elsősorban a gépek jobb kihasználásával. Nagy feladatok állnak előttünk az exportképesség növelése terén. Itt elsősorban arról van szó, hogy világszinten termeljünk, hogy termékeink keresettek legyenek a külföldi piacokon. Mindezeknek a feladatoknak a megvalósítása felelősségteljesebb hozzáállást követel meg mindenkitől, a munkástól s az irányító-szervektől egyaránt, valamennyi termelési ágazatban. Tudatosítanunk kell, hogy a jó munka, az áruk jó minősége az, ami a leghatékonyabban hozzájárul a szocialista társadalmi rend népszerűsítéséhez az egész világon. immár harminc éve ezeknek az új eszméknek konkrét megvalósítói vagyunk, hogy munkánk nyomán erősödik hazánk gazdasági ereje, erősödik védelmi képessége és erős láncszemei vagyunk a Szovjetunió vezete szocialista országok közösségének. Derűlátóan nézünk a jövőbe, hisz a szocializmus építésének hazai és nemzetközi tapasztalatai azt igazolják, hogy csakis ez a társadalmi rendszer tudja megoldani a széles tömegek alapvető problémáit, csakis a szocialista társadalmi rendszer tud biztosítani emberhez méltó életet mindenki számára. Számunkra a május elsejei felvonulás a békés és boldog jelen kifejezője, de egyben előrepillantás is a jövőbe, arra az útra, amelyet harcokban megedzett pártunk mutat egész népünk számára. ma is úgy viszi, olyan büszkén a vörös lobogót a május elsejei menetben, mint valaha, amikor ezért meghurcoltatás járt. Pár év máival most már szándékosan, ismét ellátogattam Kéméndre. Több útbaigazítás után leltem rá Károly bácsi portájára. A múltról beszélgetünk, azokról a május elsejékről, amikor csak loppal, titokban szervezkedhettek és nem a főutcán vonult végig a tömeg, hanem a kertek alatt, a réteken. Feltörnek a keserű emlékek.- Nem is jó róla beszélni. .. Vörös mivoltáért sokszor munkát sem kapott, vagy éhbérért, öt koronáért, pakli dohányért, cigarettapapírért dolgozott egész nap. — A gyerekek libát őriztek, azért kaptak egy-egy karaj kenyeret. így tengődtünk. Édesapja még 1914-ben bevonult katonának. Fogságba esett, vöröskatona lett. Ott volt Péterváron, amikor megdöntötték a cár hatalmát. Hat év múlva hazajött, akkor tudta meg, hogy időközben fia is ugyanarra az útra tért. Az igazságért vívott harc útjára. Kun Béla mellett harcolt. De a Tanácsköztársaságot megdöntötték. A két világháború közötti időszak alatt nehezen élt a munkás, a földnélküli paraszt. Simonyics Károly ökölbe szorított kézzel dolgozott és ütött, ha kellett. Május elsején, bármilyen veszéllyel is járt, vitte a vörös lobogót. A második világháború alatt az ő házában volt elszállásolva a kéméndi szovjet kommandatura.- Én voltam a hírszerzőjük. Jártam a határt, beszélgettem az emberekkel, s jelentettem a parancsnoknak, mit hallottam, hol az ellenség. A háború után még egy megpróbáltatáson ment keresztül. Családjával együtt Csehországba deportálták. 1947 tavaszán szökött haza. Éppen május elsejére és ismét az élre állt. A következő tavasz meghozta a végleges szabadságot. Életének jelentős állomása a szövetkezetesítés. Nemcsak elsőként jelentkezett a faluban a szövetkezetbe, de kivette részét az agitációból is. Vannak híres emberek. Nagy tudósok, írók, költők, hazafiak, hősök. Az egyik feltalált valami fontos dolgot, a másik örökbecsű művészi alkotásokkal tette ismertté a nevét, a harmadik győztes csatákat vívott, és így tovább. Károly bácsi minden év május elsején a vörös lobogót vitte. Ha jól meggondoljuk, ez is hősi cselekedet volt abban az időben. Én már csak olyan május elsejékre emlékszem, amikor az utcák és terek zászlódíszbe öltözve várták a felvonulókat, az ünneplő dolgozókat. Csak akkor hatol el igazán a tudatomig, hogy nem volt ez így mindig, amikor Károly bácsit hallgatom, a sok-sok szenvedést, a megpróbáltatást, a sok-sok harcot, amely végül is meghozta a győzelmet. Tudom, neki és sok ezer társának, sok-sok hős katonának köszönhetjük a tavalyi, az idei s az ezt követő valamennyi boldog, békés, szabad május elsejét. Károly bácsi búcsúszavait sohasem fogom elfelejteni.- Vigyázzanak arra, amit mi kiharcoltunk, ne engedjék, hogy belső vagy külső ellenség megbontsa a munkásosztály egységét. Kép és szöveg: FISTER MAGDA Sok szó esik manapság a nők társadalmi szerepéről, arról — a nemzetgazdasági szempontból sem elhanyagolható — tényről, hogy a nők túlnyomó többsége dolgozik. Közhely már, hogy a dolgozó nő mind a termelésben, mind a szellemi-alkotó munka területén egyenrangú és egyenjogú partnere a férfinak — legalábbis ami a teljesítőképességet és az eredményeket illeti. Mondom, sok szó esik a dolgozó nőkről, pontosabban azokról a nőkről, akik egy-egy bizonyos munkahelyen (gyárban, hivatalban, iskolában, kórházban, szövetkezetben stb.) dolgoznak. Mindezt nagyon is rendjén valónak találom. Azt azonban már sokkal kevésbé, hogy szinte csökönyös következetességgel hallgatunk azokról a nőkről, akiket hivatalosan csak nyugdíjasoknak vagy éppen özv. XY-néknak neveznek. Már az elnevezés is — jóllehet formálisan nem kifogásolható — bántja a fülemet; éppen a lényeget, ezeknek a tisztességben megöregedett embereknek a valódi szerepkörét nem tükrözi. Beszéljünk tehát ezúttal a — nagymamákról! Statisztikai kimutatásokban hasztalan keresnénk azt a rubrikát, amely feltüntetné a nagymamák társadalmi hasznát. Még csak megközelítő pontosságú adataink sincsenek arról, hány bölcsődei és óvodai férőhely szabadul fel a gyermekekre vigyázó nagymamák jóvoltából, gyanítom azonban, hogy nem kevés. Egy jó nagymama „megfizethetetlen" — szoktuk mondani, főleg akkor, ha nincs. Mert amikor van, akkor szinte természetesnek tartjuk, hogy a nagymama „besegít": főz, mos, takarít, bevásárol és persze felügyel az unoká(k)ra. önzetlenül teszi mindezt, pusztán szeretetből, s jó ha ezért egyáltalán köszönetét kap. Azt mondtam az imént, hogy a jó nagymama megfizethetetlen, s ezt annyira komolyan hisszük és gondoljuk, hogy nem is próbáljuk megfizetni a fáradozását. Pedig véleményem szerint erre volna elegendő ok. Hallgatólagosan tudomásul vesszük például, hogy amikor a gyerek megbetegedik, akkor a nagymama viszi orvoshoz és vállalja az ápolását is, csakhogy a dolgozó anyának ne kelljen távolmaradnia a munkahelyéről — amihez egyébként joga lenne —, és ezzel egycsapásra megoldódik egy sereg probléma a munkahelyen, amelyhez a nagymamának tulajdonképpen nem is volna köze. Azt is jól tudjuk, mennyibe kerül államunknak egy-egy bölcsődei vagy óvodai férőhely fenntartása évente, de azon még nemigen tűnődtünk el, hogy ugyanakkor a nagymamák jóvoltából némiképp enyhülnek is a férőhely-gondok. Hát ezért gondolom én, hogy beszélnünk kell a nagymamákról is. LACZA TIHAMÉR 3
