A Hét 1978/1 (23. évfolyam, 1-26. szám)

1978-04-22 / 17. szám

TÖRÖK ELEMÉR versei:

RÖPÍTSD FEL ÚJRA

Jegenye nőtt a szemembe, csillag bújdosik felette,

bederengi éjszakámat, ezt a sötét barlang-házat.

Röpítsd fel újra képzelet a gyermekkori képeket,

szorong bennem a félelem, világosítsd meg éjjelem,

villantsd felém a kék eget, sötét mögül a fényeket.

KÍVÁNOK

NÉKED...

Bárhol vagy ha felidézlek mosoly keresi arcomat hogy mondjam el hogy megértsed kimondhatatlan szomjamat

tárd felém meleg tenyered olvadj fel bennem halgatag ennyi elég ennyit kérek hogy jóra fordítsd sorsomat

én próbálok dalt és zenét vígság sípját is megfújom kívánok néked szerencsét csillagokkal fényes úton

DÉNES GYÖRGY:

PARASZT ASSZONYOK

Kristályba fagytak mind a régi arcok, sápadtan derengnek, mint a hold . . . Életed lesz végül a kudarcod, — mely ifjan nyurga szilfaként dalolt.

Élet, élet. Oly nagyon szerettem a tarlón járni esti pára-kékben, nagy árnyékok húztak el mögöttem és tücsök cirpelt a bolyhos sötétben.

Parasztasszonyok, drága nagyanyáink baktattak haza hús mezőkön át. Látom, ahogy a batyujuk világlik, ahogy lóbálják szótlan a kapát.

ORTUTAY GYULA

(1910—1978)

A magyar néprajztudományt és közéletet fájó veszteség érte: meghalt Ortutay Gyula, etnográfus, a Magyar Tudományos Akadémia és az Elnöki Tanács tagja, országgyűlési képviselő. A különböző szervezetekben és társulatokban betöltött tisztségeit pontosan felsorolni még egy nagyobb megemlékezésben is nehéz lenne. Ott volt mindenütt, ahol a magyar népművészetről, művelődésről, népismeretről volt szó és tenni kellett valamit a néprajztudomány népszerűsítése érdekében.

Már ifjúkorában, mint szegedi bölcsészhallgatót érdekelte a falukutatás problémája. Nagy hozzáértéssel szerkesztette a MAGYARSÁGTUDOMÁNY című folyóiratot. Tudományos munkássága mellett részt vett a haladó baloldali politikai mozgalmakban is, és egyik szervezője volt a Magyar Történelmi Emlékbizottságnak. A felszabadulás után a Magyar Néprajzi Társaság elnöke. Ezenkívül jelentős közéleti és tudományos tisztségeket töltött be.

Munkásságának nagy szerepe volt a magyar népköltészeti gyűjtés és elméleti kutatás fellendítésében. Számos népmese- és balladagyűjteményt adott ki.

Az alábbiakban egyik legismertebb művéből, a KIS MAGYAR NÉPRAJZból idézünk egy jellemző, a kezdő néprajztudós lelkes, de még ösztönös munkáját felvillantó részletet.

Még egyetemi hallgató koromban történt, 1930 táján, Féja Géza akkoriban egyik riportjában meg is írta, talán érdemes lesz felelevenítenem. Pár barátommal az egyik Szeged környéki faluba, Tápéra látogattunk el, hogy a kicsi, a Tisza oldalán meghúzódó falu vallásos szokásait, babonás hiedelmeit megfigyeljük. Tudtunk egy híres öregasszonyról, aki állítólag a rontások, varázslások titkajnak jó ismerője volt. Őt szerettük volna kivallatni tudománya felől. Mint kezdő gyűjtőt az is nagyon meglepett már, hogy az öreg Annus nénit a kápolnában való foglalatoskodás közben találtuk: nagy áhítattal

rendezgetett a kis kápolnában, ahol pár zászló, zarándokúti emlék, fogadalmi ajándék ékesítette a fehérre meszeli falakat. Söprögetett, virágot rakott az oltárra s mindegyre imákat motyogott, áve mariákat. Én persze azt gondoltam különböző olvasmányaim alapján, hogy a falu végén leljük meg düledező kis viskóban, mindenféle füvek főzése, kotyvasztása és varázsigék mormolása közepette. (S hogy ez az elképzelés milyen eleven, mennyire hatott, azt mulatságosan példázza Bóka László kedves regényének, a Karfiol Tamásnak ironikuskeserű betéte a „boszorkányelvtársnő"ről, Bagi Sáráról, és titokzatos faluvégi házáról — egy korunkban lejátszó regényben.) A valóság itt is becsapta az elképzeléseimet, mint rendesen másokét is. Enyhe nyárvégi délután volt, a kápolna körül jóillatú csönd.

A barátkozás bizony nehezen indult. Annus néni bizalmatlan volt: sokan is voltunk ahhoz, hogy ezekről a legkényesebb és leginkább titkolt témákról kedve támadt volna beszélgetni. Eleinte hallani sem akart arról, hogy ő rontásról, holmi babonafélékről valamit is tudna, ő már csak a vallásnak él, ne háborgassuk, istentelenség az, ki hisz már olyanokban, elmúlt már az az idő, és így tovább. Hiába kerülgettük kérdéseinkkel, egyikünk sem ért vele célt. A hangulat egyre feszesebbé vált, mi, a kezdő gyűjtők és érdeklődők, tétova bizonytalansággal ültünk a kis parasztszobában, Annus néni pedig elutasítóan méregetett bennünket. Ekkor mentő ötletem támadt.

— Hát, ha nincs Annus néninek mondanivalója, ne fárasszuk tovább — mondtam —, pedig én is tudnék egyet-mást cserébe másvidéki szokásokat, ahonnan én jöttéim.

— Miféle szokásokat? — kérdezte inkább udvariasan, mint érdeklődve.

Erre azután előálltam olvasmányaimból összeszedegetett tudományommal. Elkezdtem mesélni, hogy mifelénk a bűbájosak milyen praktikákkal tudják elvenni a tehén hasznát, vagyis a tejét, hogy a juhászos emberek milyen ügyesen nyomára akadnak a rontóknak, s milyen fortéllyal, büntetéssel leplezik le a tagadót, s hogy könyörög az kegyelemért a végén. Víziomberekről meséltem, akik mifelénk rérnítgetik a halászokat, révészeket éjszakánként. Annus

néni egyre nagyobb érdeklődéssel hallgatott, már nem is ügyelt másra, magam pedig azon aggódtam, hogy hamarosan kifogyok a tudományomból. Egyszeresek megszólalt.

— Hát maga tudó? — kérdezte tisztelettel.

A tudó bizony táltost jelentett az ő szólása szerint s én még azt is jól tudtam, hogy ez a tudó elnevezés nyelvészetileg is bátran visszavezet bennünket a sámánok világába, egyenesen a messzi finnugor közösség korába, ahonnan mi is kiszakadtunk. Nem tagadtam hát táltosi mivoltomat.

— Igen — mondtam — magam is tudó volnék.

— Kijárta mind a hét oskolát? — kérdezte még a nagyobb biztonság kedvéért.

Mikor aztán efelől is megnyugtattam, nyomban vége lett a bizalmatlanságának. Nem sokat törődött már a többiekkel, csak velem foglalkozott, nekem magyarázott. Ő is elmondotta nekem azokat a varázsigéket, bájoló imádságokat, amelyeket tudott és használt. Hasonlókat magom is olvastam már Kálmány Lajos kitűnő gyűjteményeiben Szeged vidékéről is, amelyekkel a beteg gyermeket, a szemfájósokat, a szemmel megvert kisdedeket lehet meggyógyítani. Varázslásaiban sűrűn előkerült Szűz Máriának és Jézus Krisztusnak a neve, egy-egy szenté is. Pogánykori magatartásra emlékeztető varázsló szándék így keveredett össze a keresztény vallás áhítatával, túlvilág felé forduló hitével.

Hasonló varázsmondókákat, ráolvasó imádságokat már a XVI. században lejegyzett a neves református prédikátor, Bornemissza Péter. Ö is éppoly erősen hitt bennük, ha az ördög kísértéseinek is tartotta, mint néhány évszázad múltán a vallásos katolikus parasztasszony. Így éltek tovább a kereszténységben pogány hiedelmek, rítusok, szövegek. Aligha kell hangsúlyoznunk, hogy ezeknek a ráolvasásoknak, varázsmondókáknak, rítus-szövegeknek esztétikai értékük, formai törvényük is volt: ritmikus szerkezetek, dramatikus-epikus formák segítettek őrizni e szövegeket, századokon keresztül azonos szerkezetek elvei szerint.

Eddig a történet, itt kerültem közvetlen ismeretségbe népünk hiedelmeivel először, s itt értettem meg, hogy ezek a hiedelmek, népünk régibb paraszti műveltségének ez a mind jobban elsüllyedő rétege a kutató számára ma már milyen nehezen közelíthető meg s mégis milyen szívósan él. Később a különböző leírásokból, tanulmányokból arról is meggyőződhettem, hogy ezek a hiedelmek a paraszti életnek legnehezebben elemezhető részei. A legtöbb kutató találkozott ezekkel a nehézségekkel, ha a népi hiedelmek világát akarta megismerni és összefüggéseiket, törvényeiket kikutatni. A hitetlenkedés, a gúnyolódás legtávolibb árnyalata megakadályozhatja a munkát e területen.

11