A Hét 1978/1 (23. évfolyam, 1-26. szám)

1978-04-22 / 17. szám

_ _ gy kéne kezdeni, mint a mesét: egyszer I volt, hol nem volt, volt egyszer egy I ember, aki harangokat öntött. Mesterségét nem örökölte, mint ahogy ez a harangöntöknél évszázadokon keresztül töretlen szokás volt. Josef Dytrych megtanulta a harangöntést.

Felesége emlékezete szerint ez úgy történt, hogy Josef Dytrych elindult a boltba. Ezerkilencszáz ötvenet írtak akkor. Amikor a templomhoz ért, megkondult a harang, pontosan dél volt. A férfi megtorpant, belehallgatott az északmorvaországi falucska főterének harangszavába, és azt mondta: ez a harang megrepedt. Visszafordult, s amikor hazaért, így szólt az asszonyához: a toronyban megrepedt a harang. Azt hiszem, öntök helyette másikat.

Laetítia asszony nem lepődött meg. Megszokta már a férje furcsaságait. Tudta, megszállott természetű ember, aki ha egyszer elhatároz valamit, azt meg is valósítja. Életében mindig is furcsák voltak az elhatározásai. Egyszer repülőgépet is épített, odahaza az udvaron. Mi több: repült is vele.

Josef Dytrych napokon keresztül nyugtalanul járt-kelt a házban. Harangöntésre készült. Olyan munkára, amiről szinte semmit sem tudott, csak annyit, hogy nehéz, nagyon nehéz, talán nem is lehet megtanulni. Aztán leveleket írt, utazott, könyveket szerzett, levéltárakban nyomozott és több mint három esztendőn keresztül más szinte nem is érdekelte. Ez a három év volt a tanulóidő, mialatt a harangöntéssel kizárólag elméletileg foglalkozott.

Félreértés ne essék: Josef Dytrych nem volt vallásos ember. Nem istentisztelet, nem templomszolgálat vitte rá őt az ötletre. Templomjáró se volt.

Jó három év eltelte után, amikor már a harangöntésre berendezve állt az udvari fészer — elkezdte a munkát és egy hónapon belül készen állt első műve, a harang. A mester kongatta, kocogtatta, hallgatta, vizsgálgatta, cirógatta. Boldog volt, mert tudta, hogy sikerült, s még annál is boldogabb, mert azt is tudta, hogy nagyon nehéz feladattal birkózott meg Hogy hová, melyik toronyba kerül majd a harang, az talán nem is érdekelte.

Néhai Josef Dytrych az első harangok egyikével

Harangot önteni nagyon nehéz. Sok tudást, számítást, sok fortélyt, mi több szakmai titkokat igénylő feladat. Ö megfejtette, magáévá tette a titkokat.

Josef Dytrych immár tizenhárom esztendeje halott. De a mesterség titkait nem vitte magával a sírba. Feleségére, Laetítia asszonyra hagyományozta a titkot, a harangöntés tudományát, s persze a megszállottságból is valamit. Amikor a hirtelen szívroham végzett vele, már híres harangöntőnek tudták őt országszerte, ° akinek nemcsak hogy idehaza, de Európában sincs párja, illetve van egy prágai öreg harangöntő, aki viszont már nem dolgozik. Több harangöntöről se jóról, se kontárról — nincs is tudomásunk.

Josef Dytrych „örömében" halt meg, este kilenc órakor. Az előzmény: délben a postás két levelet hozott. Az egyikben az illetékes hivatalok engedélyét, mely szerint a család egy évre Amerikába utazhat, hogy ott az amerikai kormány megrendelésének eleget téve egy hatalmas, kétszáz mázsás harangot öntsenek. A borítékban ott voltak a repülőjegyek is. A másik levél a Közel-Keletről, Betlehemből jött és három harangra szóló megrendelés állt benne.

így végzett e megszállott emberrel az öröm.

Nem sokkal temetése után, a meggyilkolt Kennedy elnök akkor még gyászoló özvegye rendelt egy harangot a férje emlékének szentelendő. A megrendeléseket le kellett mondani. Másfél, két esztendő is beletelt, amíg Laetítia asszony felépült a gyászból és döntött: folytatja a harangöntést egyedül. Aztán majd csak lesz valahogy. Előbb-utóbb a két gyereklány is felcseperedik s reméli, ők sem lesznek hűtlenek édesapjuk mesterségéhez és emléké-V,