A Hét 1978/1 (23. évfolyam, 1-26. szám)
1978-04-22 / 17. szám
— Hogyan? Egész nap ülök a pádon. Van időm gondolkozni. Itt okoskodtam ki, hogy ha az • embereknek jól megy a soruk, az államnak se mehet rosszul. Mi annak még száz korona, ami nekem borravalónak kéne? A gyerekek kuncogtak körülötte, majd magára hagyták az öreget. A hőségben úgy lihegett tátott szájjal, mint a kutya vagy a tyúk. Gyűlölte a teíhetetlenségét. Rá sem kívánt nézni. Elfordította a fejét. Még mit nem talál ki a feneketlen zsákja? Azt sem tudja, mit csináljon a jó dolgában! A gyerekekre is haragudott, amiért olyan szamárságra használták fel az iskolától kölcsönkapott gépet. Vennék észre őt átellenben, s beszéltetnék arról, hogyan és miképp került veszélybe a háza. Miska bácsi szószátyárkodását hallgatni? Miatta gépet koptatni? Lyukat beszél az emberek hasába. De ha legalább újat tudna mondani! Szerencse, hogy a kispad fölött lombosodó körtefa süket, Nem érzékeli, nem fogja fel a szóáradatát. Egyébként már rádőlt volna körtéstül, úgy némította volna el. Mert csak úgy lenne vége egyszer s mindenkorra a Piave, az Isonzo és a Doberdo emlegetésének, a sok jaj, a sok vér meg az örökös hascsikarással járó halálfélelem meg a végső öszszeomlás meg a menekülés felidézésének, meg a forradalmi hangulat dicsőítésének, amely később a Tanácsköztársaság kikiáltásához vezetett. És úgy lenne vége annak az unalomig ismételt történetnek is, hogy nagyon sok embert a hazájából kergettek ki a frontra, és aztán egy másik országban kellett keresnie a szülőföldjét és a szülei házát. Úgy néz ki minden, mintha az öreg körül forogna a világ. Mintha a művelődési házat is azért építették volna, hogy ünnepi esemény alkalmával legyen hol beszéltetni a falu majd százesztendős aggastyánját. Aztán milyen lehet az olyan vénembernek az emlékezete? Azt is elfelejtette már, hogy hol született vagy hol járt iskolába! Mondaná csak valaki a szemébe, hogy nem jól emlékszik valamire, bizony nem állhatna meg előtte. Ö bezzeg gátlástalanul leszólja és kétségbevonja a nála jóval idősebb emberek emlékezőképességét. Egyszer újság, rádió, televízió hírül adta, hogy a Szovjetunió valamelyik ázsiai köztársaságának a hegyi legelőjén még mindig pásztorkodik egy százhatvanhét esztendős polgár. A lapok a fényképét is közölték, amint feszít a lován, és vigyáz a rábízott juhnyájra. Mutatták Miska bácsinak a fényképét, s mondták a pásztor korát, de ő csak nevetett az emberi hiszékenységen, és legyintett. — Elfelejtette, hogy mikor született! Közfigyelemnek örvendő öregember lett belőle. Tavaly nyáron népi elbeszélőként szerepeltették. S ahogy szétfutott a híre, annyira belemelegedett a szószátyárkodásba vagy inkább annyira elfelejtkezett magáról, hogy az aratási ünnepélyen a dalosok és a táncosok fel sem léphettek. A hallgatóságra rásötétedett. Más hallgatna róla, mint a sír, hogy míg a becsületesebbjei azzal voltak elfoglalva a fronton, hogyan mentsék a bőrüket, ő a nagy felfordulásban csak azt leste, mit emelhetne el. S mert más, értékesebb tárgyon nem állt meg a tekintete, tokostul hóna alá csapta egy kitüntetésekkel felcicomázott osztrák százados hegedűjét, hogy legalább énnyi haszna legyen a háborúról. Jól van. Ellopta azt a hegedűt. De ne hencegjen vele. Ne dicsekedjen az enyves kezével. Mikor vőnek jött a falujukba és hozta magával a hegedűt is, majdnem úgy kezdte a bemutatkozást: — Emberek, én ezt a szárazfát loptam! És náluk jutott eszébe, hogy túlad a lopott holmin. így kezdődött a kálváriája a hegedűvel, amelyről már mindenütt tudnak, hiszen maga tálalta a világ elé. Olyan nagy hűhót csapott a szárazfája körül, hogy már ki is nevették a háta mögött. Csak jelentkezne annak az osztrák századosnak valamelyik leszármazottja, nem adná semmi pénzért . . . Mit szóljon ő, aki a nap minden órájában joggal kavarhatna vihart a háza miatt, de nem teszi. Inkább szenved, és magába fojtja a félelmét. Csodálkozott magán, hogy a kórházi ágyon szabadulni tudott a házukkal kapcsolatos nyomasztó gondjától. Hogy a Miska bácsi bolondságaira terelődött a figyelme. Az injekciók éreztették volna jótékony hatásukat? Vagy valahol a lelke legmélyén a házukra emlékeztette volna az öregember kálváriája? Te jó isten, hányszor mesélte el a kálváriáját a kispadon, lakodalomban, kukoricafosztóban, csépléskor. Mintha vele történt volna a dolog, már ő is betéve tudja. Azzal kezdődött az ő nyugtalansága, hogy áruba bocsátotta a hegedűjét, és a helybeli cigányok mármár hajbakaptak miatta. Ez megtorpantotta a szándékában. Észrevette, hogy minduntalan belelesnek a hegedű belsejébe. Megváltoztatta az elhatározását. Úgy döntött, előbb beleles maga is, hátha lát még ott valamit pókhálón kívül, aztán megnézeti és felbecsülteti a pappal a szárazfát. Tanult ember mindenhez ért. Egy téli reggelen, miután semmit nem fedezett fel a hegedű belsejében, füstölgő kémények alatt vitte a parókiára. Útjából madarak röppentek fel. A pap annyira meglepődött kora reggeli vendégén, hogy csak az előszobába engedte be a szaros és havas csizmájában. És félre is értette a látogatást, mert csupán nézett Miska bácsira, és csóválta a fejét. — Ejnye, ejnye, Miskám! Ennyire rosszra fordult a sorod? Kéregetni jársz a hegedűddel, mint a cigányok? Nagyon kérlek, nálam ne vedd elő. Ne cincogj nekem. Ügy is adok én neked egy koronát! — Nem akarok én se kéregetni, se cincogni. Cincognak az egerek éppen eleget a templomunkban — mosolygott a szája a kifent bajúsza alatt. — A hegedűmet szeretném megmutatni. Amit a frontról hoztam — emelte maga elé a tokot. — Édes Miskám! Nem vagy már gyerek, hogy mutogasd, amid van — pirongatta meg a pap. — Hidd el, kérlek szépen, hogy láttam már hegedűt. Különbet is a tiednél! — Nem mutogatni akarom. Szeretném felbecsültetni az árát. Vagyis hogy mennyit ér. Tetszik tudni, az eladás miatt! — Az más — mondta a pap, és a tokból kiemelte a hegedűt. A tiszteletes úr a hegedűt forgatta, nézte, ő meg a papot tartotta figyelemmel. És megállapította, hogy ő sem a külsejében gyönyörködik. S miután elég sokáig hunyorgott hol az egyik, hol a másik szemével, azt mondta: — Édes egy Miskám, tudod mit? Fukar embernek tartanak, de most megmutatom, milyen vagyok. Én ezért a hegedűért adok neked nyolcszáz koronát! — Ezért az ócska fáért? — nézett bambán a papra, és vicsorított a szájával. — Ezért. — Ne tessék már bolondot csinálni belőlem. A becsületes árára vagyok kíváncsi! — Komolyan mondtam, amit mondtam. — Annyiért nem adom — vette vissza a hegedűt, és bezárta a tokba. — Nem csapom be a papunkat! Mi ér ezen nyolcszáz koronát? — Megmutatom. Kukucskálj csak be azon a nyíláson, és olvasd fennhangon, amit a belsejébe írtak! — Anno 1736 — betűzte ki gyorsan. — No hát, kérlek szépen, én ezért a négy számjegyért fizetem neked azt a nyolcszáz koronát. Mert ha igaz, akkor te a nagy Stradivari hegedűjét tartod a kezedben! — Ne tessék már elárulni neki — ijedt meg egyszerre, s kérelembe csuklott a hangja. — Kinek? — lepődött meg a pap. — Hát a hegedű gazdájának! — Jaj, Miskám, együgyű gyermekem! Ö már régen a földben pihen — fedte meg a tudatlanságáért. — Hát akkor? — gondolkodott hangosan. — Király volt vagy császár az a Stradivadi? Míg ott állt tanácstalanul a pappal szemben, folyton ez járt az eszében. Soha nem hallott ilyen nevű emberről. Ilyen félnótásról, aki eldugja a hegedűje belsejében a vagyont érő négy számjegyet. A történelemből ismert sok-sok névből egyet jegyzett meg magának, a Gavrilo Principét, aki (ahogy ő is olvasta) nem a tudós fejével vagy valamilyen más közhasznú tevékenységével lett világszerte, így az ő falujukban is ismertté, hanem a revolvere révén. Azt a palóc nyelvnek kacifántos nevet is azért jegyezte meg, mert sokat szenvedett miatta. Gyakran emlegette a nevét, és nem ő tehetett róla, hanem a szerbnek az édesapja, hogy egyszer Gevrilo Pincónak, másszor meg Geveló Pincilónak nevezte, mert mint ahogy a hófúvást sem szokta meg a lába, a mássalhangzók torlódását sem a nyelve. Restellhette, hogy Sőre tisztelendő úr mindig kiigazította a templomkertben. Akkor is, hegedűtokkal a hóna alatt, ahogy kiejtette a száján a Stradivari nevét, sunyin pislogott a papra, talál-e majd kifogásolnivalót. Talált, persze hogy talált, és ő már bánhatta is, hogy a furcsa nevet a szájára vette. — Miskám, Miskám — csóválgatta a fejét. — Hát te már a hegedűkészítő mesterek királyának a nevét is kiforgatod? Stradivari neked Stradivadi, az a szerb meg nem Princip, hanem Pinciló? — No hiszen, nem jártam én magasiskolát — restelkedett a pap előtt. — Ezt azonban most hagyjuk. Ha a hegedűt, kérlek szépen, valóban a világhírű mester készítette, akkor vagyont tartasz a kezedben. Abbahagyhatod a harangozást meg a napszámos munkát! — Ne tessék mondani — mondta döbbenettel, és elvicsorította a száját. — Ha ez tényleg a nagy mester hegedűje, akkor ezt keresik, mert még ez az egy hiányzik a készletből — lelkendezett a pap. — Ha keresnék, megtalálnák nálam, de úgy látom, tisztelendő urunk se ért a hegedűhöz. Már ne tessék megharagudni. Az lesz a legjobb, ha megnézetem a városban — jegyezte meg, és otthagyta a papot. Dehogy herdálja el a vagyont nyolcszáz koronáért. Hazavitte a hegedűt, és időnap előtt a feleségét sem avatta bele a titkába. Még sehol semmi, és már veszekednének, mire költik a pénzt. Ö a földhöz ragaszkodna, felesége meg inkább az új házhoz. Ügy lehetett akkoriban szegény Miska bácsi a hegedűjével, mint ő az új házával. Akármit csinált, csak azon járt az esze. Persze óriási különbség egy hegedűt, vagy egy új házat félteni. Ö dugdoshatta a szárazfáját a padlás limlomjai közé. Elrejthette éjszakára a párnája alá. Az új házat nem lehetett elhúzatni olyan vidékre, ahol semmilyen veszély nem leselkedett rá! (Folytatjuk) 10
