A Hét 1978/1 (23. évfolyam, 1-26. szám)

1978-04-22 / 17. szám

Régi hagyo­mánnyal di- T csekedhet a Lipcse me- W» i/ iV gyei Alten- V^-// burg városa. Itt született meg a múlt század első ! F"ILI ISS9P negyedében V*“*TM» a kártyajáték. 1 Y ^ i 4 ban ma is i megtalál- j — ~ ható mindaz, rT^C-! am/ a 32 lap- Jf fii íS&j pal való ja- lilT* lék szerelme- * 1 Mta k seit érdekel­heti: az ___________________ 1832-ben alapított kártyagyár, s egy kártyámé­­zeum, amelynek ablakain az altenbur gi „schwerdterkártya" legrégibb máso lata látható. A Drezda közelében levő moritzburgi barokk kastély a tökéletes harmónia és szépség megtestesülése. Hans von Dehn-Rothfelser építész irányítása mel­lett épült 1542—1546-ban, festői tavak és vadban gazdag erdőség közepén. Mostani barokk külsejét kétszáz évvel ezelőtt kapta. 1968-tól vadászati mú­zeum működik falai közt. A képünkön látható cipő tiszteletre méltó méretei ellenére sem a világ legnagyobb lábbelije. A „rekordcipö” Göbel város múzeumában látható: 3,7 méter magas. Annak az embernek, aki viselni tudná, 12 méter magasnak kellene lennie. # A következő történet állítólag Lon­donban esett meg. Az egyik Shell­­benzinkútnál új forgalmi rendet vezet­tek be, amely szerint tilos a balra ka­nyarodás. Sokan vezetnek rutinból, nem veszik figyelembe az új táblát az au­tósok. A rend éber őrei a szabálytalan­ság miatt többek között egy tűzoltót is helyszíni bírsággal sújtottak. A tűz­oltó bosszút fogadott. Hosszú ideig várt egy sarok mögött, amíg a rendőrök ci­garettára nem gyújtottak. Akkor elő­lépett és keményen megbírságolta őket. Merthogy a rendőrök a benzinkút mel­lett dohányoztak. Otto Mellies, a népszerű NDK-beli színész 1958 óta filmez. De a szín­padhoz sem maradt hűt­len. A közel­múltban Shakespeare Viharjában Alonso ná­polyi királyt, A nép ellen­sége című Ibsen-drámá­­ban pedig Peter Stock­mannt ját­szotta. Mivel a parapszichológiával foglalkozó amerikai filmeknek nagy sikerük van, az olasz Cinecittában is megkezdték az okkult jelenségekkel foglalkozó fil­mek forgatását. Jelenleg a Nyolcadik generáció: boszorkány című film felvé­telei folynak. Ez a bizonyos boszorkány szép is, fiatal is, de annál veszedel­mesebb. Marisa Mell alakítja. Nehéz megjósolni, milyen sikerre számíthat a „Chaplin­divat”, amelyet Jean-Louis Scherrer tervezett. Ön például el tudja képzelni, hogy ilyen öltözetben megy ki az utcára? Húszéves lett Mar­lies Oels­­ner, „a világ leg­gyorsabb asszo­nya”. A 100 mé­teres tá­von elért szinte hihetetlen 10,88 má­sodperces világre­kordjával Marlies Oelsner új korsza­kot nyitott meg a női futás történeté­ben. # Lee Hazlewood nagylemezt jelente­tett meg. A neves komponista a szer­zője többek között a Sétáló csizmák című számnak, amely Nancy Sinatra előadásában vált világhírűvé. Hazle­wood dalainak sikerét bizonyítja, hogy eddig 50 millió eladott hanglemezen szerepel kompozíciója. Most első Ízben készített olyan nagylemezt, amelyen ma­ga adja elő szerzeményeit. ÓRÁK ROMLÁSA: ROMLÁSOM ÓRÁI Az ember elviszi karóráját az óráshoz, mert úgy jár, mint „a bo­londóra“, hol késik, hol siet — s vele együtt a gazdája is természetesen. Az ember tehát elviszi hazai már­kájú óráját az óráshoz és amíg a mester megjavítja (egy hónap mind­össze!), addig ő megpróbál időn kí­vül élni. Ami szerfelett bajos dolog és azzal a nem kívánt következménnyel ijár, hogy könnyelműnek, laza fegyelmű­­nek, felelőtlennek ítélik meg őt. Mert hol a munkából késik el, hol valami fontos értekezletről, vagy a megbeszélt időpontnál előbb érkezik a találkára, ami egyenesen nevetsé­ges. Mitévő legyen hát? Azt mégse teheti meg, hogy éb­resztőórát hord a zsebében, mert egyrészt túl kényelmetlen, kidudoro­dik a zsebből, széttépheti a zseb bélését, másrészt, ha váratlanul csö­rögni kezd, felébredhetnek a hivatal szendergő dolgozói. No de azért van megoldás, külö­nösen az ilyen nagyvárosban, ahol e sorok írója is lakik. Hiszen itt jó­formán minden utcasarkon, útke­reszteződésen, minden tornyon s a tornyok minden oldalán hatalmas méretű órák mutatják az időt. Tehát most, hogy PRIM névre hallgató karórám a javítómester keze közé került, úgy döntöttem, hogy ezekre a mindenfelé látható utcai és toronyórákra bízom magam. Elindulok hát munkába, amikor itthoni vekkerem pontosan félnyol­cat mutat. Az, hogy tényleg félnyolc van-e, nem ellenőrizhető, mert az este elfelejtettük (a tévé-óra szerint) beállítani a pontos időt. Higgyük el azért, hogy legalábbis hozzávetőlege­sen félnyolc van. De azért alig vá­rom, hogy a Luxor-kávéház oldalán függő első utcai óra alá érjek és ellenőrizzem az időt. A Luxor órája pontosan hét órát mutat. Ha még csak hét óra, akkor most nyit a kávéház, tehát bőven van időm arra, hogy megigyak egy pom­pás feketét. Kényelmesen, amolyan tangóléptekkel, felballagok hát a kávézóba, ahol a pincér ugyan meg­várakoztat, de nem idegeskedek, rá­érek. A kávé nagyon forró, meg­várom, amíg meghűl. Átfutom a reggeli lapokat. Ha időérzékem nem csal, egy jó félórát ülhetek a kávé­házban. A Kő-téren, szembe a Manderlá­­val is van egy utcai villanyóra. Csak amolyan megszokásból rápil­lantok és... szédülni kezdek. Ez ugyanis pontosan tizenkét óra két percet mutat. Gondolkozni sincs időm, mert ha ez az óra igazat „mond“, akkor a főnökömtől alapos fejmosást kapok. Az átjárón bele­rohanok a pirosba, a túlsó oldalon elcsíp a rendőr. Idegesen toporgok, amíg felírja az igazolványom szá­mát, aztán száguldók tovább. Lihegve érkezem az Irgalmasok kórházáig. A kórház mellett egy templomtorony, futás közben felné­zek az órájára s rögtön lassítok. Ezen az órán a pontos idő tíz óra tíz perc. A biztonság kedvéért meg­nézem még a torony másik oldalára elhelyezett időmérőt: tíz óra tizenöt perc. „öt perc az nagy idő, Ele­mér!“, jut eszembe a régi sláger. Hát igen, ha tizenkét óra van most, ha tíz, mindenképpen elkéstem. Ügy látszik mérgemben eszembe ötlik, hogy a Palace talponállójában tíz óra után kezdik mérni a szeszes italt. Igyunk egy féldeci vodkát a nagy izgalomra! De a pult mögötti bájos elárusító­lány kijelenti, hogy csak tíz óra után. És most hány óra van, kérdem idegesen. Fél kilenc, mondja gúnyo­san. Aztán láttam még egy toronyórát jó messze a szerkesztőségtől. Az fél kettőt mutatott. De igaza csak az említett elárusítónő órájának volt. S csupán ezért nem késtem el a munkából... ! ZS. NAGY LAJOS KUTYÁK, EBEK Nagyon elkutyásodtunk az utóbbi évtizedben. Divat lett a kutya, a kutyus, kutyuska. Különösen a polgáriasodé városlakóknál. Már a lépcsőházban is érezni a kutya­szagot, a liftben, illetve a felvonó­ban pedig gyakorta nedves a padló, vagy minek nevezzem. A kutyuskák már nem bírják tartani, hát elcsur­gatják magukat. Alkony táján sok kutyás emberrel találkozom. Sétáltatják az ebeket s magukat. Ilyenkor a szájkosarat is leszedik róluk, ne érezzék a nyűgét. A múltkor egy hatalmas buldog ro­hant felém, de csak megszagolt és tovább inait. Gazdája húsz méterről integetett felém. — Ne féljen, nem harap. Szelíd, mint a bárány. — Jó, jó, de olyan félelmetes po­fája van. És hátha nem tetszem neki. Vagy csupa kedvességből le­szedi a nadrágomat. Volt már példa rá. Az egyik ismerősöm mesélte, hogy a kutyáját nem adná semmi pén­zért. Szereti, imádja. Mert hűséges, nem olyan, mint akárhány ronda ember. Hűségesen nyalogatja gazdá­ja kezét, arcát, még a talpát is... Bezzeg az emberek. Gonoszak, két­­színűek. Bizony, bizony sok kutya­­tulajdonos kutyába sem veszi az embert, de a kutyáját kutyába veszi. És micsoda pompás koszton élnek a kutyák! Akadnak olyanok, ame­lyek csak a bécsi szeletet kedvelik. Még a banánra is rákapatták őket. Az elmúlt vasárnap délután üldö­gélek a sétány padján és figyelem a kutyákat. A lámpaoszlopot ritkán kerülik el. Jön egy kis kutya, fel­emeli a hátsó lábát és lepiszkolja. Eszembe jut egy régi német vicclap rajza és mosolyra ingerel. „Ez a költő“ — mormogom magamban. De már fut is a másik kutyus, egy so­vány agárforma. Körülszaglássza az oszlopot nagy élvezettel. „Ez a kri­tikus“ — állapítom meg elégedetten, mivelhogy nem kedvelem a kritiku­sokat. A múltkor egy fiatal lány panasz­kodott társának a villamosban. — Elegem van az apu kutyájából! Torkig vagyok vele. Egy kövér, ron­da dög. Szemtelen, elkényeztetett bestia... És hogy jövök én ahhoz, hogy engem az utcán minden kutya megszagoljon? — Megszagolnak a kutyák? — cso­dálkozik a másik. — De mennyire! Mert kutyaszagú vagyok. Büdös vagyok, érted? Ha így megy tovább, albérletbe költö­zöm. Nekem ebből elég volt. Akadnak kegyes kutyabarátok, akik ráunnak a kutyusra és egy szép napon betessékelik „kedvencüket“ a kocsiba és elkerekeznek egy másik vidékre. Ott aztán kitessékelik a kutyust. Egyszerű megoldás. így gyártják futószalagon a kóborkutyá­kat. Hajaj! A kutyadivat sem tart örökké. S a kóborkutyák éjjelente felvonítanak a holdra. Talán azt vonítják: Micsoda kutya világ! DÉNES GYÖRGY 9

Next

/
Oldalképek
Tartalom