A Hét 1978/1 (23. évfolyam, 1-26. szám)
1978-04-15 / 16. szám
Afevettetök ... KAZAL LÁSZLÓ Aki csak a színpadról ismeri vagy a tévéből Kazal Lászlót, megesküdne rá, hogy italozó ember. Hiszen olyan kitűnően utánozza a botladozó nyelvű részeget, hogy a néző szinte érezni véli a borszagot. Különösen a „Borkóstoló" című jeleneten kacagja magát halálra a néző. Kazalnak ehhez az ismert jelenetéhez fűződik egy kedves kis történet. Azt hiszem, sokan tudják, hogy az újságírók néha focizni is szoktak. Nos, egyszer az egyik szlovákiai kisvárosban a budapesti kollégákkal mérkőztek az itteni újságírók, és a meccsen Kazal is ott szurkolt. A szünetben aztán addig kérlelte a közönség, míg végül kiment a pályára és előadta az említett vidám jelenetet. Mégpedig olyan élethűen, hogy az egyik alaposan becsiccsentett néző odadülöngélt Kazalhoz, ölelgetni kezdte és addig nem nyugodott, amíg a „szesztárs” bele nem kortyolt a hóna alatt szorongatott flaskába. Hát most már italozó ember-e Kazal László vagy sem? — tehetnék fel sokan a kíváncsi kérdést. A válasz nem olyan egyszerű: Italozó is meg nem is. Kétségtelenül szívesen felhörpint egyegy pohár jó bort, úgy ahogy a szőlősgazdák teszik, ha vendégei vannak és eídalolgatnak poharazgatás közben. Ez igaz. De az is, hogy még soha senki sem látta Kazal Lászlót amúgy igazán betütözve, pedig jómaga is szintén szőlősgazda. A hivatása és Erzsi felesége mellett a borászat a legnagyobb szerelme, s ezt nem is tagadja. Jó néhányszor gratuláltam már egy-eg'y sikerültebb számához, de úgy láttam, akkor volt csak igazán büszke, amikor először jártam szőlőkertben álló nyaralójában, jobban mondva pincéjében, a regényes szépségű Duna-kanyarban és őszintén dicsértem saját termésű borait. Kazal László egyébként tősgyökeres fővárosi ember, mégpedig budai. Itt éltek már a nagyszülei is, apja, a miniszteri tanácsos, mostohaanyja, aki Kacsóh Pongrácz János vitézének lluskáját alakította elsőnek a Király Színházban, és itt él a nagy nevettető feleségével, Balogh Erzsivel, a Vidám Színpad művésznőjével, a Rádió Szabócsaládjának Irénjével, és kedvencükkel a Tabu kutyával. — Ezekszerint mostohaanyád hatására lettél színész? — teszem fel a kérdést a finom „hazai” kortyolgatása közben. — Eszemben sem volt — mosolyog a házigazdám. — Eleinte meglehetős jómódban éltünk, s csak arra volt eszem, hogy minél csibészesebben használjam ki a szülői kényeztetést. Az iskola helyett többnyire evezni jártam, pajtásaimmal rengeteget csavarogtam és gumipuskámmal annyi ablakot lőttem ki, hogy alig győzte megtéríteni a kárt édesapám. Meg is fizettem az árát ennek a léha gyermekkornak, elkényeztetésemnek. Amikor hetedikes koromban hirtelen meghalt jó apám, olyan szegények lettünk, hogy egyik napról a másikra kénytelen voltam átvenni a „családfenntartó” szerepét. Voltam én rikkancs, kifutó, pincérinas, úgyszólván minden, amivel pénzt kereshettem. S hogy végül színész lett belőlem, ezt is a nyomorúságnak köszönhetem. Tizenhetedik évemet taposhattam, amikor elszegődtem a Gelíért kávéházba pincérnek. Itt azonban egyszer egy olyan pofont kaptam a főúrtól, hogy azt hittem, leesik a fejem. Ott is hagytam mindjárt a díszes kávéházat s elhatároztam, hogy bosszút állok a főpincéren. Mégpedig úgy, hogy magam is „úr” leszek, s ha majd a Gellértbe járok, kimacerálom onnan. Nos, mivel az úr fogalmát számomra akkortájt főként a színész személyesítette meg (a Gellértbe csupa nagy színész járt) felvételre jelentkeztem Rákosi Szidi híres színiiskolájában. S lám, nemcsak hogy felvettek, de az utolsó előtti évfolyamban már szerződést is kaptam. Először a Bethlen téri színpadon táncoltam és daloltam, majd a miskolci színházhoz szerződtem. Itt tanultam meg aztán az igazi színészi mesterséget, hiszen többnyire tájoltunk, s a vándorszínész akkortájt az operettszereptől a drámai szerepig mindent alakított. Színészeink számos kiválósága vallja még ma is, hogy a vidék volt számára az igazi főiskola, s én még azt is hozzá merem tenni, hogy ezeknek a vidéki „inaséveknek” köszönheti a magyar színházi kultúra európai hírnevét. — Rendben van, megértem, hogy nagy hasznodra volt a kétéves vidéki tájolás. Azt azonban mindenki tudja, hogy igen nehéz vidékről felkerülni Pestre. Hogyan sikerült ez neked? — Hát én bizony akkor is látatlanban „ütöttem meg a bankot”. Szerződés nélkül jöttem vissza Pestre. Tudniillik a hangom volt akkor a tőkém. Elég jól énekeltem, így aztán sanzon-, illetve táncdalénekes lettem. Felvettek énekesként az akkori Angol park nagy zenekarához, s itt szórakoztattuk naponta a nagyérdekű közönséget. Nem felejtem el például: az igazgatómnak az volt a bogara, hogy akkor sikeres az éneklés, ha az előadó saját maga is kíséri a dallamot. így aztán egy bendzsót adtak a kezembe, s bár még ma sem értek e zeneszerszámhoz, évekig imitáltam a muzsikálást. — Kedves intimitásokat mesélsz, de még mindig nem tudom, hogyan lettél komikus? — Úgy jött ez, mint a tavaszi eső. Ezt a hasonlatot itt most szóról szóra értem. Az egyik májusi vasárnapon ugyanis egész nap esett. Minekünk persze ott kellett ülnünk a placcon. Közönség nem volt, roppant unatkozott a zenekar, elkezdtem hát mókázni nekik. Éppen ott volt gz igazgató is, és anynyira megtetszettek neki bolondos rögtönzéseim, hogy legközelebb már humorizálnom is kellett. Olyan nagy közönségsiker lett aztán a mákázásaimból, hogy szerződést kaptam a Royal Revűbe. Itt sem verhettem gyökeret, kitört a háború. A háború után léptem csak színpadra, előbb a Kamara Varietébe szerződtem majd az államosítás óta jelenlegi munkahelyemen, a Vidám Színpadon dolgozom. — Én azt hiszem túlzott szerénység lenne tőled, ha csupán a Vidám Színpadot emlegetnéd. Hiszen mindenki tudja, hogy rengeteget szerepelsz részint a rádióban és a tévében, részint turnékon, sőt játékfilmekben is. Ki ne emlékeznék például a Kétszer kettő néha öt, a Felfelé a lejtőn vagy a Micsoda éjszaka című nagysikerű filmekben nyújtott alakításaidra. De most inkább arra lennék kíváncsi, melyek voltak azok a külföldi fellépéseid, melyekre a legszívesebben emlékezel. — Úgyszólván mindegyik szocialista országban vendégszerepeltem mór. Nagy szeretettel fogadtak például nálatok, odaát Szlovákiában! A legmeghatóbb emlékeim azonban három tengerentúli turnéhoz fűződnek. Feleségemmel együtt háromszor Amerikában, kétszer Kanadában és háromszor Ausztráliában vendégszerepeltünk, amikoris sírva-kacagva ünnepeltek bennünket az ott élő magyarok. Azt a szeretetet, amit ott kaptunk, soha nem felejtem el! — Befejezésül lenne még két kérdésem. Igaz-e, hogy van egy kislányod, és melyik volt az a „honoráriumod", amelyet sohasem felejtesz el? — Egyik sem titok — érzékenyül el egy kissé Kazal László. — Előző feleségemtől van egy szép leányom, Kingának hívják, az idén érettségizik és 1975-ben jégtáncbajnokságot nyert. Ami azt a „honoráriumot" illeti, az nem más, mint egy levél. Szerzője egy olyan lány, aki minden hozzátartozóját elvesztette a második világégéskor s azóta búskomor volt. „A napokban láttam magát egy kabarészámban — írta abban a régi levélben —, és akkor nevettem a háború óta először!” — Hát van ennél nagyszerűbb honorárium? NEUMANN JÁNOS (Következik: Kibédi Ervin) ^ W iÁ V V- S ifrA. í^LYUrJ 4
