A Hét 1978/1 (23. évfolyam, 1-26. szám)
1978-04-15 / 16. szám
A pirosra is közlekedő Volga vezetője megszeppenten várja büntetését tetőssel; ám a gyalogosokkal a vártnál több dolga akad Somogyi Lénárdnctk. Több esetben is kiszáll a kocsiból, hogy visszaparancsolja a villamosmegállók láncai alól ki-kibújó fegyelmezetlenkedőket vagy az átkelésre a kocsiút legszélesebb, legforgalmasabb pontját választó járókelőket. A szótfogadók viszszafordulnak, a makacsabbak büntetést kapnak. Helyénvaló ez a szigor, hiszen Bratislavában csupán 1976-ban 420 közlekedési balesetet okoztak a gyalogosok, közülük 28 személy az életével fizetett könnyelműségéért! A nyugati városrész, Záluhy felé kanyarodunk. A Novomesky úton hirtelen egy Trabant előz meg bennünket. Amikor a nyomába eredünk lassít, sebességmérő óránk mutatója a 65-ös számon nyugszik meg. Már éppen távolodni hagynánk, de a forgalmi helyzet most többszöri sáwáltásra kényszeríti a BAJ 06—22 rendszámú kocsit. Vezetője derekasan váltogatja is a forgalmi sávokat, éppen csak az irányjelző kötelező használata nélkül. „Feledészaki állapotának eredménye 60 korona helyszíni pénzbírság, bejegyzés a hajtási jogosítvány betétlapjába és ami minden bizonnyal a legkellemetlenebb: a Skoda üzemeltetési igazolványának ideiglenes bevonása. Majd csak akkor kapja vissza, ha az illetékes rendőrka-Ejnye... pitányság forgalmi ügyosztályán kifogástalan állapotban bemutatja kocsiját. A gépkocsi- és gyalogosforgalmat figyelve „kocsikázunk” Bratislava utcáin. A kisebb szabálysértők, a tilos helyen parkolók megússzák egy-egy figyelmezkenységének” negyven korona és egy szigorú figyelmeztetés az ára ... A nyolc órai szolgálat végeztével a Közbiztonsági Testület városi parancsnoksága felé tartunk. — Nehéz a közlekedésrendész munkája? — kérdem, mielőtt bekanyarodnánk az épület kapuján. — Látja, sok esetben a véletlenben is bíznunk kell — válaszol Ján Oravec, aztán Somogyi Lénárd zárja le a beszélgetést: — Sok türelmet és jóindulatot igénylő foglalkozás. És persze van, amikor veszélyes is. De éppen azért végzem szívesen, mert változatos. # (Adalék: a rejtett forgalmi ellenőrzés eredményeit 36 órával később lan Cerny rendőrfőhadnaggyal, a Közbiztonsági Testület Bratislavai Közlekedésrendészeti Osztályának vezetőjével összegezzük. — A közlekedésrendészeti munkának nemrégen alkalmazott, új formája ez — mondja. — Célunk, hogy azonnal tetten érjük és megbüntessük a szabálysértőket. Törekvéseinket nemcsak az egyre nagyobb forgalomban rejlő veszély, de a gyakorlat is igazolja. MIKLÓSI PÉTER (Gyökeres György felvételei) újságot elvétve sem láttam. Lehangoltam távoztam. NÉGY ÉV UTÁN Látszólag semmi sem változott Balázséknál az eltelt idő alatt. Az aszszony most is ugyanolyan büszkeséggel mutogatja a házukat, mint akkor, majd hosszasan, aprólékosan meséli Erzsiké lakodalmát. — Fővárosi asszony lett a lányunk — áradozik rátartian Balázsné. — Jól is menne minden, csak a Lajos kergült meg vénségire... — és se vége, se hossza panaszáradatba kezd a férjéről, hogy „teljesen megváltozott, eltunyult, könnyelmű, felelőtlen, visszája a régi énjének”. Ez marasztal ott. Sehogyan sem megy a fejembe, mert még jól emlékszem Balázs Lajos erejére, önfitoglatására, büszkeségtől dagadó mellkasára... Nem győzzük kivárni. Ügy látszik, megint beült a kocsmába — zsörtölődik az asszony, rosszat sejtető hanghordozással. Nem akarok tanúja lenni a családi perpatvarnak, ezért magam indulok, hogy megkeressem Balázs Lajost az italboltban. Megismer, sört rendel nekem is. Hallgatásba merül, de sikerül kimozdítanom lelki csigaházából. Lassan megered a szava. Kitárulkozik. Szemlátomást örül, hogy van, aki meghallgatja a panaszát. — Nem is tudom, hogy van ez... Végiggürcöltem az életemet, ott a nagy ház meg minden, büszke is voltam rá, most meg majd hogy nem szégyellem ... Felmutatni valamit! Ezt mondogattuk az asszonnyal, ez volt az örök jelszó, ezt hajtogattunk unos-untalan... Most meg, mire összehoztuk a vagyont, hát valahogy belecsömörlöttem az egész jómódba. .. De nem vállalok én már fusit, bármennyit is ígérnek, hízót sem engedtem csak egyet tartani, ledolgozom a műszakot, pepecselgetek a ház körül, de már csak úgy, hogy űzzem az időt, megszokásból... Az asszony még nem, de én már rájöttem valamire. Arra, hogy bármenynyit is rrielózik az ember, hogy öszszehozzon valamit, nagy házat, fényes bútort, kocsit, betétkönyvet, miegymást, végső soron ezt úgyis mind itt kell hagyni, nem viszi ezt senki magával a sírba. Mire jó hát az egész? Magam sem tudom ... Várom, hogy nyugdíjba menjek, három évem van még. Bár nem tudom, hogy akkor mi lesz. Semmi, mi is lenne? Elszálltak fejem felett az évek, s most jövök rá, hogy tulajdonképpen nem is éltem, úgy igazából. Csak gürcöltem, hogy mi is fel tudjunk mutatni valamit. Aztán, amikor ez sikerült, akkor mi lett? Semmi. Az elején még csak tudtam örülni a megszerzett dolgoknak, persze inkább csak azért, mert legalább egy darabig nem kellett hallanom az asszony örökös zsörtölődését, hogy bezzeg ezek meg azok, mikor mutatunk fel már mi is valamit... Aztán jött a csömör. Amikor már az asszony sem tudta kitalálni, mi mindent lehetne még felmutatni. A lányunk sem szorul rá a segítségünkre. Nekik is megvan mindenük. Céltalan lett az életem, üres, kiégett. Nincsenek már vágyaim. A lányom s a vejem már nem, de talán az unokám majd megtanul úgy igazán élni... PÁL HAZY JÓZSEF Lenin, a Szovjetunió Kommunista Pártja és a szovjet állam megalapítója az Októberi Szocialista Forradalmat követő első években minden alkalmat megragadott, hogy erélyesen fellépjen a spekulánsok ellen, akik annak idején a kenyérgabona és más élelmi cikkek elrejtésével, valamint ezeknek feketepiaci árusításával próbálták aláásni a fiatal szovjet állam létét. Lenin az említett antiszocialista megnyilvánulások elleni harcban a legfontosabbnak tartotta, hogy a szovjet állam valóban odaadó polgárai végezzék munkájukat becsületesen, őrködjenek a nemzeti vagyon és a kitermelt javak fölött és kíméletlenül leplezzék le azokat, akik a fiatal szovjet államot ilyen eszközökkel akarják megfojtani. Elgondolkoztató, hogy nemcsak hatvan évvel ezelőtt, az első szocialista állam megalakulása után, de a megvalósult szocializmus államaiban ma is találkozunk harácsolókkal, spekulánsokkal. Persze, ma már nem lehet kenyérgabonával vagy más élelmiszerekkel spekulálni, mert a szocialista népgazdaság elegendő élelmiszert termel. De mégis spekulálnak az emberek hol ezzel, hol azzal. Ami azt jelenti, hogy Lenin állásfoglalása a spekuláció ellen a mi körülményeink között ma is érvényes. Miben nyilvánulnak meg a spekuláció jelei ma? Például abban, hogy egyesek nyugati termékek minőségét felmagasztalva igyekszenek borsos áron értékesíteni ilyeneket mondván, hogy mi nem tudunk ilyen minőséget gyártani. De vajon igaz-e ez? Nemrég egyik ismerősöm meghívott és azzal dicsekedett, hogy milyen damaszt ágyneműt kapott az Egyesült Államokból. Látod, ilyet kellene gyártani nekünk is, mondotta. Jobban megnézve látom azonban az ágyhuzat szélén beszőve, hogy „Made in Czechoslovakia“. Mondom neki, de hisz ezt mi gyártottuk. Aztán már nem tudott mit mondani. Vajon miért van az, hogy egyesek rögtön véleményt alkotnak, anélkül, hogy előbb meggyőződnének a dolgokról. Így fordulhat azután elő, hogy emberek százai, ezrei, mások tudatlanságát kihasználva egyes dolgokat jó borsos áron adnak tovább, még akkor is, ha ugyanezeket, mi jobb minőségben gyártjuk. Ez is spekuláció. Vagy mit gondoljon az ember akkor, ha nemegy egységes földművesszövetkezet vezetőjétől azt hallja, hogy csak úgy jutottak pótalkatrészekhez, hogy a beszerző ötliteres demizsonnal állított be az illetékes üzem képviselőjéhez. Felmerül a kérdés, miért nincs pótalkatrész demizson nélkül? Így van ez a kereskedelem sok más területén is. Vagy nézzük például az egészségügyi ellátást és kérdezzük meg önmagunktól, hogy hány száz koronát fizettünk már orvosoknak, olyan szolgáltatásokért, amelyek nálunk ingyenesek, mert hiszen az orvos kötelessége, hogy külön ellenszolgáltatás nélkül gyógyítson. Miért kell „protekció“ ahhoz, hogy valaki megkapja a trafikban a kedvenc cigarettáját, vagy hozzájusson más olyan árucikkhez, amire az elárusító azt mondja, hogy kérem, nincs, de magának adok. Mindez elgondolkoztató. Persze vannak pozitív jelenségek is. Egyik munkatársam mesélte nemrég, hogy Dunaszerdahelyen a bútorüzletben, amikor az alkalmazottnak „hálapénzt“ akart adni, azt a választ kapta, hogy ne sértsen meg bennünket, mert ha önöknél Bratislavában ez a szokás, nálunk nem! Jóleső érzés ez, és azt kívánnám, hogy az ilyen magatartás általános legyen. Varga János 3
