A Hét 1978/1 (23. évfolyam, 1-26. szám)
1978-04-01 / 14. szám
A pap heiyeslőleg bólingotott *i,’r újdonsült kántorának, nehogy kedvét szegje. Magában azonban pártfogásába vette az aszszonyokat. Mert ő már csak ismert minden éneket, de sokszor maga sem tudta, hogyan, merre, ha Menyhért komájuk taposni kezdte a pedált. Ahány billentyű, annyifelé szaladt ujjai alól a hang. Gyakran felszisszenhetett, hogy legalább azokat a mély búgósú pedálokat ne taposná úgy, mint atyafiai ősszel a hordós káposztát. Úgy békült meg Menyhérttel, az újdonsült kántorral, hogy beletörődött a tényleges helyzetbe. Ahol nincs, onnan az isten sem vehet. Szorgalmát azzal hálálta meg, hogy megtette a gyülekezet kurátorának. És azután mintha soha kovácsmühelyt, üllőt nem ismert volna, mindig ott látták a reverendás papjuk oldalán. Felemelt fővel járt, és ha valaki azt mondta volna a szemébe, hogy nem egy született kántor, még a komájától sem vette volna jónéven. Templomban orgonáit, temetéseken az éneket kezdte, virrasztókban diktált, és gyakran még a szövetkezeti telep istállóiban is besegített. Szorgalmának meg is volt az eredménye. Már régen áll az emeletes ház. S talán azért, mert őt az isten gondviselése kíséri, nincs olyan gondja, mint neki. Az egyetlen fiúörökös vele lakik a házban! A komaasszonyának sem kell attól rettegnie, hogy a mostohafia kilép az erdőből utána. Vagy összebeszél azzal a félszemű hivatalnokkal, akivel a gyermekét ki akarja semmizni az új házból! Elviselte Menyhért komája orgonálását, akárhogyan bántotta is fülét, a hamis hang, mert különösen a mostohafiával való találkozása után találta, hogy a templom a legnyugodtabb hely, ahol a nyomasztóan ránehezedő gondjával foglalkozhatott. Asszonyok, lányok szemben ültek a férfiakkal, legényekkel, s míg az istentisztelet tartott, folyton egymásra pislogtak, senki nem törődött vele. De ha figyelték volna, akkor sem láthattak volna bele, mi kavargott a lelkében. Az utóbbi években meg már olyan üres a templom, mint az a lakás, amelyből kiköltöztek. A lányok padsora és a legények karzata egészen elnéptelenedett. Csak az idősebbek gubbasztottak a padokban. Ök énekeltek össze a Menyhért orgonájával. Furcsállotta is az elnéptelenedett templomot, Pedig tudta, hogy református helyen, tehát az ő falujukban is, az emberek soha nem erőltették meg magukat a templomba járással. Mióta Kálvin leegyszerűsítette a vallásukat, és az igehirdetésen, keresztelésen, úrvacsorán kívül minden szertartást elvetett, vagyis kirakatta templomaikból az oltárt, a szentséget, a szentképeket és szobrokat, a feltűnő, de inkább parádés csillogóst-villogást, a sejtelmes kora reggeli, késő esti vagy éjféli miséket a sok ministráns gyerekkel, és a gyóntató fülkét, a hívők felhagytak vallásos buzgalmukkal. Konfirmálás előtt bemagolták a Heidelbergi kátét, és azután csupán a nagy karácsonyi és a húsvéti ünnepeken engedelmeskedtek a harang hívó szavának, s akkor elözönlötték a hűvös padokat és karzatokat. Mióta azonban iskolában, előadásokon és a televízióból sok érdekes dolgot hallhat a fiatal, és művelődési házban, fiatalok összejövetelein gyakran adódik alkalom találkozásra, már nem töri magái annyira a templomba, szép ünneplő ruháját délután is felveheti valamilyen társadalmi esemény megtisztelésére. Meg ma már a hetedik nap sem olyan, mint régen volt, hogy jutna bőségesen a megszentelésére. A hetedik napon, de már a hatodikon is (szabad szombatokon) az épülő új ház körül kell forgolódnia az emberfiának: kevernie kell a maltert, rostálnia a homokot, adogatnia kell a téglát, és dologban, elfoglaltságban, hiába zúg a harang. Akinek már kész a háza, az sem szentelheti meg a hetedik napot, mert oda kell mennie, ahol még folyik az építkezés. Csakolyan kötelességszerüen és csakolyan elv szerint, mint régebben a cséplések idején.- Elmegyek segíteni neked, aztán majd te is eljössz nekem! Érthetetlennek találta, miért foglalkoztatta annyit a templomba járás, és lelke legmélyén miért neheztelt Kálvinra, a vallásuk atyjára. Rájött aztán magától, hogy nem a vallási szertartásuk leegyszerűsítése izgatta, hiszen soha semmiben nem szerette a bonyodalmakat. Főként azért neheztelt Kálvinra, mert a sok valóban felesleges dolog között a gyóntató fülkét is kitétette a templomokból, így őt, a kései követőt elütötte attól a lehetőségtől, hogy párnára térdepelhessen, a gyóntatójával egy fülkében lehessen, s megvallhassa neki lehunyt szemmel, lelke teljes bizalmával a gyónási titokba vetett rendületlen hittel nagy gyötrelmét, háza féltését, segítségét kérve a gonosz szándékú ember felismeréséhez. Hogyan védelmezze meg Herminkéjük örökségét? Mivel a templomukban nem volt gyóntatószék, azon a vasárnapon csupán abban ismerhette fel a buzgó templomba járás örömét, hogy éneklés, orgonabúgás és a tisztelendő úr prédikációja közben zavartalanul foglalkozhatott a házukra leselkedő veszedelemmel. Feltűnés nélkül találgathatta, hogy a mostohafián kívül ki tarthat még igényt az új házukra. Persze, hozzátartozik az igazsághoz, itt a kórházi szoba fehér falai között magának bevallhatja: akkor mindjárt azt várta a buzgalmától, hogy megüti fülét az Úr hangja, s miközben néhány idősebb társa Menyhérttel tart vagy a prédikációra figyel, ő a mindenható vigasztaló szavaival erősítheti a lelkét, amely úgy szólt volna: — A te Urad, Istened parancsolja neked, hogy a mostohafiad iránti gyanút vesd ki a fejedből. Hagyj békét annak a félszemű hivatalnoknak is. Nincs talán elég baja? Jegyezd meg: senki nem akarja ellenedre megszegni az egyik legfőbb parancsolatomat: Ne kívánd a te felebarátodnak házát... Hiába várt azonban türelmesen, gyanúját szótlanságba burkolva, álmatlanító, idegeit legyöngítő félelmét ellensúlyozva az Úr hangjára, rá kellett jönnie még azon a vasárnap délelőttön, hogy mindenkinek, még az úristennek is a saját kertje a mindenkiénél előbbre való. Csak annak a gyümölcsére vigyáz! Talán az Úr azért nem is haragudott, hogy Adám és Éva a paradicsom selymes füvén enyelegtek. Nézte őket, gyönyörködött bennük. Akkor szisszent fel, akkor dörgött félelmetesen a hangja, amikor Éva szakítani mert a tiltott, de inkább féltett gyümölcsből a kígyó sugallatára. Amikor károsodás érte az almatermést. Akkor dühödött meg rettenetesen, akkor lendült erélyesen a karja, akkor mondta a megszeppent Ádámnak és kívángatós oldalbordájának talán ugyanolyan parasztosan, ahogy ők beszélnek: — Mars ki a paradicsomból! Lehet, hogy Adám és Éva, valamint a sok utánuk következő ember, a föld benépesült fiai magától az Úrtól tanultak meg káromkodni. Az ura is! Reménykedve várt az Úr hangjára, intő szavára, hogy nem ez, hanem az, nem az, hanem emez akarja rátenni kezét a házukra. A templom csöndjében, hűvösében, orgonabúgásában kereste az ellenséget. És mert a mostohafia gyanúsításán nem jutott túl, s az Úr sem hallatta égi szózatát, felpaprikázódott, és abbahagyta az ájtatoskodást. Azzal, hogy a következő vasárnap már nem ül be a templomba, mert az istennek is csak a maga kertje a fontos. Igaz, magában mentséget is talált számára. Nagyon elfoglalt. Sok házra, sok kertre és sok földre kell odafigyelnie. Miért jelentett volna kivételt éppen az ő háza (mégha teljesen új volt is!) a világ sok nagy és kis háza között? Ha meg azt vette, hogy szerte a világban óriás felhőkarcolók is vannak, akkor nem csodálkozott, ha azok eltakarták szeme elől az ő kis házukat! Akármerre csapongott el a képzelete, a kórházi ágyon is a siralmas látványhoz kanyarodott vissza. Amikor Emőkét a fásszinben megpillantotta. Élettelenül, eltorzult arccal csüngött le a gerendáról. Nagyon megrendítette a látvány. Megrázta, mint erős vihar a fa koronáját. Annak tulajdonítsa, hogy Emőke temetése után félelmetes nyugtalanság fészkelődön a leikébe? Addig csupán gyanakodott, soha nem akart meggyőződni a valóságról. Szótlanságba, mélységes hallgatásba burkolta a feltevéseit. Emőke temetése után mindenáron szabadulni akart legnyomasztóbb gondjától. Tudni akarta, hányadán állt a házukkal. Herminke nevén szerepelt-e még? Emőke temetése és a mostohafiával való furcsa találkozása után, a templomi ájtatoskodását követő hétfőn beutazott a városba. Beállt a sorba a félszemű hivatalnok szobájánál. Csuromvizesen a hőségtől. Még örült is neki, hogy várakoznia kellett, legalább megszáradt rajta a ruha. Kombinéja és alsóneműje nem tapadt a testéhez. Amikor ő következett, illedelmesen benyitott és köszönt. A tekintete mindjárt az ismert szekrényen állt meg. Gondolta, nagy baj nem lehet. Ha az irattár megvan, nem veszhetett el a végzésük sem. A félszemű hivatalnok megint nem ismerte meg. Ezen már nem is csodálkozott, hiszen csak az egyik szemével nézte. Igazított a nyakkendőjén és megkérdezte : — Szlovákul, magyarul? — Tetszik tudni - szólalt meg nyájas hangon. — Honnan tudjam! Nincs a homlokára írva! - nézett rá hosszan a fél szemével. — Jártunk már itt az urammal! — Édes nénikém, amennyien nótám megfordulnak! Nem káptalan a fejem, hogy mindenre emlékezzek. Nos, halljam, miért jött? — Szeretném tudni, nem történt-e változás a nyilatkozatunkban? Tetszik emlékezni, Herminkénket tüntettük fel egyetlen örökösnek! — kezdte mondani a jövetele okát. — Kinek a nevén kell állnia a háznak? — türelmetlenkedett a félszemű hivatalnok. — Halálunk után a Cséplő Herminkéén. Férje után a Láng Herminkéén — mondta ő is izgatottan, és úgy felejtette tekintetét a sima képű, Jenővel körülbelül egyidős hivatalnokon, mintha az arcáról akarta volna leolvasni, járt-e nála huncutságban a mostohafia. A félszemű hivatalnok meg az egyik lakattal zárható kopott szekrény elé kuporodott, amelyikben az ő nyilatkozatukat is tartotta, de úgy tett, mintha másért ereszkedett volna le a sarkára. Sokáig nem nyúlt semmihez. Aztán amikor úgy gondolta, már eleget guggolt az akták előtt, kihúzta az egyiket, belelapozott, és azt mondta: — Az ő nevén áll. 'Másképp gondolnák talán? — fordult felé, de még mindig a szekrény előtt kuporgott. — Dehogy, dehogy — hajlongott az ajtóig. \ (Folytatjuk) 10
