A Hét 1978/1 (23. évfolyam, 1-26. szám)
1978-03-25 / 13. szám
HALLOTTUK LVASTUK [LÁTTUK FOLYÓIRAT Igaz Szó Tavalyi decemberi számának Disputa rovata „A kísérletezés felelőssége" címmel fiatal romániai magyar írók és kritikusok véleményét közli kivonatosan. A vélemények az Igaz Szó Műhelyében kerekasztal-megbeszélésen hangzottak el. A hozzászólók örvendetesnek tartják, hogy a fiatal szerzők gyakran fordulnak a társadalmi problémák felé. Sajnos, csak nagy ritkán képesek eljutni a különösség megragadásáig, vagy a típusteremtésig. Mindenféle irodalom elsődleges követelményét hagyják figyelmen kívül, hogy olyan helyzeteket teremtsenek, amelyekben a hősöknek éppúgy kell viselkedniük, „ahogyan minden hozzájuk hasonló ugyanazon körülmények között beszélne vagy cselekednék és kellene, hogy cselekedjék." Egyeseknek szemére vetik a szemléletesség és az intellektualitás-igény gyakori hiányát, a modorosságot, az egysíkúságot s a hétköznapi emberek hétköznapi tettecskéinek hétköznapi tálalását. Néhány fiatal író szerint az irodalomtörténet-irás is felszínesen végzi kötelességét. Szükséges lenne monográfia-igényű tanulmányokat közzétenni betetőzött vagy teljesedő életpályákról. Az ötvenes évek irodalma kifelé, a társadalom felszíni jelenségei felé fordult. A változást jelentő nemzedék ellenkezőleg: a lélek legmélyebb rétegeibe. A fiatalabb próza egyfajta szintézisre törekszik: egyidőben figyel „kifelé" és „befelé". Csakhogy nem elég körültekintő. Szándékaiból hiányzik a távlat. Egyesek nem értik, miért nem jelenik meg irodalmi hősként a munkás. Ideje volna már szabadulni az egyoldalúan ábrázolt munkáshősök nyomasztó emlékétől. A falu embere ellenben ma is gyakori téma. Egyik fiatal iró szerint „most több, különb a mondanivalónk, mint a stílusunk.“ Ezzel magyarázza a dokumentum-irodalom, a jó riportkönyvek sikerét. Egy másik fiatal iró szellemesen úgy fogalmaz, hogy „ha ide hozzánk most hirtelen leszállna egy marslakó, akinek — ismervén nyelvünket (!) — az a képtelen ötlete támadna, hogy az utóbbi évek fiatal próza- Íróinak irodalmi terméséből képet alkosson erről a világról, amelyben élünk;... pontatlan, valótlan, megbízhatatlan lenne ez a kép!" A kerekasztal-megbeszélés összegezésének is tekinthetjük néhány fiatal iró megállapítását: a témaválasztás periférikus, a megírás módja suta, nem olvasmányos, hiányzik a nyelvi erő, a képszerüség, túlteng a verbalizmus. A jelentéktelen témák keresése, megírása lett a divat. „Mintha egy téves irodalmi illemszabály követelése érvényesülne: semmiről se írj, ami fontos, ami jelentős, ami a bőrünket égeti..." „Az Anyám könnyű álmot Ígér (Sütő András) azt tette, ami fiatal prózairodalmunkról (egyelőre) éppen negativ előjellel mondható el: jelentős részt vállalt a romániai magyarság létének tükrözéséből." — mj — RÁDIÓ Fiatalok a mikrofon előtt Szombat délutánonként, egy órakor rendszeresen meghallgatom a Csehszlovák Rádió magyar nyelvű adásának ifjúsági műsorait. A Mészáros János és Komocsai Imire szerkesztésében közreadott egyórás adásokról — négyöt hétre visszamenőleg — az a tapasztalatom, hogy a legtöbb esetben ügyesen tükröződnek műsoraikban az aktuális politikai, társadalmi események. Mindemellett érdekes fiatalokat szólaltatnak meg, jól rávilágítva egy-egy riportalány személyiségére. Ritkán, de érezni azt is, hogy egyik-másik beszélgető partner jobb híján került be az adásba. Többnyire, azonban, mint mondottam, érdekesre, szórakoztatóra sikerültnek a műsorok. A siker velejárója minden bizonnyal! a gondos szerkesztés, no meg az ügyes riporteri munka. A riporternek nemcsak a kérdezés a kenyere, de az okos hallgatás is. A legtöbb riportot azért tartottam jónak, mer a magnót kezelők türelemmel végighallgatták a beszélőket, csak ott és akkor szóltak közbe, amikor azt a riport érdekei megkívánták. Van azonban ezekről a műsorokról egy megszívlelendő észrevételem is. Mégpedig: a szerkesztők nem veszik figyelembe, hogy a nyugat-szlovákiai kerületen, pontosabban Komárno, Nové Zámky, Štúrovo (Komárom, Érsekújvár, Párkány) környékén kívül, is élnek, dolgoznak fiatalok. Olyanok, akik szintén megérdemelnék, hogy a műsorban szóljanak munkájukról, eredményeikről. Hallottam már mind Gömörben, mind Bodrogközben egy-egy jól működő SZISZ-szervezet fiataljaitól vagy elismerést érdemlő brigádtagoktól olyan ki; jelentést, hogy „mi is szervezünk szép \ összejöveteleket, dolgozunk úgy, mint j másutt az országiban és mégsem fij gyei ránk a kutya sem". Hiszen a táj volabbra eső két kerület magyarlakta I falvaiban is hallgatják a Csehszlovák i Rádió magyar nyelvű adását, róluk í sem szabadna megfeledkezniük a mű! sor szerkesztőinek. Tudom azt is, hogy nem épp ideális körülmények között j dolgoznak a szerkesztők, de nekik is tudatosítaniuk kellene, hogy műsorukat nem egy szőkébb tájegység lakóinak készítik, hanem az egész országnak. És ezért is lenne fontos — a rádión keresztül is — kölcsönösen bemutatni az egymástól távol elő fiatalok életét, munkáját, mindennapjait. —zolczer— SZÍNHÁZ Rómeó és Júlia az ősz alkonyán Vajon csupán a fiatalok előjoga a szerelem, vagy egy-egy idősebb ember szivében is fellobbanhat ennek az édesszép érzésnek a lángja? Egyáltalán, a negyedik, ötödik avagy — uram bo csá' — a hatodik „kereszt" után illik-e. szabad-e a szerelemre gondolni? Es ha igen, úgy mit szólnak ehhez a többiek, az illető környezete? Az egyre fogyatkozó testi-szellemi erőben lévő ember vajon tud-e józanul élni a természetnek ezzel a semmivel sem pótolható, gyönyörű ajándékával? .. . Ezekre és még sok hasonló, tulajdonképpen mindannylunkat érintő s érdeklő kérdésre keres választ lan Otčenášek — Jaroslav Bálik cseh szerzőkettős új színműve, melyet február óta a bratislavai Kis Színpad tart műsoron. Az „örök Rómeó megjelenítője Karol Pluhaf, egy 66 éves özvegy nyugdíjas (K. Machata játssza őszintén, érett színészi erővel s legjobb Urai szerepeire emlékeztető bravúrral); „Júliaként" Mária Dočkalová, egy 45 éves szerencsétlen, keserű sorsú asszony érzelmei elevenednek meg a néző előtt. (Dočkalovát V. Strnisková alakítja hitelesen, tiszta, belülről fakadó gesztusokkal, mimikával és hangerővel.) Első, véletlen találkozásuk pillanatában talán fényévekkel mérhető messzeségben van egymástól ez a két ember. Egyvalami, környezetük „féltő" gondoskodása ellenére, mégis közös bennük: a magány .. . Pár pillanat, néhány tekintet, egy-két félmondat is elegendő ahhoz, hogy ez a két lélek — az érzelmek láthatatlan hidján — kapcsolatba kerüljön egymással. Életkoruk, persze, nem engedi, hogy csókokban, meggondolatlanul gyors testi fellángolásban keressenek menedéket. Kapcsolatuk akár az őszi napsütés: félszeg és kedvesen simogató, olykor bágyadt, de annál kitartóbb. Sokáig ők is a környezetüktől, családtagjaiktól függően távolodnak egymástól s közelednek egymáshoz; mígnem rádöbbennek: a saját életükért csupán ők felelősek! (J. Vavro felvételén a darab két főszereplője.) MIKLÓSI PÉTER TELEVÍZIÓ Szomorú legenda Nézem Puskás öcsit, a hajdani magyar aranycsapat balösszekötőjét és kapitányát, hallgatom őt, és előbb csak anyhe émelygést érzek, később agyamat elönti a vér és ki akarom kapcsolni a tévékészüléket. A fiaim, akiknek nemrégen még legendákat meséltem Puskás öcsiről, nem engedik. Mi történt? Porrá omlott egy legenda. Puskás öcsi (ma már inkább Puskás bátyám!) nem tud magyarul. Ronda, utálatos hangsúllyal nyilatkozott a gyönyörű magyarsággal beszélő, meghatóan szerény Sugár Andrásnak. Mit nyilatkozott? Azt, hogy jól érzi magát, mert van mit ennie és tud aludni. Sugár, akinek csak a hangját hallottuk, szinte félénken megkérdezte: nincs-e véletlenül az egykori híres magyar futballcsatárnak honvágya. Ilyesmi soha még csak eszébe se jutott, válaszolta a hajdani legenda — erősen spanyolos hangsúllyal. Különben ezt már régen kitalálhat tóm volna. Azt tudniillik, hogy Puskást, aki disszidálván, Európa legreakciósabb fasiszta országát válaszotta, nem önt el, magyar szó hallatán a méla hon fibú. — Persze, azért én magyarnak tar tóm magam — mondotta. En jobban örültem volna, ha ezt mondja: — Én, Franco Puskás ma már zulukaffer vagyok! Igaz, ezzel talán megsértette volna a — zulukaffereket. —zsélyi— Lynda Carter 1973-ban elnyerte a Miss World USA címet, a szokásos ajándékokat és a filmszerzödést. Ez utóbbival azonban baj volt; a világszép Linda ugyanis 180 centiméternél magasabb, s nem akadt megfelelő partnere. A magasra nőtt szépség azonban nem adta fel a reményt, beiratkozott egy sziniiskolába és szorgalmasan atlétizált. Az eredmény a Wonder Woman címszerepe, amelyben afféle női Angyalt alakít. # A Kazah SZSZK-ban az Isim folyó völgyében az archeológusok háromezer éves borotvát találtak. A borotva kését bronzból öntötték, nyele pedig valószínűleg fából vagy csontból készült. A kés egyik oldalát olyan fényesre csiszolták, hogy tükörként is lehetett használni. Leone Gariano olasz festő Brigitte Bardot után honfitársnöjét, Stella Carnacina filmszínésznöt is lefestette. Stella Carnacina a jelenleg soros szende, de mégis kihívó, az ártatlan, de mégis bünbeeső olasz lányok alakítója. 8
