A Hét 1978/1 (23. évfolyam, 1-26. szám)
1978-03-04 / 10. szám
Ahogy észrevehetően fogytak a napok, s megnyúltak az esték, úgy nőtt a gondja is a házuk miatt. Ezt azonban senki nem tudta, még az ura sem, mert senki nem láthatott bele, mi nyugtalankodott a lelkében. Pedig az ősz mindig mozgalmas volt falun. Jöttek, mentek, szomszédoltak az asszonyok. Hozták-vitték a híreket. S nemcsak hozzájuk nyitogatták az ajtót, ő is bekopogott másokhoz. Szép arcú komaasszonya, a menye és Gizus, akire akkor még nem illett a fekete ruha, és az éles eszű Bibókné jártak össze. Leültek a díványra vagy az asztalhoz, és mondták megállás nélkül az újságolnivalókat. Bibókné volt a hangadó. Talán még bemondónak is megfelelt volna a rádióban. De Gizusnak is mindig beszélhetnékje volt. Megritkult fogsora gyakran kivillant, és a csontos karja is előrelendült. így jelezte a többieknek, hogy belőle is kikívánkozik a szó! A menye nem avatkozott bele semmibe. Meg sem mukkant. De azért csupa fül volt. Néha majd kiesett a szeme, úgy figyelt. Szép, kerek arcú, egészséges bőrű komaasszonya a menyével tartott. Vagy talán fölül is múlta! Úgy szívta magába a hallottakat, hogy a szeme sem rebbent és a feje sem mozdult. Úgy ült az asztalnál, mintha valaki bálvánnyá változtatta volna I Néha oda tudott figyelni, de legtöbbször csak irigyelte azokat, akik gondtalanul belefolytak a beszélgetésbe, és elmondták egymásnak a szövetkezet ügyes-bajos dolgait, meg azt, hogy hamarosan négyöt kisgazdasággal egyesülnek, mert minél több a föld, vagyis minél nagyobb a szövetkezet határa, annál jövedelmezőbb a gazdálkodás. Persze, nem csupán a szövetkezet volt a téma. Beszélgettek arról is, hogy kinek a gyermekei tanulnak a főiskolán, mit írt a Bibókné fia Krakkóból, melyik fiúból lett vasutas vagy mozdonyvezető, melyikből lett ez meg az, csak éppen nem szövetkezeti tag, kik építkeznek újabban és hol, kik és hány hízót vágnak mostanában, kik építenek garázst, kik vásárolnak autót. Felőle persze mondhatták, sorolhatták a híreket, szóba hozhattak szerelmi ügyeket, vonatrablást, repülőszerencsétlenséget, gyilkosságot, képtelen volt tartósan odafigyelni. Egyre zárkózottabb lett, s amikor már igazán örülhetett volna élete értelmének, szép új házának, akkor nem érdekelte semmi. Akkor ment el a kedve még az élettől is. Míg társai a fonálnál is hosszabbra nyújtották a szót, ő csak nézett egy pontra, beidegzett mozdulatokkal varrt, kötött, bóbiskolt. És a gondolataival, vagyis a háza féltésével volt elfoglalva. S bizony, néha annyira elmerült a szívét markoló gondban, hogy azt sem érzékelte, ülnek, beszélgetnek körülötte. Csak amikor már felszedelőzködtek az asszonyok, akkor riadt fel a merengéséből. Akkor akarta egyszerre elfeledtetni a hallgatását. — Hát már mentek is? Ilyen hamar? - szólt rájuk. — Lassan elveri a tízet — mondták, és előbb összenéztek, csak azután vonultak el. És ha náluk, az új házuk tágas konyhájában riasztották fel hasonlóképpen az asszonyok, nagy szótlangásáért az ura is megdorgálta:- Mi az, Herminkém, megkukultál, az istenit az ellustult nyelvednek?- Nem, dehogy, csak szeretem hallgatni a többieket. Véteknek tartanám megzavarni őket - terelte el ily módon szórakozottságáról az ura figyelmét. A világ minden kincséért sem árulta volna el még akkor senkinek, hogy nagy szótlanságának, borúsra fordult hangulatának mi volt az oka. Pedig már a szórakozottságáért is egyre többször kellett pirulnia. Ment vásárolni a boltba, karján a fonott kosárral, és annyira lefoglalta még az üzlet ben, az asszonyok között is az új házukkal kapcsolatos gondja, hogy cukrot, sót, szappant, mosóport, fűszert, mindent a pulton felejtett, kosár nélkül ballagott haza.- Hova tetted, amit vettél? - forgatta szemét gyanúsan az ura.- Betettem a kamrába — hazudta úgy, hogy a szeme sem rebbent. Aztán azonnal kisietett. Az ura juttatta eszébe, hogy a portékával megtömködött kosarát a boltban felejtette. Egyszer meg, akkor már nagyon közel jártak a karácsonyhoz és várták haza Herminkééket, orvosságért utazott be a városba. Úgy gondolta, vesz valamilyen erős altatóport, mert éppen elég volt nappal az emésztődésből, éjszaka pihenni szeretett volna. Az orvosságot sem hozta haza. Ottfelejtette a pulton. Az volt a szerencséje, hogy az ura nem tudta, járt a gyógyszertárban is. Nem érdeklődött az orvosságról. Azt is észrevette, hogy nem szereti maga körül a sok embert. Azon a télen úgy igazgatja a szomszédolás útját, hogy hozzá se nyisson be senki, és neki se kelljen mennie sehová. Elég hamar elérte a célját. Együtt gubbaszthatott, rádiózhatott az urával. Vagy tűnődhetett egyedül, mert az embere elég sűrűn ellátogatott a fiához. Persze, az igazsághoz tartozik, hogy sem egyedül, sem az urával nem rádiózott. A gondolataiba mélyedt. Mikor aztán az embere a szokásos szilveszteri vidám műsor után megkérdezte:- No, hogy tetszett neked? Jó kis marhaság volt mi? - eresztette el a füstöt a csibukjából. És ő kénytelen volt megdicsérni azt, amiből jóformán egy szót sem hallott.- Hót, nem mondom, jó kis marhaság volt. Hogyan is tudnak kitalálni annyi bolondságot azok a pestiek? — játszotta meg a csodálkozót.- Csak az a dolguk, nincs más, hogy bolondságokon törjék a fejüket! - magyarázta az ura, míg elbontotta az ágyat. És ez így ment évekig. Úgy merült el a nagy gondjában, mint a tapasztalatlan, úszni nem tudó embei az ismeretlen mély vízben. Érezte, hogy a vesztébe rohan, csak már képtelen volt a partra visszatalálni. Innen, a kórházi ágyról bizony nem tudná megmondani, hogy melyik napon elégelte meg a magába forduló tűnődést, amikor csak az új házuk volt az egyetlen gondja. Arra azonban jól emlékszik, hogy az örökös nyugtalansága kikergette az utcára, az emberek közé. Mint szomjas vad a patak vizére, úgy áhítozott mások elejtett szavaira. És a hallgatózással be is érte. Tudta, feleslegesen izgatja magát, mégis hegyezte a fülét. S ha valami félelmetesét hallott a házáról akár az úton, akár a rádióból, rögtön szaladt a komaasszonyához. Vagy találgatta, sorra vette, ki lehet az új házuk veszélyeztetője? De senkinél nem tudott biztosan megállapodni ! Évek múlva, Emőke szörnyű halála után — amikor már egészen átmelegedett a föld, kizöldült az erdő, s a jó kiadós májusi eső után harmadszori kapálásért kiáltoztak a krumpli és a kukorica levelei, s az asszonyok úgy ellepték az ültetéseket, mint varjak az őszi mezőt vagy a patakparti topolyafók kopár ágait — döbbent rá, hogy az új házukra egyesegyedül csak Jenő, a mostohafia jelenthet veszedelmet. Ö lesz a károsult. S azon a napon, amikor ez a legvalószínűbbnek látszó feltevése az eszébe villant, különvált az asszonyok csoportjától, mint pásztorember tehene a csordától, elmaradozott tőlük, egyedül kapálgatta meg, amit a gép érintetlenül hagyott a sorok között, egyedül volt a gondolataival. A tavaszi nap fényétől lebarnulva, széltől kicserepesedett szájjal folyton csak azon tépelődött, vajon jól elintézték-e az urával az új házuk sorát a hivatal félszemű emberénél? És mint ahogy kerekedő szél érintésére tarajosodni kezd a tó sima tükre, úgy borzolódott, borzongott a lelke a félelemtől. Nem volt elég felismernie, hogy szűkebb családi körükbe tartozik az új házuk veszélyeztetője, mind gyakrabban összetalálkozott a földekről hazatérőben Jenővel, a mostohafiával, akit lassan még soha nem látott menni, csak sietni otthonról a vonathoz, a vonatról haza, akin a vasutasruha már lötyögött a nagy strapa miatt. S olyankor mindig torkában dobogott a szíve. Attól tartott, hogy már mindent megtudott, és rátámad. Emőke halála előtt még örült, ha találkozott vele, ha a saját szemével látta, hogy erejét nem kímélve teremteni akar magának, és a családjának, ha nem elégedett meg azzal, amit a vasútnál keresett. Még dicsérte is az urának meg a komaasszonyának, hogy ha hajnalban tér haza a szolgálatból, nem számít. Alszik egy keveset, aztán fut a szövetkezeti telepre, fogja a villát vagy felugrik a traktor pótkocsijára, ellenvetés nélkül csinálja, amit rábíznak. A törekedésének meg is van a látszatja. Új ház, autó, és minden, ami az asszonyi munka megkönynyítésére szolgál a konyhában. Ha az emlékezete nem csal, ő hozta be az első televíziókészüléket a faluba. Míg Emőke élt, örült, ha látta. Mikor eltemették, félt tőle. Tartott a vele való találkozástól. Ha idejében észrevette, messziről elkerülte. A sors szeszélye azonban kifürkészhetetlen, sőt sokszor megmagyarázhatatlan. Minél ritkábban akart összetalálkozni vele, annál többször összefutott az útjuk a faluban is, a mezőn is, a városban is. Mintha Jenő próbálta volna figyelmeztetni, nemcsak Herminke létezik ezen a jelenvaló világon, hanem ő is, és ha a házat nem is lehet úgy széjjelfűrészelni, ahogy elődeik osztozkodáskor a kenyérsütő teknőt vagy a kemény tölgyfa asztalt, kettőre íratni, két jogos örököst feltüntetni lehet! Azt találta a legjobb megoldásnak, ha nem áll le vele beszélgetni, ha csak annyit szólt hozzá is, mini mindenki máshoz:- No, mész kifelé te is Jenő?- Megyek - hallotta messzebbről az egyszavas válaszát. Soha nem várta be mellette a feleletét. A véletlennek vagy a sors szeszélyének tulajdonítsa csakugyan, hogy míg Emőke élt, volt úgy, hogy hetente csak kétszer-háromszor találkoztak, amikor meg felakasztotta magát, mindennap összefutottak valahol. Jenő szembejött vele, mintha leskelődött volna utána, hol érhetné utol olyan helyen, ahol lesújthatna rá. Ahol nemcsak a vérét onthatná ki, de el is áshatná nyomtalanul. Egy naptól fogva (pünkösd vasárnapján vagy rá egy hétre?) aztán, amikor a szövetkezeti telep felől erős trágyaszag, a kertek felől meg fejfájdító orgonaillat lebegett a házak közé, ő is következetesen figyelemmel kísérte Jenőt, a mostohafiát. Főként azt tartotta számon, mikor van szolgálatban a vasútnál, mert olyankor nyugodtan járhatta a mezőt estefelé is. S mikor van szabadja, mikor tartózkodik otthon, mert akkor ébernek kellett lennie, nem merülhetett el az új házuk körül tornyosuló gondjában. Szemmel kellett tartania, hol, merre kószált Jenő! De lehetett akármilyen elővigyázatos, kerülgetette akárhogyan a mostohafiát, az urát formázó vékony, meglett embert, egyszer úgy adódott, hogy a mezőn sötétedett rájuk. (Folytatjuk) 10
