A Hét 1978/1 (23. évfolyam, 1-26. szám)
1978-03-04 / 10. szám
NAGY LÁSZLÓ 1925-1978 Halnak a halhatatlanok. Meghalt Nagy László. Aki a sorból úgy magaslik ki, mint szerény és hivalkodó házak közül a katedrális, arról nem lehet leírni, hogy kidőlt a sorból. Ennél nagyobb veszteséget okozott most a végzet. Akik teljességében ismerik Nagy László életművét, azok már tudják, hogy a magyar költészetnek József Attila halála óta nem volt ilyen nagy halottja. Még ki sem hűlt a teste, máris kimondható volt, hogy a magyar költészet hét évszázadában ismét egy új időszámítást lehet kezdeni. Nagy László neve már végérvényesen azok névsorába tartozik, akik költészetünk hatalmas hegyvonulatában a legmagasabb csúcsokat rajzolták. Beállt tehát a sorba, a legnagyobbak sorába, akiken nevelkedve művelte a csodát. Beállt halottnak, halhatatlannak. „Pihensz már jó társam, jobbik részem.” Száz napja tán, hogy ajkáról ez a búcsúztató mondat hangzott el — Kormos István ravatala előtt. Ugyan ki hitte volna okkor, ott a Farkasréti temetőben, hogy az elkövetkező néhány hét majd kettőjük halálának lesz kegyetlen választóideje! Hogy a közeljövőbe még egy ilyen nagy veszteség beleférhet. És íme, Nagy László teste már a földé. Pedig az a búcsúztató mondat egyértelműen mondta ki: jobbik részemet már földelik veled, drága Kormos. Csak az igazlelkű gyászolók, a halálról a legtöbbet tudók, a legnagyobb költők temethetik így a barátot, hogy temetik véle önmagukat is. Akkor lelkestől s most már testestül is. A halálról, amiről szinte semmit nem tudunk, Nagy László nálunk többet tudott. Mert határtalan volt az élet iránti szeretete. Ám aggódott, kételkedett s kétkedéseiben mutatta fel az emberi nem legnagyobb problémáit. Természete, szelleme a legmélyebb rétegekből táplálkozott. Mint ahogy hite is. Hitt az emberben, az egész emberiség tisztességes jövőjében, de egy pillanatig sem cselekvés nélkül. Cselekvése a vers volt. Igazságaitól rettegni lehet, de elmenekülni előlük soha. Szikár becsülete ugyanúgy példa, mint ahogy országos s annál is jóval messzebbre izzó gondjai, indulatai is azok. Mindez elpusztíthatatlanul maradt ránk verseiben, s ránkhagyta általuk a példát, a költészet gyönyörét, a legtisztességesebb emberi magatartásforma modelljét. Ezért van az, hogy könyveit egyfajta varázslatos rettegés nélkül nem lehet kézbe venni s megnyugvás nélkül nem lehet letenni. Nagy László felelősségre tanít, cselekvésre, mert tudja, az emberiség létfontosságú gondjai enélkül megoldhatatlanok, veszélyei elháríthatatlanok. Félti és hiszi a jövőt. Saját emberi és költői küldetésébe vetett hitét, szerepét úgy demonstrálja, hogy azzal minden emberi hitnek és küldetésnek példát ad. „Létem ha végleg lemerült, ki rettenti a keselyűt!” Ilyen egyszerűen szép eszközzel tudja ő rányitni az ember szemét a halál ellen bevethető harci módozatok stratégiájára, melynek lényege: élj emberül s tudd hatalmadat! „Halállal élek, nem kenyérrel, Fejbelőtt mének szédületével!” Ezt is ő írja, mikor a halál értelmetlenségéről beszél. És eljött az ő értelmetlen halála is, de csak arra volt képes, hogy legyőzze sokat szenvedett testét. De tétlenül-tehetetlenül állt meg a halál Nagy László értelmet teremtő élete, műve, példája előtt. Mert azt legyőzni nem lehet. Ilyen egyszerű, ilyen nehéz, ilyen nagyszerű halhatatlanná lenni. A létezés örök titkainak vallatója ötvenhárom évig élt. A huszadik században élt. Gyönge, megrokkant testtel, de lélekben, jellemben annál szikárabban, emberhez méltóan élte le ezt a félszázadot. Bevallása szerint ifjúkorában József Attila verseinek olvastán határozta el, hogy írni fog. Haláláig őt vallotta igazi mesterének* József Attilához írt versének befejező sorai ide kívánkoznak. József Attila! te add nekem a reményt, mert nélküle romlott a napvilág, a vér eves, bár a fogad vicsorog, bár a nyakad csikorog, bólints, hogy érdemes, cáfold meg halálos logikád, te glóriás, te kíntól bélyeges! Képzeletemre bízzál édes munkát, mert immár úgy szorgoskodik, hogy a sarkamtól torkomig forraszt rám forró hamubundát, radioaktív iszonyt — félek, hogy minden rejtelmet kibont s végül már semmi se fáj. Hogy el ne jussak soha ama síkra: elém te állj. Segíts, hogy az emberárulók szutykát erővel győzze a szív szép szóval a száj!” Nagy László életműve bizonyítja, hogy nem jutott arra a síkra, ahol már végül semmi se fáj; hogy szája szép szóval, szíve erővel bírta. Biológiailag már gyöngébb volt e szív, mert testét csak ötvenhárom évig tudta életben tartani. Ám ennél sokkal többre volt képes e szív. Még dobbanástalan, moccanatlan állapotában is oda idézte József Attilát Nagy László ravatalához. És József Attila bólintott neki: érdemes volt, látod hogy érdemes! A gyászoló gyülekezet is ezt nyugtázta: érdemes volt! KESZELI FERENC NAGY LÁSZLÓ versei: A HÉJA ÉS A SÁRMÁNY Héja a sármányt öli az égen, levegő-örvényben forog a toll, széjjel a vérgyöngy bokorra koppon, rejtőző retten, hallom: kidobban szíve a megütött levél alól. Marad a szárny és marad a fehér csipke-mell, megroppant picike vár. Sírhat az özvegy: vissza sosem jön, szélben porlad e törvényes földön — Már nyomorúltabb egy hanggal a nyár. KI VISZI ÁT A SZERELMET Létem ha végleg lemerűlt ki írnád tücsök-hegedűt? Lángot ki lehel deres ágra? Ki feszül föl a szivárványra? Lágy hantú mezővé a sziklacsípőket ki öleli sírva? Ki becéz falban megeredt hajakat, verőereket? S dúlt hiteknek kicsoda állít káromkodásból katedra List? Létem 'ha végleg lemerűlt, ki rettenti a keselyűt! S ki viszi át fogában tartva a Szerelmet a túlsó partra! EGY CSILLAG HALÁLA Egy csillag halálba fut világok a farka alatt égbeli pávakakas tördeli a holdsugarat zuhanását csak ez a szív hallotta jaj csillagok élek gyönyörűn a halál ragyogó fia vagyok KITŰNIK SZÁRMAZÁSOM A vértanúk vajúdva, magukból dögönyözve uszítnak élni újra. Húsukból erjedt lángot, kéklő lidérc-kelengyét .adnak, pólyát meg pántot. Ad életet a nemlét, nevel, mint egyetlenjét, erős csont-aímamáter. S kitűnik származásom, e láthatatlan kráter fölött ha íöívirágzom. SZERELMEM, CSONTTÖRŐ ÉLET Csillagdobáló szemeink iszonyúan beszakadtak. Szelíden s dologtalanul susognak puszta falaknak. Túlságosan is jók vagyunk: félünk a végső hazától, végetnemérő homálytól, ahol csak a nyüvek laknak. Zaklatott, zsúfolt fejünknél váza áll, virágszál bókol, tündéri bibe-csipesszel gyötrelmek mélyire csókol. Most orvosodnak, virágnak, vallhatsz haramia, költő, s te is, ki rózsákra lőttél pisztolyoddal passzióból! Kint űztük egymást, most íme, itt vagyunk, szögezve ágyra, nyüszítő, nyavalyás népség, betegek köztársasága. Morajod, bizonytalanság, megnő, ha borulunk lázba s fölrémlik szál fehér ingben rossz testünk meghurcolása. Vattabálák, szörnyű csipkék teléből mikor megyünk ki? Micsoda végzés parancsol feküdni, mindig feküdni? Büntetés, vagy próba újra? Merénylő csillagé késsel, nagy lámpák bűvöletével kutatok, magamat dúlva. S hiába. Vaskérdőjellel besütve dobog a szívem. S dobogunk, elhagyott élet, álmodott fénymezeidben, tücsköktől feketén izzó dombokon, mennyei lázban, szoknyazivatarban s bú-bajt pukkasztó hadakozásban. Ne rettegjétek, barátok, hány vörös vérsejtem ég el, itassatok bikavérrel, testben tón pirkadni láttok. Itt belül vad havazások függönyén délibáb táncol: játékod, csonttörő élet: bolondulok érted: hiányzol. 11
