A Hét 1978/1 (23. évfolyam, 1-26. szám)
1978-03-04 / 10. szám
Februar 15-én csehszlovák—szovjet megállapodást írtak alá Prágában a csehszlovák területen át történő tranzit földgázszállításról, valamint szovjet földgáznak Csehszlovákia számára való szállításáról. A megállapodást František Mareš (jobbról) csehszlovák és Nyikolaj Oszipov (balról) szovjet külkereskedelmi miniszterhelyettes írta alá. A nyugat-németországi Soltauban temették el a római börtönéből megszöktetett Herbert Kappler náci háborús bűnöst, aki a háború végén Róma Gestapó-főnökeként több tucat olasz állampolgárt végeztetett ki. A temetést az újfasiszták provokációra használták fel: náci dalok hangjai mellett földelték el Kapplert és náci köszöntéssel búcsúztak tőle. (Felvételek: ČSTK) Az elmúlt napokban tartotta meg idei konferenciáját Németország Szocialista Pártjának (SPD) ifjúsági szervezete. A nyugatnémet ifjúszocialisták megvitatták és elfogadták a szervezet akcióprogramját, amelyben síkra szállnak a fiataloknak a munkára és a művelődésre való jogáért. A képen (jobbról) a nyugatnémet szocialista ifjúsági szervezet új elnöke, Gerhard Schröder. Az idén is megrendezték Brnóban a már hagyományos Salima élelmiszer- és élelmiszeripari kiállítást, ahol különböző mezőgazdasági termékek, élelmiszerek, laboratóriumi berendezések, élelmiszeripari és csomagológépek láthatók. A képen: a prágai Koospol export-import vállalat kiállítási részlege. KfiPES KRÓNIKA Február közepén hivatalos látogatáson a Szovjetunióban tartózkodott Abdasz Szalam Dzsallud, a Líbiai Arab Szocialista Népi Állam legfelsőbb népi kongresszusa legfelsőbb titkárságának tagja. Szadat Izraellel folytatott különtárgyalásai, egységbontó akciója után magas szintű konzultációsorozat kezdődött a Szovjetunió, illetőleg a különalkut elutasító arab álamo-k között. Ennek keretében Moszkvában előbb a szíriai külügyminisztert és az iraki elnök megbízottját fogadták, majd vendégül látták Bumedien algériai elnököt is. Dzsallud líbiai miniszterelnök moszkvai megbeszélései ebbe a keretbe illeszkedtek. Részt vett rajtuk Alekszej Koszigin szovjet (jobbról a második) és Dzsallud líbiai miniszterelnök (balról). kína nagyhatalmi SOVINIZMUSA A világ haladó emberisége néhány évvel ezelőtt még abban reménykedett, hogy Mao Ce-tung, a ,,nagykormányos" halála után változások fognak beállni Kína bel- és külpolitikájában. Mindenekelőtt abban reménykedtek, hogy megjavul a viszony Kína és a szocialista országok között. Ami a belső változásokat illeti, e területen valóban történt valami, ami ugyancsak meglepetésként hatott a világ közvéleményére. A radikális baloldalt képviselő „négyek bandáját", élén Mao özvegyével, eltávolították a hatalom csúcsairól, és ezzel kezdetét vette a Csou En-lai és Teng Hsziao-ping által képviselt pragmatikusok hatalomátvétele, amely aránylag simán ment végbe, és ez is meglepetésnek számít. Minden valószínűség szerint Hua Kuo-feng a radikálisokat képviselő négyek bandáját azért tudta gyorsan és aránylag zökkenőmentesen eltávolítani, mert mint belügyminiszter ezeknél a változásoknál az államrendőrség széles hálózatára, támaszkodott, amely külföldi becslések szerint a közbiztonsági erőkkel együtt 10—12 millió embert számlál, tehát az egyik legnagyobb szervezett fegyveres alakulat Kínában. A pragmatikusokhoz tartozó új vezetés a radikális négyekkel ellentétben azonnal a termelés konszolidációját, növelését, a tudomány és technika fejlesztését, iskolarendszer megreformálását tűzte ki célul és felvetette az anyagi érdekeltség kérdését is, ami azelőtt a radikálisok szemében burzsoá elhajlásnak számított. Érdekes jelenségként kell megemlíteni, hogy a pragmatikusok, irányvonalukat magyarázva, éppen úgy hivatkoznak Mao tanítására, mint ahogy a radikálisok hivatkoztak annak idején. Ami tehát Kínában manapság lezajlik, mindazt Mao tanításával támasztják alá. Az eddig lezajlott események azt igazolják, hogy a kínai párt- és államvezetésben évek óta folyó vita és frakcióharc lényege annak az útnak, azoknak az eszközöknek és módszereknek a keresése volt, amelyek biztosítani tudják az ország számára azt, hogy Kína aránylag rövid idő alatt iparilag és katonailag is modern nagyhatalommá váljék. A pragmatikusok tehát ugyanazt a célt követik, mint a radikális négyek, csak más eszközökkel. Számukra Csou En-lai akarata követendő, aki annak idején kifejtette, hogy Kínának kétezerre modern nagyhatalommá kell lennie. A hiba ott van, hogy e célkitűzés mögött szovjetellenesség húzódik meg. A nagyhatalmi sovinizmus tehát az a hajtóerő, amely mind a radikálisok, mind a pragmatikusok gondolkodását megszabja. A pragmatisták ennek a célnak szolgálatába állítanak minden eszközt. A pragmatikusok, tehát a jelenlegi kínai vezetés előtt, úgy látszik, nagyon is világos volt, hogy Kína gazdasági fejlődésének felgyorsulása lehetetlen az önerőre támaszkodó politika érvényesítésével, ezért a felgyorsulás érdekében külföldi tőkét is fel kell használni. Habár a kínaiak még ma is idegenkednek a külföldi kölcsönöktől s (ezt a fogalmat nem szívesen használják), mégis e tekintetben is történt megegyezés, természetesen elsősorban a nyugati vezetők és Kínai között, olyan értelemben, hogy Kína lehetővé teszi külföldi bankoknak és pénzitézeteknek, hogy a kínai bankokban betéteket helyezzenek el, s Kína ezekből fedezi majd külföldi vásárlásait. Kína nagyhatalmi törekvéseivel és nem utolsósorban fokozódó szovjetellenességével függ össze az a tény is, hogy Kína először állandó megfigyelőt küldött az Európai Közös Piac szervezetébe, majd hivatalos tárgyalásokra került sor Kína és az Európai Gazdasági Közösség csúcsszervei között, aminek eredményeképpen .gazdasági egyezményt írtak alá és záradékba foglalták a legnagyobb kedvezmény elvét is. Kína tehát kitárta kapuit a Nyugat előtt és nyíltan, az egész világ szeme láttára, az Európai Gazdasági Közösség és a NATO mellé állt. Ennek a politikának hajtóereje a féktelen szovjetellenesség. A kínai politika céljai nyilvánvalók. Az egyik oldalon megnyerni a nyugati tőkés világot annak, hogy támogassák azokat a kínai törekvéseket, amelyeknek végső célja, hogy Kína modern nagyhatalommá váljék, ennek fejében viszont Kína teljes támogatást nyújt a nyugati hatalmaknak szovjetellenes politikájukban. így tehát a nyugati hatalmak és Kína szovjetellenessége egy platformra került. Innen az a kínai kívánság, hogy erős Nyugat- Európára, erős NATO-ra van szükség a Szovjetunióval szemben. Mindebből azt a következtetést lehet levonni, hogy Mao halála után a kínai külpolitika vonalvezetésében semmilyen változás nem állt be, és ha valamilyen beállt, akkor ez a változás csak azt jelenti, hogy felerősödött a kínai vezetés szovjetellenessége és ezzel párhuzamosan nyugati orientációja is. Mi lesz tovább? Nehéz jóslatokba bocsátkozni. Egy azonban bizonyos: az a politika, melyet a kínai vezetők ma folytatnak, főleg a kínai nép érdekeinek ártanak. VARGA JÁNOS
