A Hét 1978/1 (23. évfolyam, 1-26. szám)
1978-03-04 / 10. szám
m t m&íims „Ma Nádszegen vagyok, közben egész nap mentem úgy, hogy nem láttam fölül az erdőket és réteket. Nem hittem, hogy ilyen gyönyörű a Csallóköz, ezüst víz (Kis-Duna), ezüstös fűz és nyírfák, ezüstös rétek (benőtte őket az árvalányféle bojtos növény) erős, mély zölddel aláfestve, hozzá az ég is egész nap ezüstszínű volt. Azt hiszem, ez szebb, mint Párizs ..." Két emberről, két vallomásról akartam írni, s most veszem észre, hogy harmadik is van e rövid írás előtt. Mottónak. Hiszen a két ember, akikről szó lesz, azt vallja — a többi, sok ezerrel együtt, kiket a Kis-Duna két partján elterülő csodálatos táj, a Csallóköz, a Vízköz lenyűgözött, rabul ejtett —, amit a szép idézet sorainak megfogalmazója, papírra vetője, a népdalgyűjtő kőrútján járó Kodály Zoltán. Két név: Juhos Rudolf, Erdélyi Boldizsár. Vajon hány embernek cseng ismerősen e két név? Falujuk Trstice (Nádszeg) lakosain kívül valószínűleg nagyon keveseknek. De hát kik is ők? Egy Kis-Duna menti nagyközség — az idézetben szereplő Nádszeg — életének, szokásainak, fejlődésének, múltjának-jelenének krónikásai. Két egyszerű ember, aki nyitott szemmel figyelte a falu életét, a végbemenő változásokat, hogy ha eljön az ideje, vallomást tegyen, nyitott könyvként mutassa fel, tárja elénk a századforduló utáni évtizedek küzdelmes, de mégis szép paraszti életének krónikáját . . . Ki-ki a maga módján, a maga sajátos kifejezési eszközeivel . . . Ecsettel, náddal vászonra írott vallomás ötvennyolc éves. Asztalosnak tanult, később fél lába odaveszett. Rokkant. Ekkor kezdett náddal dolgozni. Fonta a nádat, melyet az építkezéseknél használtak fel. Aki Nádszegre vetődik, könnyen rátalál Juhos Rudolf házára. Mivel több ilyen nevű ember lakik a faluban, őt inkább Dezsőnek ismerik. Népművész; olyan népművész, aki munkáihoz a Kis- Duna partján valaha csaknem mindenütt megtalálható nádat használja fel. — Ma már gyakran száz kilométert kell megtennem a kocsival, amíg a célnak megfelelő nádra bukkanok. Lemegyek egészen a Vágdunáig. Nemrégiben találtam egy jó helyet. Lesz vagy öt-hat kévényi szép nád. Igaz, meszsze van, de megbíztam egy embert, aki learatja és majd értesít. Itt, a mi vidékünkön már nincs megfelelő nád. A partszéli füzek alatt nő, vékony, könynyen hasad, reped. Erős, nem hasadó, színes nádat keresek. Azzal lehet szépen dolgozni. A két szoba, konyha, előszoba, műhely tele képekkel, rajzokkal, tervekkel. Az udvaron temérdek nád várja, hogy válogatásra, feldolgozásra kerüljön. A kész alkotások a falusi ember életét, munkáját, örömét-bánatát, a Duna menti táj szépségét, varázsát fejezik ki. Köpülő asszony, Fonó asszony, Szüret, Halász, Szántás, Juhász, Nádirigófészek, Lakodalom, Temetés, Nádaratás... — Nem akarok, nem is tudnék más lenni, mást csinálni, elszakadni a falusi élettől. Az egyszerű falusi emberek élete az én életem, sorsuk az én sorsom. Ez nyomja rá bélyegét a képeimre, és úgy érzem, ezek az alkotásaim a legsikerültebbek. Aki látta Juhos Rudolf képeit, igazat ad neki. A nád sajátosságait — színeződését, csomóit — kihasználva vall egyéni módon a falusi életről. Nagyon jól mutat a sárgás, barnás-pirosas nád a fekete vagy szürke vászonalapon. Legújabban azomban színes brizolit alapba ágyazza a nádat. Vallomásait a Duna menti tájról, emberekről már láthatták szülőfaluján kívül Galántón, Trnavában, Dunaszerdahelyen és a bratislavai Vármúzeumban is. Remélhetőleg az Országos Kulturális Napok keretében az amatőr képzőművészek alkotásaiból megrendezésre kerülő kiállítás látogatói is megismerkedhetnek művészetével. írott vallomás Erdélyi Boldizsár már nem él szülőfalujában, Hidaskürtön lakik. A helybeli szövetkezet tagja. Galántán találom meg, kukoricát raknak le a kocsikról. Két fuvar közti szünetben váltunk néhány szót. — igaz, hogy már régen nem élek otthon, a szülőfalumban, de a barátok, emlékek oda kötnek. ötvenhét éves alacsony ember. Már egészen fiatal korában jelentkezett nála az írásra való hajlam. Ha letelik a munkaidő, lehet, hogy hazaérve ma is tollat fog a kezébe és ír. De hát mit is vethet, vethetett papírra, mint amit látott, hallott, tapasztalt, átélt. Napról napra így gyarapodtak a telerótt oldalak. Teltek-múltak az évek; s közmondások, szállóigék, mesék, mondák kerültek papírra. Lassan-lassan elkészült szülőfaluja régi társaséletének krónikája. A hetvenes évek elején Pestre is elkerül az anyag egy része, egy néprajzi pályázatra. Egy év múlva megérkezik az értesítés: Erdélyi Boldizsár harmadik díjat nyert dolgozatával. Az írásos anyaggal azóta már néhányon megismerkedhettek; a galántai Erdélyi Boldizsár járási lap közölt harminc oldalnyit belőle. De vajon nem lehetne-e az ilyen írásokat összegyűjtve, magyarországi példák nyomán nálunk is kiadni, közkinccsé tenni? Hiszen értékük csaknem felbecsülhetetlen lesz nemsokára. Mi most mindenesetre közlünk egy részletet az egyik írásából. GÖRFOL JENŐ A szerző felvételei ERDÉLYI BOLDIZSÁR: SZÜLŐFALUM SZOKÁSAI (részlet) A mi falunk a galántai járás délkeleti részén fekszik. Talaja ma már művelhető. A régmúlt időkben mocsarak, lápok, nádas területek vették körül. A falu a nevét állítólag a következőképpen kapta: Mindkét oldaláról folyóvíz határolja. Délre a falutól a Kis-Duna, keletre pedig a Feketevíz folyik. A falu határának alsó szélénél, úgy hat-hét kilométerre a két víz egyesül. A két folyó köze, kb. 1500 ha terület — két szélén fás övezettel — háromszöget alkot, innen a „szög“. Mivel a terület egy része régebben náddal volt .benőve — sok betyárnak, bujdosó katonának a búvóhelye — innen a helységnév első tagja, a ..nád“. A két szó összetételéből lett aztán a Nádszeg. Régebben mind földművelő nép lakta a falut. Iparnak, gyárnak nyoma sem volt. A legközelebbi nagyobb városok 20—30 km-re estek. Így a kezdet kezdetén a maguk készítette szerszámokkal dolgoztak: faekével, faboronával, saját termésű kenderből köteleket fontak, ruhaneműket készítettek. Ráadásul az utakat akkoriban alig javították, őszi, téli és koratavaszi időben alig voltak járhatók. Saját nevelésű állataikat néha 40— 50 km-re is elhajtották a vásárba, vagy kupecok jöttek a faluba és azok vásárolták meg. Híres ménesek voltak itt meg ökörcsordák; ezek kora tavasztól az első hó leeséséig künn voltak a réten, sőt még enyhe télen is — ezért rideg baromnak hívták. A csordát őrző pásztoroknak krispint-szerű nagykabátjuk, kicifrázott, rövid nyelű 3—5 méteres hosszúságú, kígyóháttal font sallangos ostoruk volt. Ezt, nagy szakértelemmel a fejük fölött háromnégyszer megforgatva, nagyokat durrantottak, a végére fonott háncs adta az erős hangot. Volt még ún. csönkősbotjuk, erre vaskarikák voltak erősítve, s ez olyan zörgő hangot adott, hogy megfélemlítette az állatokat. A pásztorokat, csordásokat, kanászokat természetesen fizették. Viszont megengedték nekik, hogy karácsony hetében szinte kéregetve sorra járják azokat a gazdákat, akiknek állataikat őrizték. Szép kis versikét mondtak: Adjon az ég bort, búzát, békességet. Állatjainak jó egészséget, Bőven termő eleséget, Gazdasszonynak számtalan sok aprójószágot, Én pedig bontom a zsákot. Mindenki adott, ki mit tudott: borsót, lisztet, mákot, tojást, kukoricát, kenyeret, kalácsot s pénzt is, gondolván, ha ad, a pásztorok jobban megőrzik állatait. Akkor még 30 km-re volt a vasút, s volt aki akkor látott életében először vonatot, amikor katonának vitték. Volt, aki soha. A kultúra is nehezen tört be a faluba. Ezért igen elterjedt a babona, a sok különféle hiedelem. Sok volt a babonás, hiszékeny ember. Sokan hittek a boszorkányok létezésében. A
