A Hét 1978/1 (23. évfolyam, 1-26. szám)
1978-02-18 / 8. szám
HALLOTTUK LVASTUK QjtrruK KÖNYV Gyerekekből — öregfiúk (MIKLÓS TIBOR: KERESEM A SZÓT, KERESEM A HANGOT...) Gyászoljunk, feleim, csöndesen — vége immár a beat-korszaknak. Befejeződött. Pont. A szeretet-éra és a popfesztiválok ideje lezárult. Első hangja ennek a furcsa finálénak az emlékezetes Rolling Stones koncerten meggyilkolt ember üvöltése. Mick Jagger, a csirkebél-ajkú énekes fújta-fújta a nótáját, miközben a lába alatt gyilkosság történt. Ô, művészet! Ó, szeretet! A mozgalmak jelszavai megfakulnak, a himnuszaikra már a kutya se figyel. Mindez külső és belső erők következménye. A külső ráhatásokat ebben az esetben így sorjáztuk: a fiatalok különc öltözetét, kihívó viselkedését, misztikus blabláit megszokta a legtöbb társadalom, sőt sok helyütt a beatek és öccseik, a hippik turisztikai látványosságá váltak: drótból-madzagból eladni való dísztárgyakat kötöttek-hajlítottak, énekelték békésen dalaikat a városok terein, arra várva, hogy némi pénz is hull majd a cipőjük elé állított koszlott kalapba. Művészetük (zenéjük, festészetük, plakátjaik stb.) üzletté vált. A lázadó művészekből lassan hivatásos pénzkeresők és szórakoztatók lettek. Meghiggadtak, megokosodtak s meg is híztak egy kicsit. Most üssük fel Miklós Tibor könyvét a Szörényi Levente-interjúnál. „Még emlékszem arra az időre — mondja Miklós Tibor —, amikor az Illésbulikon valósággal a földhöz vágtad magad, és a színpadon hanyatt fekve gitároztál . .." Szörényi azt mondja erre: „Ha ma csinálnám mindazt, amit akkor csináltam, természetesen már tudatosan csinálnám, hogy úgy mondjam, előre megfontolt szándékkal dobnám el magam a színpadon. Éppen ezért nem csinálom. Nem tudom csinálni, mert kimódoltnak, hazugnak érezném, ha megtenném." S máris ott vagyunk a megváltozott magyarországi pop-világ kellős közepében. A szocialista országok pop-zenészei közül a magyarok jutottak legmagasabbra. Mikorra a beat mozgalomjellege megszűnt, ezeket az együtteseket is fölfedezték: (elébb a szocialista országokban, aztán Nyugaton és olyikat Amerikában is. S akkoriban kezdődtek a híres magyar beat zenekarok belső gondjai, az egyéniségek harca az érvényesülésért (anyagi vagy művészi megbecsülésért), akár a csoportok felbomlása árán is. Az Omega ketté-szakadt, megalakult a Locomotív GT; majd a Skorpió együttes. A régi jó Illés együttes is felbomlott egy régi számaikat újraáruló gyönge nagylemez utón. Megalakult a Fonográf. A Metró rengeteg tagcsere, belső változás utón széthullott, Sztevanovity Zorán szólóénekes lett. Sorolhatnám tovább, de minek. Aztán számtalan, kezdetben fölkapott énekesről, zenekarról kiderült, hogy nem sok közük van a jó muzsikához. Lám: a pol-beatet silányul játszó Gerilla csoportról is megtudtuk; Neményi Béláról is kiderült, hogy akarnok, diktátorkodó (ezeket zenész-társai mondják, nem én). A tehetséges zenekarok viszont tetszés szerint választhattak két lehetőséget: a meggazdagodás és a művészet között. Az üzlet és az alkotás között. Hiszen a beatnek mostanára ugyanolyan rangja lett, mint volt (és van) a jazz-nek. S a pop zene (a folkbeat) nélkül nehezebben indultak volna el a népzenét játszó együttesek is. Akiket a téma bővebben érdekel, figyelmébe ajánlom Miklós Tibor interjúkötetét. A riporter 22 pop-zenésszel beszélget — Adamis Annától Zalatnay Saroltáig. S úgy látom, az interjúalanyokban is kevesebb már a nyegleség, mint 8—10 évvel ezelőtt. Istenem: elmúltak már mind tizenévesek. Olyik túl jár a krisztusi koron is. öregfiúk. VARGA IMRE FILM Rózsaszín álmok A rendező — Dušan Hanák — nem tud többet a cigányok életéről, mindennapjairól, problémáiról, mint például a film nézői. A már-már anekdotikus formában ismeretes „cigányvirtus"-ra épül a film több mozzanata, úgy és olyat mutat be, ami a cigányságra egyáltalán nem jellemző, amit mi találunk ki, terjesztünk róluk. Nagyon sok cigánytanyán eltöltöttem hosszabb-rövidebb időt. Tudom, hogy a film jópár jelenete mindenütt megtörténhet, de a pérón soha. (PL: borsófejtés vadonatúj fehér tálba, a vak cigányasszonynak levetik cipőjét és úgy fekszik a hófehér ágyba, a megjátszott viták ...) Persze nem dokumentumfilm akar lenni a Rózsaszín álmok, hanem a fiatal postásfiú, Jakab és egy cigánylány szerelmi története. Annak kimondása, hogy sem a cigányság nem fogad be szívesen maga közé - mondjuk vőnek — fehér embert, mi pedig pláne nem akarunk fiunknak cigányfeleséget. Gondolom, hogy a rendező ennek a tévhitnek a megdöntésére vállalkozott filmje elkészítésével, a végeredmény viszont az lett, hogy felületesen mutatja be a cigányok életét, homályosan összefüggésbe hozható eseményeket kever a két fiatal történetébe, öncélúan sűríti az eseményeket, gyakran elfelejti a képeket „tisztára" komponálni, amit még a kitűnő főszereplők sem tudnak helyrehozni. A filmnek azonban van egy remekbe szabott jelenete: Egy nagyapa, akit csendesen mindenből kisemmiznek, fölrakja a fürdőkádat a fa ágaira, telehordja minden jóval, és beleül. A fél falu egybesereglik és csalogatja őt lefelé. Nem értem — sok mással együtt —, hogy miért került ez a filmbe, de nekem ez a jelenet annyira tetszett, hogy már ezért is érdemesnek tartottam megnézni a Rózsaszín álmokat. — Zolczer — TELEVÍZIÓ Nyugat és az emberi jogok Gyilkosság a 31. emeleten címmel írt regényt Wahlöö svéd író. A regényből készült tévéjátékot a közelmúltban sugározta a bratislavai televízió. Élvonalbeli szlovák művészek közreműködésével került képernyőre a tévéjáték. A regényt ugyan nem olvastam, viszont a tévéjátékot láttam. Tudom, nehéz egy-egy regényt filmre írni a teljességre való törekvés igényével, a tévéjátékot végignézve még sem volt hiányérzetem: pontosan „vettem" a svéd író üzenetét. Miről is szól tudajdonképpen a tévéjáték? Egy nyugati országban adva van egy óriásira duzzadt lapkiadó vállalat - konszern, amely fokozatosan felfalja a kisebb kiadókat, különösen az olyanokat, amelyek munkatársai reálisan szemlélik a társadalom mozgását, s ittott bíráló hangot ütnek meg. A konszern egy harmincemeletes irodaházban székel. Alkalmazottainak száma több mint hatezer. Százon felüli kiadványuk sok milliós példányszámban jelenik meg. Kiadványaikban ködösítenek, szépítenek, vagyis félrevezetik az olvasók millióit, természetesen a legmagasabb vezetői körök igényeinek megfelelően. (Találóan jegyzi meg a nyomozást vezető felügyelő: „Mintha egy ember írná az egészet.") A bonyodalmak akkor kezdődnek, amikor a konszern vezérkara levélbeli fenyegetést kap, miszerint a jelzett napon pokolgép robban az irodaház 31. emeletén. Nagy a zűrzavar. Az irodaházat kiürítik, a robbanás azonban elmarad. Megindul a nyomozás. A felügyelő megtalálja a levélírót, aki nem más, mint egy 58 éves agglegény, kitűnő tollú kritikus, egyébként jámbor ember, aki egy dobozt sem tudna felrobbantani, nem egy irodaházat, s aki tizenöt évig dolgozott a 31. emeleten, a különleges ügyosztályon. Fény derül a 31. emelet titkára, amelynek létezéséről egyetlen alkalmazott sem tudott. A vezérkar oda gyűjtötte össze az ország haladó szellemű, reálisan látó és gondolkodó újságíróit annak ürügyén, hogy ők írják és szerkesztik meg a konszern reprezentatív kulturális magazinját, ami persze soha nem jelent meg. Az eredeti cél az volt, hogy az újságírók elitjét kikapcsolják a közéletből. Semmittevésüket ugyan bőkezűen megfizették, amivel megfosztották őket az önállóságuktól, s durván beletapostak emberi méltóságukba. A felügyelő buzgalma és eredményes nyomozása kezdett kellemetlenné válni, végül kapóra jött a második fenyegető levél, melyet az agglegény, a letartóztatása előtt adott postára. A vezérkar a jelzett időben kiürítette az irodaházat, kivéve a 31. emeletet. Ezúttal a (vezérkar jóvoltából) a pokolgép mégis felrobbant, megsemmisítette és örökre elnémította a „veszélyes elemeket". A báránybőrbe bújt farkas a humánum és az igazi emberi jogok nevében cselekedett ezúttal is, mint már annyiszor a történelem folyamán. De meddig tűri ezt a haladó emberiség? LOVICSEK BÉLA INNEN ONNAN Valerij Borzov olimpiai bajnok megházasodott. A nem kevésbé ismert Ľudmila Turiscsevát vette feleségül. Az esküvőre Rosztovban került sor. Ursula Andress és Marcello Mastroianni főszereplésével 1965-ben forgatták A tizedik áldozat című olasz-francia filmet. Az izgalmas történet ismét vászonra kerül, ezúttal Catherine Spaakkai és Orsó Maria Guerrinivel. Képünkön: Catherine Spaak. A képen látható egyszemélyes tengeralattjárót egy nyugat-német lakatos tervezte és építette, s szeretne vele 60 nap alatt átkelni az Atlanti-óceánon. 8
