A Hét 1978/1 (23. évfolyam, 1-26. szám)
1978-02-18 / 8. szám
A tökéletes technika terméke a képünkön látható mükéz, amelyet a hannoveri Műszaki Egyetem szakemberei készítettek. Jól mozgatható, és három kilogramm súlyú tárgyakat is fel lehet emelni vele. & ň A londoni Westminster-hidon felvonultatott fantasztikus figurák nem a világűrből jöttek, hanem a Queen nevű popegyüttes legújabb lemezének borítóját díszítik majd. Persze, csak felvételről: „személyesen" több hanglemezbolt kirakatában reklámozzák az együttes új lemezét. Anna Bergman hiába táplált magában színésznői ambíciókat, zord atyja, a világhírű Ingmar Bergman még a stúdió közelébe sem engedte. Lévén Anna nagykorú, több rendező kapott az alkalmon. A Bunte Illustrierte című nyugatnémet képeslap szerint a rendező szive megenyhült enynyi kitartás láttán, ezután Anna Bergman is szerepelhet a papa filmjeiben. Des Garnier angol súlyemelő edzőjével együtt kiszámította, hogy az Európabajnokságig naponta 1,5 kiló marhahúst es 1 kilo halat kell elfogyasztani^ "Egy hónap alatt tehát .^a képünkön I átható marhahústömeggel kell megbirkóznia. A francia divattervezők már összeállították az idei nyári kollekciót. A köpeny után Ítélve, úgy látszik, hűvös nyárra számítanak ... ■ Egy darái (Svájc) illetékességű lakosra rábizonyították a vadorzást és letartóztatták. Még mielőtt megkezdődött volna a hivatalos vadászidény, lelőtt egy szarvast meg egy zergét, és ehhez hangtompitós fegyvert használt. A vadorzó a clarói vadásztársaság elnöke volt. Dracula ismét megjelenik a filmvásznon, ezúttal azonban nem mint titokzatos rém, vérszivó vámpír, hanem mint hős. A Gentében olvastuk, hogy a XV. században valóban élt Vlad Dracula moldvai herceg engesztelhetetlen ellensége volt a törököknek és hősiesen küzdött ellenük. 1476- ban elfogták, lefejezték és a fejét elküldték a szultánnak. A BBC Dracula-filmjéről a címszereplő Louis Jourdan (a képen) csak annyit árult el, hogy annyira különbözik az eddig látott rémfilmektől, mint amennyire ő különbözik azok címszereplőitől, a vámpírfogú rémalakoktól. ■ Január 9-én öt fegyveres bandita egy Vezuv alatti vendéglőben kirabolta egy lakodalmi ebéd 130 vendégét. A rendőrség közlése szerint a zsákmány nagysága még nem ismeretes, de feltehetően jelentős. Ez a fénykép még a harmincas években készült, s a želiezovcei (zselizi) „fa-kastélyt" ábrázolja. Az öreg hársfa kerülete 12 méter volt. 1944 őszén égett le, amikor gyújtóbomba-találat érte. KISBENCE LEESETT A BALKONRÓL Váratlanul kaptuk a drámai telefonhírt, hogy Kisbence végül ráfizetett kíváncsiságára és két emeletnyi magasságból lezuhant a balkonról. Szimatolva felfedező útra indult a lakásban, kijutott a balkonra, a rácsok között a betonpárkány széléig mászott, közelről akarta látni a nagyvilágot, de egyensúlyát vesztette és már nem bírt megkapaszkodni, a mélybe zuhant. Azonnal kiszenvedett. Ez volt az első kérdésünk: — Zsuzsi tudja a tragédiát? — Még nem — volt a válasz —, reggel óta az akvárium előtt ül és lesi, hogy a szúnyogirtó fogasponty nősténye megszülje utódait. — Hála istennek — lélegeztünk fel a feleségemmel —, nem is kell neki megmondani. Mondhatnátok, hogy a hálátlan Kisbence megszökött a lakásból és világkörüli útra indult! — Nem hinné el, hogy búcsúzás nélkül távozott... Nehéz eset. A megboldogult Kisbence hároméves unokánk kedvenc tengerimalaca volt. Most mit tegyünk? Ha az ember komoly problémán töpreng, sok mellékes gondolat is eszébe jut. Képzeletem előhívta emlékeim közül a gyerekkorom állatait: vadul morgó és fogcsattogtató anyadisznókat, félelmetes nézésű, komor és szilaj bikákat, vadul vágtató, elszabadult lovakat, rugós csikókat és öklelő kosokat, melyek lépten nyomon szorongást oltottak belém. Rájuk nézni is féltem és a falhoz lapultam, ha megjelentek. Lám, Zsuzsinak kiskorára már csak tengeri malacok, meg szúnyogirtó fogaspontyok és szivárványos guppok, apró akváriumi halak jutottak. Sőt magam is — micsoda metamorfózisa állataim világának — egy Kisbence névre hallgató, könnyelmű tengerimalac felelőtlen sorsán töprengek. A történet nemrégen egy kismacskával kezdődött, pontosabban a díszhalakkal. Zsuzsiéit a Tátrába készültek és az indulás ideje éppen akkorra esett’, amikor a szúnyogirtó fogasponty — más néven Gambusia affinis — először készült megszülni a porontyait. Azám, de férjeura, a hím Gambusia közismerten falánk ragadozó természetű s bár két centivel kisebb a feleségétől, zsarnokként uralkodik felette, még képes lenne elfogyasztani a saját utódait. Zsuzsi akkor már napok óta az akvárium előtt gubbasztott és vigyázta a szülni készülő fogaspontykismamát. Természetesen a Tátrába sem mehet, különben kész a tragédia, a rettenetes apa kiirtja családját. Ne is idegesítsük őt a csomagolással. A fejét két tenyerébe hajtva ült egy sámlin az akvárium előtt és le nem vette a szemét a pocakos anyahalról, hogy szükség esetén azonnal közbeléphessen egy levesszedő kanállal és megakadályozza a tömeggyilkosságot. — Emberevő hal, fújj — ítélte el a közelgő lakoma előérzetében vidáman úszkáló, jövendő atyát —, nem szeretem ... Mégis elment nyaralni, de meg kellett ígérnünk, hogy állandóan felügyelünk a halcsaládra és megmentjük a születő porontyokat. A feleségemmel felváltva napokig ültünk az akvárium előtt és éberen figyeltük a gambusiákat. Végül szerencsém lett: szemem láttára jöttek világra az ifjú szúnyogirtó fogaspontyok, s mielőtt még bűnös atyjuk lecsaphatott volna rájuk, egy teaszűrővel kihalásztam őket és a népes csecsemősereget egy uborkásüvegbe telepítettem. A csalódott apa dühében beleharapott a teaszűrőbe, majd megtámadott egy jámbor szivárványos guppit — latinul Lebiste raticulatus — megtépázta, halálra ijesztette, aztán komoran visszavonult a vízinövények gyökerei közé és a sűrűből gyűlölködve megbámult: nagyon haragudott rám. Az újszülötteket megetettem vízibolhákkal és fellélegeztem: tiszta lelkiismerettel fogadhatjuk Zsuzsit. Vártuk, hogy azonnal a halakról érdeklődik, de ehelyett egy nyivákoló apró batyuból néhánynapos, gyámoltalan kismacskát szedett elő és bemutatta : — Ez Micu . .. ! Micu még alig látott, menni sem tudott, csak csúszott-mászott élhetetlenül, nem marad meg szegény. Vízbe akarták dobni, de Zsuzsi megmentette, hazahozta, bár Micu még enni sem tudott, az elébe tett tejbe beleütötte az orrát, de a nyelvecskéjét sem tudta használni. Két napig élt még s akkor Zsuzsinak azt kellett mondani, hogy Micu kórházba került s csak akkor jöhet haza, ha egészen meggyógyul. Hetekig várta vissza Micut, nem felejtette el és állandóan kérdezősködött felőle, hogy van, lázas-e, mikor lesz egészséges, valamit tenni kellett. Akkor kapta Kálmánkát, a teknősbékát. Kálmánka tenyérnyi, kemény, lusta és álmatag félgömbhöz hasonlított és olyan butának mutatkozott, hogy még a simogatás elől is páncélja alá dugta a fejét. Zsuzsi nem szerette Kálmánkát. Hiába szólt hozzá, Kálmánka gőgösen páncélja alá húzta a fejét és elzárkózott a társalgástól. Csokoládéval kínálta? A teknőc undorodva megszagolta a csokoládét és méltatlankodva a fotel mögé döcögött. Meg sem simogathatta, hát néha megvetően belerúgott. Kálmánka csak piszkította a lakást, kellemetlen illatok terjengtek körülötte, semmi örömöt nem okozott. Mondom, Zsuzsi nem szerette Kálmánkát, de azért védte, csak úgy elherdálni nem lehetett a kellemetlen legényt. Unokánk beleegyezésével kitelepítettük őt a kertbe, egy méternyire magasodó, asztalnyi betonkeretre, melyen dús fű nőtt; különc teknőcök részére valóságos mennyi nyugalom. Innen el sem szökhet, mert lezuhanna a magas betonfokról, bizonyára lesz annyi esze, hogy nem kockáztatja az esést. De már másnap kiderült, hogy Kálmánkának vagy semmi esze nincs, vagy nagyon is sok van, mert reggelre szőrén szálán eltűnt. Egyszerűen nyoma veszett. Bután megkockáztatta a bukfencet? Valószínűbb a másik lehetőség : tudta, hogy kemény páncéljába húzódva meg se kottyan neki az esés. Utólag keserű kényszerűséggel adóztunk Kálmánka észbeli képességei előtt: mégiscsak ravasz legény! Legnagyobb meglepetésünkre Zsuzsi sem maradt messze ravaszságban Kálmánka mögött. Azt hittük, megkönynyebbül, hiszen ki nem állhatta a morc teknőcöt, ahogy csámpásan hömpölygött a lakásban, s most, hogy nyoma veszett, sóhajtozva sajnálni kezdte: szegény Kálmánka, megfázik éjszaka, náthás lesz, nincs aki etesse, beleesik a meszesgödörbe! Még könnyezett is mímelt fájdalmában és hamis szomorúságában az álnok Zsuzsink. S mindezt azért, hogy valami mást kapjon Kálmánka helyett. Így került a házhoz Kisbence, a tengerimalac. Igen, ő lett az igazi! Engedelmes, hálás puha jószág, állandóan simogatható és ölben hurcolható, szerény és igénytelen, csillogó szemmel figyeli Zsuzsit, ha szól hozzá és finom rózsaszínű orrocskája remege az értelemtől és felidulástól, ahogy a rossz Kálmánkáról hallja mesélni őt. Micsoda szemtelen, gőgös fickó lehetett! Hallatlan elbizakodottság. Sokáig minden rendben, de a nyugalom mélyén már új dráma érik: ismét szülni készül a szúnyogirtó fogasponty nősténye. S a beste gambuzia apa közvetve is előidézi a tragédiát. Míg Zsuzsi őt és pocakos nejét őrzi, Kisbence elhagyatottan esetük botlik a lakásban, unatkozik, felfedező útra kél, kitotyog a balkonra és a mélybe zuhan. Mi legyen a teendő? A múlt újból felkísért: bárány kellene Zsuzsinak vagy kisborjú. Biztosan örülne neki. Szép álom, bárány a fürdőkádban, borjú a gyerekszobában, képtelenség. Talán még egy fehér házinyúl a gyerekágyban elmenne! Vagy fiatal sünt hozhatnánk neki, kifogná a lakásból az egereket. Samu lehetne a neve. Lári-fári, a lakásban nincsenek egerek és Samu összevissza szurkálná Zsuzsit. Marad hát Lóri, a papagáj. Kalitkában lakik majd, rekedten rikácsol, ha éhes, szárazon köhécsel, ha unatkozik és hetekig tanítjuk majd beszélni, míg tüdőbajosan hörögve kimondja, hogy lóó ... hriii... s akkor belátjuk, hogy Lóri nem nyelvtehetség. Aztán egyszer majd kiszabadul a kalitkájából, kirepül az ablakon és felszáll a közös tv-antennára, ahonnan nem tudjuk lehozni, s akkor majd követheti őt a lakásban Liliké, a kanári, az aranyszínű füttyös csoda. Azt már csak remélhetjük, hogy míg ő nálunk marad, Zsuzsi is nagy lesz és kinövi szenvedélyes állatszeretetét. DUBA GYULA 9
