A Hét 1978/1 (23. évfolyam, 1-26. szám)

1978-02-11 / 7. szám

Kontrasztok ... volt szükség. A közelmúltban adták át a város legnagyobb áruházát, a Kék Dunát. Huszonkétmillió koronába ke­rült. Néhány nap leforgása alatt szinte kisöpörték a vásárlók. A város legnagyobb büszkesége azonban — s joggal a Társadalmi Ház. A múlt év novemberében nyitotta meg kapuit, s e rövid idő alatt is számos rendezvény színhelye volt már. Korszerű színháztermének kvalitásairól elsőkként a MATESZ művészei győződhettek meg. Joggal remélik a helybéliek, hogy ezen­­túI gyakrabban fellépnek majd a vá­rosban. De nemcsak őket várják, ha­nem a bratislavai Nemzeti Színház és az Új Színpad együttesét is, sőt ma­gyarországi színházak szereplése is benne van az idei tervben. A Társa­dalmi Ház afféle kulturális központja lesz a városnak, de nem túlzás, ha azt mondom: az egész Csallóköznek is. Felelősségteljes munka vár a Társadal­mi Ház húsz alkalmazottjára, már csak azért is, mert kettő helyett kell dolgoz­niuk: az eredeti elképzelések szerint 35 emberrel számoltak, de egyelőre csak húsz embernek tudnak fizetést biz­tosítani. Az indulás nem lesz könnyű, hiszen azon az úton, melyre lépnek, még senki sem járt. Menet közben kell megtanulniok a munka minden forté­lyát, csínját- bínját. Gyurcsik József nagyon bízik benne, hogy a város polgárai és a helyi üze­mek vezetői és dolgozói felismerik azo­kat a lehetőségeket, melyeket a Társa­dalmi Ház nyújtani tud. Nemcsak ar­ról van szó, hogy megteljék a színház­ierem, ha egy bratislavai társulat vagy a MATESZ együttese lép fel a város­ban, hanem arról is, hogy a helyi mű­kedvelők tevékenységére ösztönzőleg hasson az, hogy van már, aki komo­lyan segíteni tud a munkájukban. A város címerét annak idején Püs­pöki Nagy Péter tervezte meg. Ugyan­csak ő volt az, aki megírta Dunaszer­dahely történetét. A közel 700 oldalas könyv 1979-ben jelenik meg a Madáchi­nál, s ebben az évben ünnepli a város fennállásának 800. évfordulóját is. Már most készülnek a nagy eseményre. Dunaszerdahely nevét nemcsak a mezőgazdaság tette országos hírűvé, hanem két olyan rendezvény is, amely fontos eseménye a csehszlovákiai ma­gyar szellemi életnek: a Csallóközi Kulturális Napokra és a Dunamenti Ta­vasz elnevezésű bábfesztiválra gondo­lok. Gyurcsik József szerint azonban van Dunaszerdaihelyen valami, ami min­den bizonnyal külföldön is ismertté te­szi a város nevét. Ez a valami pedig a 97 fokos, 5,9 százalék jódtartalmú termálvíz. Hazai és külföldi szakembe­rek egyaránt azt mondják: nagyszerű gyógyvíz. Ennek ellenére alig használ­ják ki. Nem a város vezetőin múlik a dolog, ők már évek óta sürgetik egy komoly gyógyfürdő és üdülőközpont lé­tesítését. A termálfürdő így is sok em­bert vonz. A város, különösen szomba­ton, tele van bratislavaiakkal. A gabóikovo-nagymarosi vízlépcső­­rendszer építése bizonyos értelemben kihat a város életére is. 1979-ben el­készül itt az az 1300 férőhelyes mun­kásszálló, amelyben a gigantikus épít­kezés résztvevőit helyezik el. Minden bizonnyal fellendíti az idegenforgalmat az a mesterséges tó is, amelyet létre­hoznak a közelben. (Állítólag a horgá­szokra is gondoltak.) Dunaszerdahely napról-napra gyara­podik, csinosodik. Épül az új járási kór­ház, az autóbusz-pályaudvar, s nemso­kára új vasútállomása is’ lesz a város­nak. A város polgárai — kimutatások bizonyíthatnák — sok százezer óra tár­sadalmi munkát végeznek el évente, melynek értéke sok millió korona. Lacza Tihamér (Prandl Sándor felvételei) Évekkel ezelőtt felkeresett egy isme­rősszámba se vehető vidéki ember, aki­től gyalázatos üzleti ajánlatot kaptam. Egy valószínűtlenül magas értékű ta­karékbetétkönyvet tett az asztalomra. Ellenszolgáltatásul azt kívánta: juttas­sam be a lányát az orvosira s a tete­mes összeggel gazdálkodjam úgy, ahogy azt a szent cél érdekei megkívánják, mert ő ezt a pénzt erre szánja. A meg­rökönyödéstől és felháborodástól elpi­rulva — keresetlen szavakkal küldtem őt vissza oda, ahonnét jött, mi több, tanácsot is adtam neki, hogy mit csi­náljon a lányával meg a pénzével. Egyiket sem köszönte meg. Később megbántam, amiért elküld­tem. Nem a tisztességtelen meggazda­godás elszalasztott lehetőségét sajnál­tam, hanem az elmulasztott beszélge­tést. Mert ugy-e mennyi mindent meg­tudhattam volna ettől az embertől. So­kat. Élő választ kaphattam volna arra, miért akarnak olyan sokan mindenáron orvost nevelni gyerekeikből. A titulu­sért? A könnyűnek látszó meggazda­godás lehetőségéért? Vagy mindkettő­ért? Miből gondolják, hogy olyan jól megy egyes orvosoknak? Abból talán, hogy maguk fizetnek nekik? Meglehet — bár ilyenformán mindez csak felté­telezés marad, bár tudva tudom, hogy sok orvos egyenesen zsarol. Tudják ezt a legfelsőbb egészségügyi és igazság­ügyi szervek is, — bár felelősségre­­vonásra bizonyítékok híján ritkán ke­rül sor. Egyszóval azért sajnálom az elmulasztott beszélgetést, mert általa mélyebb és közvetlenebb betekintést nyerhettem volna a problémába, meg­tudhattam volna, hogy mennyire szél­sőséges, vagy mennyire jellemző ez az eset, ez az embertípus, ez a szemét­dombra való gondolkodás, mely szerint pénzzel bármi megvásárolható. Eljut­hattam volna e vacak szemlélet gyöke­réig. Sajnos, más tapasztalatok révén azóta el is jutottam. Személyes tapasz­talatok tanítottak meg arra, hogy hovatovább, egyre több ember vallhat­ja magáénak a pénz hatalmasságát val­ló szemléletet, s mit több, e hitvallás­ba bele sem pirul. Megtanultam egyet-mást, mert azóta engem is sokszor próbáltak megzsarol­ni. Nyíltan, vagy leplezetten — egyre­­megy. Hol egy autószerelő, hol egy tévészerelő, hol egy kereskedelmi dol­gozó vagy hivatali referens, sőt még ellenőr is próbált belőlem pénzt kiszed­ni. De én nem fizettem. Nem és nem — még akkor se, ha tudtam: ráfizet­tem. Maradt a szitkozódás, az átkozó­­dás enyhítő „öröme“. Sok és kevés. Tudom, az ilyen dilemmákat sok ember másképp oldja meg. De vigasz­talásul — azt is tudom, hogy bírósá­gaink az utóbbi időben egyre több megvesztegetőt és megvesztegetettet vontak felelősségre. Mert a törvény mindkettőt bünteti — elvégre mind­kettő bűnös és veszélyes. A leleplezé­seket ez indokolt jogi szemlélet részben nehezíti is, mert hiszen nehéz elkép­zelni, hogy valaki önmagát is felje­lentse, azért, hogy megtorolja a mási­kat. Az igazi megoldás az lesz, amikor senki sem hagyja majd megvesztegetni magát, és senki sem akar valakit lefi­zetni. Hogy így legyen, azért mindnyá­junknak cselekedni kell. Határozottan és becsülettel. Még akkor is, ha az első körökben vesztésre állnánk. Mert az egyén és a társadalom érdeke egy­ként kívánja meg ezt a becsületet. (/OlAzeh' f&rtAc 3 HÉ1WI LEVÉL

Next

/
Oldalképek
Tartalom