A Hét 1977/2 (22. évfolyam, 26-52. szám)
1977-11-05 / 44. szám
UNTER ISTVÁN TÁRLATA Unter István Nemrégen meglátogattam Unter István amatőr festőt, aki Köbölkúton (Gbelce), szülőfalujában él és alkot. Művészi hajlama már korán jelentkezett. Még nem járt iskolába, de a ceruza is a játékszerei közé tartozott. 1970-ben Érsekújvárott (Nővé Zámky) volt első önálló kiállítása a járási múzeumban. Nézők és szakemberek egyaránt jól értékelték a tárlatot. 1975-ben Szobon, a Nemzetiségi Napok alkalmából a zebegényi Szőnyi István Emlékmúzeum festő szabadiskolájának kiállításán szerepeltek a képei. 1975-ben Dubnicében, a Szlovák Szocialista Köztársaság amatőr festőinek kiállításán kapott elismerő oklevelet. Ugyanebben az évben Ersekújvárott az amatőr festők járási kiállításán első díjat nyert grafikájával. Az idei Czuczor-napokon a CSFMADOK újvári képzőművészeti kiállításán idősb Csicsátka János iparművésszel, Soós Jánossal és dr. Tóth Elemérrel szerepeltek közösen. Legutóbb Párkányban nézhettem meg a képeit. Ezt a második önálló tárlatát az úttörőház állította ki. Az érsekújvári járási múzeum szintén közreműködött. Ezen a tárlaton Linter István 72 olajfestményét láthattuk. A képek oz amatőr művész fejlődéséről tanúskodnak. Festményei a falusi életet ábrázolják. Egytől egyig líraisággal telítettek. A modern falusi élet is ott lüktet a képein. Témái kedvesek, vonzóak, mindenki számára érthetőek. Linter István nagy előszeretettel ábrázolja a falusi életet. HOFER LAJOS A szerző felvételei RÁSZOLGÁLNÁK AZ ELISMERÉSRE A CSEMADOK őrsújfalusi (Nová Stráz) helyi szervezetének vezetősége a taggyűlés által jóváhagyott terv szerint végzi munkáját. Rendszeresen megtárgyalja a feladatokat. 175-ről 190-re növekedett a tagok száma. A tagdíjakat az országos közgyűlésig száz százalékban rendezték. Bedecs Júlia, a helyi szervezet elnöke továbbra is fontos feladatnak tekinti a tagtoborzást, valamint új előfizetők szerzését a Hétre. Az idén már tíz előfizetőt szereztek. Megállapították azt is, hogy a faluban körülbelül negyvenen vásárolják a lapot. Szeretnénk, ha közülük legalább tízen előfizetnének a Hétre. A helyi szervezet színjátszó csoportja Gogola Frigyes rendezésében bemutatta Siposs Jenő: Majomszeretet című színművét, amellyel nemcsak helyben, de a szomszédos községekben is sikert arattak. Csak dicsérhetjük az őrsfalusi CSEMADOK-tagokat azért, hogy rendszeresen eljárnak Komáromba a MATESZ bemutatóira. Egy-egy előadásra 50—55-en igényelnek jegyet, örvendetes, hogy az utóbbi időben egyre több fiatal is részt vesz a MATESZ bemutatóin. A CSEMADOK-tagok munkáját még értékesebbé teszik a Nagy Októberi Szocialista Forradalom 60. évfordulója tiszteletére vállalt kötelezettségek. A helyi szervezet tagjai 600 órát dolgoznak társadalmi munkában a nagy évforduló tiszteletére. A CSEMADOK őrsújfalusi helyi szervezete jó kapcsolatot tart fenn a többi tömegszervezettel és a művelődési otthon vezetőségével. A Nőszövetség helyi szervezetével közösen szerveztek előadásokat a lakosság számára. Segítenek az új szokások meghonosításában. Aktívan kiveszik részüket a polgári ügyeket intéző testület munkájából. Nyáron egésznapos magyarországi kirándulást sikerült megvalósítaniuk. Sopront és környékét tekintették meg. A helyi párt- és állami szervek vezetői pozitívan értékelik a CSEMADOK-tagok munkáját. Elismerően beszélnek róluk. Megérdemlik a dicséretet. KURUCZ NANDORNÉ EGY TIZES A tavaszon egy író-olvasó találkozó után a vendéglátó CSEMADOK-szervezet pénztárosa mesélte azt a történetet, amely azóta újra és újra előbukkan emlékezetemből. A történet pedig a következőképpen szól: — A tagsági illetéket voltam összegyűjteni — mesélte a pénztáros. — Sorba jártam, házról házra a helyi szervezet tagságát. Volt, ahol szó nélkül ideadták a tagsági illetéket, volt, ahol meg kellett győznöm a tagokat, hogy vegyék meg a tagsági bélyeget. Az egyik jómódú emeletes házba estefelé kopogtattam be, s a házigazda éppen a lábát áztatta a lavórban. Amikor elmondtam, mi járatban vagyok, kiszólt a konyhába a feleségének: „Asszony! Adjál nekik egy tízest..." Azóta — folytatta a pénztáros keserűen — szégyellek bemenni bárkihez is a tagsági illetékért. Úgy érzem magamat, mintha koldulni mennék. Hát kik vagyunk mi, ha a tagjaink úgy vetik oda a tagsági díjat, mint koldusnak az alamizsnát?! A pénztáros keserű szavai óta több mint fél év telt el. Valahányszor eszembe jut e történet, magam előtt látom a képet, s szinte hallom a házigazda hangját, ahogy mondja: „Asszony, adjál nekik egy tízest.. ." Közben áztatja a lábát a jó langyos vízben. Az emeleti szobában vibrál a tévé képernyője, a garázsban ott áll az autó, a „tiszta szoba" teli birsalmaillattal, s a pincében néhány hordó bor... Az az egy tizes nem a világ. Jut is, marad is. Van bőven minden, ami kell. Aki idejön, láthatja. Még az ilyen fölösleges dolgokra is akad egy tizes. . . S a házigazdával szemben az én pénztárosom, aki — csak mellesleg jegyzem meg —, hogy tanító, egy tízkoronás CSEMADOK-bélyeget tesz le nagy vigyázva az asztalra ... Az asszony pedig hozza a „tízest", s odaadja — nekik:. Nekik? Kinek? Vajon az az ember, aki kimondta azt a „nekik“-et, végiggondolta-e valaha is, hogy minek a rövidítése a CSEMADOK? Eszébe jutott-e valaha is, hogy mi is a Csehszlovákiai Magyar Dolgozók Kulturális Szövetsége? Nem hiszem, mert ha végiggondolta volna, akkor az a történet, amelyet az imént leírtam, nem létezne. De mivel nem gondolta végig — a történet létezik. Megesett. Számomra azonban nem maga a puszta történet a leglényesegesebb, bár már önmagában az is eléggé elszomorító. Hanem ami mögötte van, vagy lehetett; ami mögötte húzódik, aminek az eredményeként létrejött, vagy létre jöhetett. A CSEMADOK-tagság a legmesszebbmenően az önkéntességen alapszik. Ennek az önkéntességnek az egyik velejárója, hogy minden esztendőben az, aki tagja a szövetségnek — éppen az önkéntesség hangsúlyozásaként — kifizeti a szinte csak jelképes tagsági illetéket. Azt a bizonyos „tizest". Már az is majdnem szégyellni való, hogy még ezt a jelképes tagsági illetéket is „be kell szedni“. Egyáltalán nem csodálkozom az előbb említett helyi szervezet pénztárosán, ha időnként „úgy érzi magát, mintha alamizsnát gyűjtene"... Mert az volna a természetes, ha ezt a jelképes összeget a szövetség tagjai kérés nélkül adnák át — a tagsági bélyeg ellenében — a helyi szervezet pénztárosának. A szervezeti élet a mi viszonyaink között az önkéntes fegyelmen alapszik. De miféle önkéntes fegyelem az, amikor megfeledkezünk a legalapvetőbb kötelességeinkről? S ha csak megfeledkeznénk! De a közöny, a nemtörődömség, a tunyaság, vagy a dölyf, a lenézés, már kimondatja az „adj nekik"-et. Néhányszor már leírtam, de úgy látszik nem árt újra ismételni, hogy a szlovákiai magyarság körében a szellemi felemelkedés nincs összhangban az anyagi felemelkedéssel; mintha a jobb, kedvezőbb életkörülmények eltompítanák a gondolkodásra való készséget. Mintha az anyagi .javak gyarapodása újkori patópálságot szülne. Mintha a nemzetiségi tudat — a valahová tartozás tudata — kilúgozódott volna az idők során népünk bizonyos rétegeiből. Ahogy a példa mutatja: némely CSEMADOK-tag tudatából is. Nyilvánvaló, hogy ez a példa periférikus. De létező, s ha ilyen teli szájjal nem is, másként, finomabban csomagolva, mások is kimondják ugyanezt. GÁL SÁNDOR 7
