A Hét 1977/2 (22. évfolyam, 26-52. szám)
1977-07-23 / 29. szám
• • • A kopottas bírósági tárgyalóteremben csönd volt, még a légy zümmögését is hallani lehetett. — Miért tette ezt, Edit? — kérdezte másodszor is, most már kissé szigorúbb nyomatékkai a bírónő, aztán újra csönd lett. A bírói talárban és a fegyencek fehér szalagjával a karján két fiatal teremtés, két nő áll szemben egymással. A tanácsvezető bírónő huszonnyolc éves, a vádlott még lány, néhány hónapja töltötte be életének huszadik évét. A bírónő egy hároméves kisfiú édesanyja és a talár enyhén előre domborodó vonalain látszik: rövidesen újabb csecsemőt ölelhet majd magához. Férjével együtt egy kislányt szeretnének, mondván, hadd legyen egyensúlyban a család . . . örül az újabb anyaságnak, már előre várja azt a pillanatot, amikor az egy-másfél éves csöppség azt gügyögi majd, hogy MAMA. A vádlott kerek arcú, lányos alkatú, szolid termet; nem az a típus, amit a bírónő napról napra a bírósági tárgyalótermekben és folyosókon lát. Egy pillanatnyi szünetet tart most a pervezetésben a bírónő. Arra gondol: vajon mit érez majd ez a fiatal lány, ha a köztársaság, a törvény nevében ítéletet fog hirdetni; vajon szégyent, megbánást vagy pusztán tanácstalanságot tükröz a vele szemben álló vádlott félresikló, távolbavesző tekintete? . . . A bírónő feláll, tenyerét a vaskos periratra helyezi. Akaratlanul is úgy tűnik, mintha azt akarná kifejezni ezzel, hogy minden a törvény szabta előírások szerint történik itt. Nem is kell belelapoznia az iratokba, nem kell felfrissítenie emlékezetében a tanúvallomásokat, a rendőrségi jegyzőkönyvek tartalmát, mert fejből is ismeri már az ügyet. Részletesen, tulajdonképpen hétről hétre ismeri a vele szemben álló vádlott életének utolsó esztendejét; mindent tud, ami Edittel történt — és most ítélkeznie kell. § § § Kereken egy esztendeje, hogy Edit egy idegen városban élő fiatalemberrel ismerkedett meg. Ismeretségükből gyorsan fűződő barátság, a barátságból gyorsan lobbanó szerelem lett és szerelmi kapcsolatuk következményeképpen Edit teherbe esett. A fiatalember azonban nem kívánt még megnősülni, családot alapítani. Amikor Edit bevallotta neki, hogy gyereket vár, részvétlenül az arcába vágta: — Velem, angyalkám, ne számolj! Legjobb lesz, ha időben elveteted azt a vakarcsot! Editet leforrázták a kegyetlen, érzéketlen szavak, egyszerűen nem akart hinni a fülének. Elképzelni sem tudta, hogy Laci — aki tegnapelőtt még közösen töltendő nyári szabadságról, munkahelyváltoztatásai és házépítési terveiről beszélt —, komolyan mondja ezeket a visszautasító, rideg kijelentéseket. Edit várt. És bizakodott. Hosszan, kitartóan. Soká tartott, amíg rádöbbent, hogy értelmetlen dolog tovább várnia, továbbra is bíznia Laciban . . . Terhességmegszakítást engedélyező bizottság elé nem mehetett már, azt régen lekéste ... és tulajdonképpen csak most érezte igazán: mennyire egyedül maradt, mennyire magára van utalva néhány hete még örömet jelentő titkával. Most azonban nem érzett egyebet mérhetetlen tanácstalanságánál. Tudta, a szülei is haragudni fognak rá és ismerőseik körében is mély megvetést vált majd ki, ha lányfejjel megszüli gyermekét. Szinte már-már arcán érezte az emberek perzselő pillantását s elképzelni sem tudta, hová is rejti majd a tekintetét? § § § A szerelem és a gyűlölet lényegében nagyon közel állnak egymáshoz. Edit, aki most a fegyencek fehér szalagjával karján állt a törvényszék előtt, Lacihoz érzett szerelme is mértéktelen gyűlöletté változott és a szíve alatt hordott gyerekre sem tudott már szeretettel gondolni. Újra és újra a szégyen és a tanácstalanság érzete kerekedett felül benne; alkalomról alkalomra Lacira kellett gondolnia, aki olyan felelőtlenül cserbenhagyta őt. Amikor elérkezett a szülés pillanata, a munkásszállás mosdójában hozta világra gyermekét. Rögtön megfojtotta a csöppséget, igelitbe és újságpapírba csomagolta s munkába menet a folyóba dobta. A gyárban, a gépsor mellett, csak a szülés utáni harmadik napon vették észre, hogy az erőtlen, sápadt lánynak orvosra van szüksége. Mentőkocsin kórházba szállították, az ügy így került a bíróságra. És mit tesz a véletlen: az esetet épp egy olyan bírónő kapta tárgyalásra, aki néhány hét múlva maga is anya lesz . . . A bírónő feláll, tenyerét a vaskos periratra helyezi és a vádlott fölött, az újszülött gyermek ellen elkövetett gyilkosság ügyében, a Büntetőtörvénykönyv 220. paragrafusa értelmében ítélkezik. Egy gyilkosság mindig szörnyű tettnek számít. Hát még ha egy anya gyilkolja meg saját gyermekét! A vádlott arca részvétlennek tűnik. Tekintete üres, akár egy kifosztott pénztár. A bírónő hiába igyekszik elkapni a lány egy-egy tekintetét, pedig abból talán kiolvashatná a gondolatait. Aztán szólásra nyílik a vádlott ajka. Edit halkan, minden különösebb meggyőződés nélkül kimondja azt a két kurta szót, amit az utolsó szó jogán migden vádlott elmondhat: — Sajnálom tettemet. . . Ennyit mond csak, egy szóval sem többet. A bírónő feladata, hogy eldöntse most: mennyire érezte őszintének a vádlott bűnbánatát. (Folytatjuk) Illusztráció: Kral Klára álltak nála a társadalmi ranglétrán. Csak az édesanyja ... Magadhoz valót válassz, nem lesz ennek így jó vége, mondta a lányának. Megcsinálom én a lányod szerencséjét, Ígérgette az anya aggodalmát látva az „okos" nagynéni. Igaz, nem egy módos parasztlegény szívesen udvarolt volna Marinak. Köztük Imre, a nagynéniék fiatal szolgalegénye, s barátja Péter, aki ugyancsak sokat sürgölődött Mariék portáján. Ezek a fiatalok tudták, hogy merre kacsingat a lány. Imre figyelmeztette is: addig jár a korsó a kútra . . . Marit azonban nem olyan fából faragták, hogy félúton megállt volna. Fogtok ti még nekem kezitcsókolomot köszönni — vetette oda kacagva a két legénynek, s azok nem tudták, hogy komolyan, — vagy tréfának vegyék-e a szavait. Az egyik langyos tavaszi estén jókedvűen, feltűnően kicsinosítva toppant be Mari az átellenben lakó barátnőihez. Nem kérdezték, hová készül, úgyis sejtették. Öreg este volt, amikor távozott. Ma este megcsinálom a szerencsémet, súgta titokzatosan barátnői fülébe, mielőtt elnyelte tekintetük elöl a sötét utca. Másnap mint mindig, kakasszóra ébredt o falu. Vince bácsi, Mariék szomszédja megfente a kaszáját s a szérű mögötti kertbe indult, hogy friss lucernát vágjon az állatoknak. Már lendült az éles szerszám, amikor a lúcernában élettelenül fekvő testet vett észr^. Úristen, ez a Mari! — ismerte fel a halottban a szép lányt. Segélykiáltásaira gyorsan összesereglettek a szomszédok, s a rövidesen odaérkezett csendőrök alig tudták szétoszlatni az összesereglett embereket. Gyilkosság! Ilyen emberemlékezet óta nem történt a faluban. Ki tehette, kinek állt az útjában ez a szerencsétlen, találgatták, a lány nyakára hurkolt zsineget látva. Orava törzsőrmester a csendörörs parancsnoka azonnal nyomozáshoz látott. Emberei helyszíneltek: akkurátuson megmérték a magas lucernában jól kivehető lábnyomokat. A letaposott lucerna világosan mutatta, merre vonszolta a gyilkos áldozatának holttestét. A nyomok a kőfalon levő nyilastól vezettek a lucernatábla közepéig. Haza akarta cipelni a gyilkos, de valaki megzavarta, fontoskodott a parancsnok, s távozott, hogy jelentést tegyen feletteseinek. Még aznap délelőtt megérkeztek a vizsgálóbíró emberei Dunaszerdahelyről. Mielőtt munkához láttak, Petőczék vendégei voltak. Bár a tekintetes úr tiltakozott, mégis elrendelték a hatósági boncolást. Úgy látszik, ruha nélkül is látni akarják az urak a lányt, jegyezte m«g bosszúsan, tehetetlenül, dühvei. A nyomozás rövidesen holtpontra jutott. Bár sok tanút hallgattak ki, nem mutatkozott eredmény. Aztán mégis történt valami, ami váratlan fordulatot hozott. Egyszerre két gyanúsitottat is elfogtak, Imrét és Pétert. Vasra verve, lovaskocsin vitték el az ártatlanságukat kétségbeesetten hangoztató legényeket. Megírták a jegyzőkönyvet. A vizsgálóbíró vezette csoport láthatóan jó hangulatban érkezett Petöczéktől a községházára. Gyorsan végeztek. A segédjegyző végre beírhatta begyakorolt gyöngybetűivel a halotti anyakönyvbe: Sági Mária, 21 éves, hajadon, meghalt 1924. április 5-én, halálának okg — megfojtás. Azóta sem volt Balonyban olyan nagy temetés. Ott volt a falu apraja-nagyja, de sokan eljöttek a szomszédos falvakból is. A szép világos diófakoporsót valósággal elborították a virágok. A plébános úr is nagyon kitett magáért. A gyászoló család közvetlen közelében álltak a sírnál Petőczék. A tekintetes úr viaszszínü arca elárulta, hogy álmatlanul töltötte az utolsó néhány éjszakát. A temetés után megindultak az emberek hazafelé, és kisebb csoportokba verődve meghányták-vetették az eseményeket. Petőczék cselédei s a szegényebbek szerényen, félrehúzódva beszélgettek. Ha megfojtották volna, akkor eltorzul az arca, suttogta az egyik tudálékos férfi, s közben szétnézett, nem jutott-e illetéktelen fülekbe a megjegyzése. Megmérgezlék azt, toldotta meg bátrabban a szomszédja, aztán hurkolták a nyakába a zsineget. Hogy az a két legény ártatlan, arra mérget mernék venni, mondta elszántan a harmadik . .. A gazdák csoportjában nem felejtették el megjegyezni, milyen gavallérok is voltak Petőczék. Ök fizették ki a temetkezési költségeket. Azért mégiscsak szerencsés volt ez a Marcsa — károgta egy sír szélén álló ösztövér vénasszony, úgy élt, mint egy dáma, és sose lett volna ilyen szép temetése, ha ... — s itt jelentőségteljesen elnémult, körülhordozva fakó tekintetét meglepett hallgatóságán. Azután minden visszazökkent a régi kerékvágásba a faluban. Bizonyítékok hiányában rövidesen szabadon engedték az elhurcolt két legényt. Az idő fátyolt borított a történtekre, feledésbe merült ez a soha nem tisztázott tragédia, melynek tanúi közül már csak az öreg nagy platánok élnek. Ha a tavaszi „ szél megsuhogtatja lombjaikat, úgy tűnik, mintha Sági Mari sóhaja szállna a levegőben. TANCZOS TIBOR 17
