A Hét 1977/2 (22. évfolyam, 26-52. szám)
1977-07-23 / 29. szám
HIÁNYCIKKEK— CSAK NÁLUNK A Hét egyik legutóbbi számóban olvastam Lacza Tihamér glosszójót a szomjazásról. Eddig valahogy azt hittük, könnyű a nagyvárosi embernek, ott mindent kapni. Nincsenek közellátási gondjaik, mint nekünk, kisvárosiaknak. Mert itt bizony, Nagykaposon nem csak szomjazunk . . . Nagykapos hétezer lakosú kisváros. Fontosságát a közeli vajáni energetikai központon kívül a Slovnaft átadott vajáni üzeme, valamint a tranzit földgázvezeték itteni egyes számú kompreszsziós állomása is megadja. Az említett ipari létesítmények dolgozóinak zöme ugyanis Nagykaposon lakik. Az iparosítás természetesen magával hozza a város lélekszámúnak állandó növekedését. Ezek után lássuk, mi a helyzet a közellátás terén. Nehéz a háziasszony dolga Nagykaposon, illetve, hogy közelebbről az itteni lakótelepen, amelynek egyetlen élelmiszerboltjában bizony sokszor hiába keresnek olyasmit, amit meg szeretnének vásárolni. Nézzük csak. Puding — nincs. Igaz, hát kell az, hogy nyalánkságra szoktassuk a gyerekeinket? Még elhíznának szegénykék, ez pedig ártalmas lehet. Pörkölt kávé — nincs, ha netalán van, akkor csak egy napig, és két hétig nincs. Talán annyira nagy lenne a kávéfogyasztás? Vagy talán annyira figyelmesek a boltosok, hogy védik egészségünket a túlzott kávéfogyasztás ártalmaitól? Kockacukor — nincs. De minek is lenne, ha nincs kávé. Ez csak logikus, nem? Vagy talán a cukorgyár valami rejtélyes oknál fogva kizárólag kristálycukrot gyárt? Ki tudja? Nagykaposon egyebek között a virsli is hiánycikk. Legalábbis részben. Mert más hentesárukkal együtt virslit is kap ugyan a bolt, de csak olyan mennyiségben, hogy az áru érkezését leső és gyorsan hosszú sorba verődő vásárlók közül csak a sor elején állóknak jut. Nekem, úgy látszik, különös pechem van, mert akárhányszor sorra kerülök, az elárusítónő mindig azzal utasít el, hogy sajnos már nincs. A virslihez, amit legfeljebb gondolatban fogyasztottam el, jól esne egy pohár sör. Igen ám, de Kapóson már három hete nincs sör. Minek is, ha nincs virsli, sör sem kell hozzá. Na, nem igaz?! (Lehet, hogy pillanatnyilag megint van, de hát ez nem mentség.) Igazán nem tudom, miért reklámozzák a tévében azt a sokfajta fogkrémet. Hiszen mindegyikkel egyformán lehet fogat mosni. Az Erilexszel is. Ez mindig kapható Nagykaposon. Más nem. Mire jó az a nagy válogatás? — gondolják nyilván a boltvezetők. Ez van — ezt kell szeretni . . . De lássuk csak, hogy mennek „konkrétan" a dolgok. Feleségem a minap elküldött bevásárolni, gondosan felírva egy papírlapra, mire van szüksége. Ez állt rajta: kenyér, tejföl, tej, mustár, lencse, zöldborsó, cékla, gyümölcs, szalámi, francia- vagy valamilyen más saláta. Leballagok, veszem a bevásárlókosarat, s a pultok, állványok között járva sorra keresem a felírt dolgokat. Kenyér szerencsére van (igaz, nem mindig idejében), tej is (legfeljebb így nyáron már savanyú), borsó — még van, szalámi is, csak nem az a fajta, amilyet akartam. Amit nem látok kirakva, afelől a mandulaszemű elárusítólánynál érdeklődöm. Hátha . . . Tejföl? — kérdem. Nincs — mondja. Mustár? — Nincs. (Már nagyon régen.) Lencse? — Nincs — hallom a megszokott választ. Leemelek hát lencse helyett is még egy doboz zöldborsót. Cékla? — érdeklődöm tovább. A válasz: nincs. Valamilyen gyümölcs, déligyümölcs esetleg? — érdeklődöm tovább. — A mandulaszemű már nem is válaszol, csak mélán elnézően mosolyog: Hogy mit kíván a kedves vevő — olvasom ki a tekintetéből. Saláta — viszont van, igaz, hogy csak — halsaláta, de — egyszerre három dobozzal is. Persze, egyféle . . . Legfeljebb a között választhat a kedves vevő, hogy a jobb oldali, a középső vagy a bal oldali dobozból kér. Viszont mit tegyen az, aki a hússalátát, franciasalátát, majonézes burgonyasalátát szereti? Már kifelé indulok, amikor az egyik állvány legfelső polcán bolgár szőlőbefőttön akad meg a szemem. Jó néhány üveg kínálja ott magát, szabályosan egymás mellé rakva, úgy ötvencentiméteres távolságra egymástól. A tízméteres pulton lehet vagy húsz üveg. — Miért vannak így szétrakva ezek az üvegek? — kérdezem meg utoljára a mandulaszemű kislányt. — Nincs elég árunk ... — világosit fel elnéző mosollyal, tudatlanságomat látva. Hát igen, itt van a kutyus eltemetve .. . De hát miért nincs? Miért nem rendel a boltvezető minden áruból eleget? Akkor nem kellene unos-untalan ismételgetni a kedves vevő kérdésére, hogy nincs, nincs, nincs . . . Ezekre a dolgokra senki sem mondhatja, hogy hiánycikkek, hogy ne lehetne őket rendszeresen kapni, általában mindenütt, legfeljebb itt nálunk az élelmiszerboltban hiába keressük. Még a szomszédos falvakban is bőven van belőlük, személyesen meggyőződtem róla. De ha egyszer nem hiánycikkek úgy általában, hanem csak itt nálunk, akkor a hibát is itt kell keresni. Itt helyben, ebben a boltban. Nem az elárusítók tehetnek róla, nyilván nekik sem kellemes egy csomó dologra folyton csak azt mondani, hogy nincs, nincs, nincs. A bolt vezetőjének kellene idejében és megfelelő mennyiségben megrendelnie a keresett (és mindenütt másutt rendszeresen kapható) árucikkeket. De úgy látszik, ezt nem teszi. Vajon miért? Talán nem érdeke, hogy megfelelő forgalmat csináljon, hogy megelégedettek legyenek a bolt vevői? Talán haragszik ránk, mohó és telhetetlen fogyasztókra. Vagy le akar szoktatni a felesleges költekezésről. Ki tudja? Persze az is lehet, nem is tudom le merjem-e írni, hogy egyszerűen túl kényelmes? Vagy, uram bocsá’, nemtörődöm? . . . VARGA LÁSZLÓ Tizennyolc éves volt mindössze, elsőéves főiskolás, amikor először állt a kamerák elé. Még egyszer annyi év telt el, és azóta már az élvonalbeli román színésznők között tartják számon Irina Petrescut. Liviu Ciulei fedezte fel és adott neki főszerepet Tűz a Dunán cimü filmjében. Később docens lett a Színház- és Filmintézetben. 1969-ben a moszkvai fesztiválon a Szerelem egy szezonra főszerepéért a legjobb nö: alakítás dijával tüntették ki. Egy fiatal házaspár, Marthe és Ludovic véletlenül találkozik távoli rokonaival, egy másik fiatal párral. Kölcsönösen rokonszenvesnek találják egymást. Később olyan kapcsolat alakul ki közöttük, amely számukra kellemes, a világ azonban rossz szemmel nézi őket ... A Cousin, Cousine (Unokafivér, unokahúg) cimü film főszerepeit Marie-Christine Barrault (képünkön), Marie-France Pisier, Victor Lanoui és Cuy Marchand alakit-A Lengyel Fotográfiai Múzeumbon több száz kiállítási tárgy látható; képünkön a világ egyik legrégibb fényképezőgépe. A nyugati országokban dúló konkurrenciós harc könyörtelen: szüntelenül újabb meg újabb reklám-attrakciókat kell kigondolni . . . Mit tegyünk az üres üvegekkel? Ezt a kérdést eredeti módon oldotta meg a képen látható nyaraló tulajdonosa. 18
