A Hét 1977/2 (22. évfolyam, 26-52. szám)

1977-07-23 / 29. szám

Meg kellett volna tapogatnia újra a karját, él-e valóban vagy mór meghalt. A reggeli, a kenyér, a vaj, a lekvár meg a bögre tejeskávé a tálcán azt sejtette, hogy él.

Nem nyúlt semmihez. Nem volt étvágya. Szédült, kóválygott a feje. Mintha leütötték volna. Feltehetően a házára áhítozó támadt rá. Mozdulni sem volt kedve. Ügy feküdt, mint akire nagyon ráijesztettek. Mint a tetszhalott. Még a szempilláit is összezárta, ne zavarja a fény, ne lássa a rácsot az ablakon, ne tudatosítsa folyton, hogy kórházban fekszik fehér ingben, fehér ágyon.

Nem érdekelte semmi. Még az sem, milyen kórházba hozták, meddig tartják bent, van-e parkja az épületnek, vannak-e a parkban árnyékot vető fák s alattuk betegeket pihentető padok?

Kinek ártott azzal, hogy kíváncsiskodott, hallgatózott. A szövetkezetből már kiöregedett. Nem járt sehová. Sem a földekre, sem a dohány-szárítóba. Beszorult az udvarába és a kertjébe, vagy azt is mondhatná, hogy a nyugtalanná vált öregkor mind gyakrabban odaragasztotta az új házuk elé csináltatott kispadra. Bőven jutott az idejéből mindenre.

Ki talál rosszat abban, hogy napjában többször nekivágott a falunak? Kinek keresztezte az útját.

Nem tudta soha, hová megy, hol köt ki. Csak úgy elindult magától, mint a szél az erdőben. Mindig délben vagy estefelé, amikor benépesült a házakat széjjelválasztó út, vagyis a falu köze.

S ahol ketten-hárman beszélgettek a kapuban vagy az úton, feszélyezettség nélkül megállt a közelükben, és még a kendőjét is félretolta, úgy hegyezte a fülét. Hallgatózott. Meg feledékenységet színlelt. Meg a vastagabb lába szárát simogatta, mintha az nem akart volna engedelmeskedni. És olyankor legszívesebben dobhártyát repesztő csendet parancsolt volna maga körül.

Ha meg a szöyetkezeti földekről haza tartó férfiak mentek végig a falun, úgy szegődött a nyomukba, mint egy született detektív. Tisztes távolságból ugyan, de követte őket, és felszedegette szavaikat.

Az estéket szerette jobban, mert azok rejtették el, meg a holdvilágtalan éjszakákat, mert azok olvasztották bele a sötétbe. De mindjárt naplemente után is tudott zavartalanul hallgatózni. Olyankor megbolydult a falu, mint a méhek rajzás előtt.

Félreértés ne essék. Nem a pletyka kedvéért hallgatózott. Az öreaedő asszonyoknak nem abból a fajtájából való, akik mások ügyes-bajos dolgait csűrikcsavarják. A mások dolga öt egyáltalán nem érdekelte. Azért egy lépést sem tett senki után. Másokkal kapcsolatos pletykát soha nem terjesztett. Csupán arra volt kíváncsi, amit róla, vagyis a szép új házukról mondtak.

Egyesek azonban még ezt is nehezményezték. És találgatták, vajon mire kíváncsi? Tudhatta pedig mindenki, hogy nem a hűtlen férfiak, asszonyok viselt dolgai, nem a világ meg a szövetkezet sorsa érdekli. Beérte szerényen a házáról elejtett szavakkal.

De voltak-e -rá tekintettel? Közeledtek-e hozzá megértéssel?

Ha nekivágott a falunak, a kapukban, a kocsmában tanácskozó férfiak mindjárt észrevették, ha a közelükben megjelent, és akármiről beszéltek, gyorsan másra fordították a szót, arra, amire leginkább kíváncsi volt: a házára!

És cinkosan, szemtelenül össze is kacsintottak:

— Te komám, hallottál-e már valamit? — kezdte el közülük egy szomszédfalusi, s legutálatosabb pofájú.

— Nem tudom, mire gondolsz, komám? — játszotta meg a közömböst a másik.

— Hát a Hermin néni házára.

— Arra?

— No csak ne vágj olyan képet, mintha most születtél volna a világra. Elveszik, meghagyják? — kérdezte nagy hangon, vigyorogva.

— Megtudjuk hamarosan, hogy mi készül — felelte az.

Egyszerre úgy elveresedett a méregtől, mint a legingerlékenyebb pulyka. Fejébe tolult a vér, torkában vert a szíve. Teste, minden porcikája megremegett. Sajnálta, hogy nem volt pulykamérges, kalattyoló hangja s hosszú, hegyes körme. Biztosan rátámadt volna a háborgatóira.

— Hát mégis igaz. A sejtelmem nem csalt. Ki akarják semmizni az én jó lányomat, szegénykémet. De a gonoszok rossz helyen kereskednek. Nem hagyom a jussát! Nem engedem! — mondogatta magának rémülten, mert ő halálosan komolyan vette, amit azok nyilván ugratásnak szántak.

Bánta is ő, hogy az ugrató, tréfálkozó, alattomos férfiak nevettek rajta. Szaladt haza nekikeseredve, és belülről elfordította a kulcsot a zárban. Haragosan gubbasztott a karoslócán, az öreg bútorok között és azon törte a fejét, hogyan menthetné meg a házát, hogyan találhatná ki az ellensége nevét, aki ahelyett, hogy építtetne magának, az övékre spekulál.

Ha tudta, vagy megálmodta volna, mennyi bajt zúdít magára, dehogy fogtak volna bele az építkezésbe. Elégedettek lettek volna a régivel, amelyet apák, nagyapák hagytak rájuk. De ki nem akar újat? Olyan építkezési láz kerítette hatalmába az embereket, mint soha azelőtt. Éppen ők maradtak volna tétlen?

Amerre néz az ember, új ház, aztán megint új ház. A falu közepén szép, mutatós eternittetővel az övék. Annak lenne a betege? Az első háború utón még csupán néhány módosabb gazda építkezett. Hatalmas istálló, szerényebb lakóház. Most téglát, homokot, meszet, épületfát fuvaroztak a telkére boldog boldogtalannak.

Munka, kereseti lehetőség van akármennyi helyben is, a közeli üzemekben is, és az állam még kölcsönt is folyósít azoknak, akik saját erőből nem bírják. Utóbb már a térítésmentes kölcsön is divatba jött negyvenezer korona erejéig. Régebbi, gyepes, csalános, gazzal benőtt telkeken új házak emelkednek.

Az emberek kedvüket lelik az építkezésben. Örömüket a szép, tágas családi házakban. Nemrégen vendégnek, sógornak, rokonnak, komának, szomszédnak még csak a konyha szolgált. Az ágyneművel, szőttessel tomyosított ágy, a cifra pokróccal díszített padló, vagyis a fűtetlen, lakatlan szoba egy életen át érintetlen maradt. Míg a konyha most már csak

átjáró az ebédlőbe, ahová beülnek, kaláccsal, kisüstivel kínálják a vendéget.

Mindenki örül, talán ő is örült volna a vaskapuval és drótkerítéssel védett szép új háznak, ha nem vette volna a fejébe, hogy előbb-utóbb elveszik. Más ül bele, nem az, akinek szánta, vagyis a lánya, Herminke, aki Kassán végzett ipari iskolában. Milyen nagy kár, hogy az ember nem lát a jövőbe. Ki gondolta volna, hogy ahol iskolába jár, ott is megy férjhez? Ha tudják, dehogy törik magukat.

Ritkán vetődik haza a gépészmérnök férjével meg a kisfiával. Vajon sietnek-e majd hozzá a kórházba? És érdekli-e őket mi történt vele? Milyen baj szakadt a nyakába az új házuk miatt. Milyen kilátástalan helyzetbe került? Vagy mást sem hall majd a lánya szájából, csak azt:

— Jaj, édesanya, bolondságot vett a fejébe!

Magyarázza lányának, vejének, kis unokájának,

hogy képtelen volt elhitetni magával: senki nem akarja elvenni a házukat. Nem tudta kiűzni a fejéből a félelmet ébresztő gondolatot. Hiába szidta, pirongatta a komaasszonya: semmire sem ment vele.

Az örökös félelem, szorongás nyugtalanította főzés, mosás, vasalás, takarítás közben. Sőt még a boltban vagy a városban is. Nem elég, hogy a falujában egyre szemérmetlenebbül hallgatózott, már a járási székhelyen is puhatolódzott. Meg akart bizonyosodni újra és újra, Fferminke nevén áll-e a ház.

Nemegyszer azon kapta magát, hogy már mindenkire gyanakodott. Még jó, hogy a férje, aki sok minden volt nyugdíjba vonulásáig (fuvaros, mészégető, most szövetkezeti paraszt), nem sejtett semmit, így aztán náluk estéről estére ugyanaz volt a kép. Ó felpaprikázódva, haragosan gubbasztott a karoslócán, mint a fán legárvább és legszomorúbb holló, és találgatta, ki akarja megkaparintani az új házukat. Az ura meg féloldalt dőlve feküdt a díványon, és a villanykörte fényétől siltes sapkával óvta a szemét.

Csibukja állandóan a szájában lógott. Sokszor még éjszaka sem vált meg tőle. A füstöt szó nélkül eltűrte. Nem szólt a férjének. Akkor fortyant fel, ha a szájában összegyűlt nyálat kiköpte a linóleumra. Mint az öregedő embereknek általában, vénségére neki is lelassult a mozgása. Feküdt többnyire, mert nem volt mit csinálnia. Délelőtt, délután rádiózott. Este meg televíziót nézett.

A fél deci pálinkát még mindig megitta éhgyomorra, de azért sem kellett a kocsmába mennie. A kertekben termett szilvából pálinkát főzetett mindenki, ők is, azt nyalogatta reggelenként. Tavalyelőtt őszszel azonban, amikor a tízliteres demizsonnal őt küldte a főzdébe, és hazafelé jövet a ködben, a nyálkás, csúszós úton az autóbusz vezetője hirtelen fékezett, ő meg nem kapaszkodott, az új házukon járt az esze, s repült a demizsonnal előre... Az üveg összetört, tartalma kifolyt, és egyszerre olyan pálinkaszag lett az autóbuszban, hogy megfájdult az ember feje. Neki szerencséjére nem történt baja. Csak a demizsonnak meg a pálinkának. Meg az urának. A kocsmából kellett elhozogatnia a megszokott porciót.

Szegény jó ura!

Megcsendesedett, kevesebbet mozog, de azért napjában egyszer még elsétál a felvégre a fiához, mert az vasutas, mindenfelé jár, mindenfélét tud, és nem is szófukar. Egy pap szónoki tehetsége veszett el benne, de hadar. Nagyon oda kell figyelnie annak, aki érteni akarja a szavát.

Az embere nem vette észre a lelke kínját. A komaasszonya sem árulkodott neki. Fedig őt beleavatta a titkába. Talán jobb is így. Ha tudná, mit vett fejébe az élete párja, vagyis ő, naponta legalább százszor legorombítaná I

Mert világéletében két dolgot szeretett igazán. Dolgozni és káromkodni. Nyers, szikár ember volt mindig. A szava is olyan, mint a bogáncs. A gyöngéd, mézes-mázos beszédet nem neki találták ki. Az ahhoz szükséges szavak nem találhatók az ő szótárában. Hajdani és mostani széptevése úgy terjedt a faluban mindenkit megmosolyogtatóan:

— Gyere no ide mellém, Herminkém, ba . . . on meg az isten!

Házasságuk első napjától félt, tartott kicsit tőle, de ha így szólította magához, bátran hozzátörleszkedett, mint macska a gazdájához, mert tudta, hogy a szeretet szólt belőle. Persze, a ragaszkodás hangja sem bátorította fel annyira, hogy felfedte volna előtte a lelkét emésztő nagy baját. Az ura elmondta volna mindenféle bolondnak. Talán még az új házból is kikergette volna.

Nem figyelt fel a gyötrődésére, arra sem, hogy délelőttönként egyre csak rádiózott az új helyen. Szórakozzon, ha kedvét leli benne, hiszen kijutott neki az életből, gondolhatta az ura. Pedig jól tudta, hogy mindössze néhány szót ismer szlovákul. Valamelyik délelőtt, csak úgy fekve, a pipát ki sem véve a szójából megjegyezte:

— öreg fejjel akarsz megtanulni, Herminkém, szlovákul? (Folytatjuk)

10