A Hét 1977/2 (22. évfolyam, 26-52. szám)
1977-07-23 / 29. szám
Akik megnézték a televízióban az Amerikai tragédiát, Theodor Dreiser haladó amerikai író világhírű regényéből készült háromrészes tévéjátékot, azok előtt nem ismeretlen Roberta Alden. A regényben s az ebből készült tévéjátékban vízbe fojtja szerelmese, a nagyravágyó Clyd Griffith. Clyd Griffits, a szegény rokon, a dúsgazdag nagybácsi házában ismerkedik meg Robertával s elcsábítja az egyszerű hiszékeny munkáslányt. A lány gyermeket vár, ám akkor már Clyd előtt nagy lehetőség kínálkozik, nagybátyja házában megismerkedik egy milliomos lányával, akinek megtetszik o fiú. Hogy Clyd a munkáslánytól szabaduljon, belefojtja a tóba. És természetesen bíróság elé kerül... Robertát Sona Valentová, a Hviezdoslav Színház tagja alakitotta a regény tv-változatában. Most itt sétálgatunk a Duna partján, a ligeti oldalon. Megkérdezem tőle, mi volt a forgatás legizgalmasabb jelenete. — A tóbafulladás. Szerencsére nem kellett túlságosan hosszú ideig fulladoznom, gyorsan felvették a jelenetet. Elég jól úszom, csakhogy októberben forgattunk, és bizony nagyon hideg volt már a víz. Az is izgalmas volt, amikor partneremnek a Clydet alakító ifj. Horváth Emilnek fel kellett fordítania a csónakot, de ez sehogyan sem akart sikerülni neki. Végül békaembereknek kellett segíteniük. A hideg fürdő után szerencsére még csak náthás sem lettem. Sok szép, érdekes szerepet játszott már Sona színpadon, filmben, tévéjátékban. Asszony- és leányszerepeket. Egészen kislányos tud lenni, pedig már maga is két kislány édesanyja. Alakitotta már O'Neill Amerikai Elektrájának címszerepét, Corneille Cidjében Ximénát, fiatal élni vágyó nőt játszott Mesurator Adrien lázadásában, volt Cordelia Shakespeare Lear királyában, és még hosszasan lehetne sorolni jelentősebb színpadi alakításait, filmszerepeit. — Szívesen vállalnék szerepet magyar filmben, annál is inkább, mert jól beszélek magyarul, gyakran olvasom o Film, Színház, Muzsikát. Ismerem, becsülöm a magyar filmművészeket, sok jó magyar filmet láttam. Ügy érzem, a magyar film egy lépéssel előbbre tart, mint a színjátszás, ez nyilván a kiváló fiatal rendezők érdeme, Bacsóé és társaié, de persze a sok kitűnő színészé is. Hol tanultam meg magyarul? Édesanyám kassai, onnan ment férjhez Trnavára, ahová apám való. Vannak rokonaim Budapesten. Jómagam gyerekkorom óta beszélek magyarul. így figyelemmel kísérhetem a magyar színművészet és filmjátszás fejlődését, eredetiben élvezhetem a magyar filmeket. — os — KOMEDIÄKKOMIKUM NÉLKÜL A múlt héten — gyors egymásutánban — két filmkomédiát is megnéztem. Nem mintha rajonganék a műfajért, ilyesmiről szó sincs: csak szerettem volna kikapcsolódni, nevetni egy kicsit. Nevetni jóízűen, felszabadultan. Persze — mint rájöttem —, ez korántsem egyszerű dolog. Könnyűnek meg végképp nem nevezhető. Meg kellett állapítanom: vagy a humorral van baj, vagy pedig nekem nincs humorérzékem. Az egyik filmkomédia — az Ezúttal meggazdagszunk című — külföldről, pontosan Olaszországból került filmszínházainkba. Ennek a komédiának főleg abban rejlett a „komikuma”, hogy néhány jóvágású „pasas” — volt köztük amerikai, olasz és kínai — hülyére verte egymást. A „hülyéreverés” motívuma a film elejétől a végéig számtalanszor — és számtalan Változatban — ismétlődött ... A komédián természetesen nem tudtam nevetni, de megnyugtattam magam azzal, hogy hát ez csak silány importcikk, afféle kapitalista komédia volt: lehet, hogy az olasz — vagy általában a „nyugati” — ember az ilyesmitől „röhögi” halálra magát, lehet, hogy ő éppen a verekedésben látja a komikumot. Hiszen minden film — még a komédia is — végeredményben a valóságot tükrözi. Miért ne lehetne a kapitalista valóság a vandalizmus valósága ? — Jellemző — gondoltam megvetően, s beültem egy másik filmszínházba, ahol a változatosság kedvéért hazai filmet, egy cseh komédiát vetítettek. Játék az almáért — hirdette a film címét a hatalmas plakát, amelyről azt is leolvashattam, hogy a filmet — mert „óriási sikere van” — a tervezettnél hosszabb ideig tartják műsoron. Nos, elsötétült a nézőtér, s a vásznon megjelentek az almafák, alattuk az almák — ép avagy rothadt állapotban: hogy mi célból, azt nem tudnám megmondani. Talán csak azért, hogy a komédiának a címhez is legyen valami köze. Aztán eltűntek az almafák, az almák és megjelent egy takarítónő — éppen a kórház lépcsőit mosta —, majd megjelent egy véres gömb, amelyről csakharrtar kiderült, hogy nem más, mint egy most születő kisgyerek feje. Hamarosan a szülő anya fájdalomtól eltorzult arca is láthatóvá lett. A nyögése pedig hallhatóvá. A vér természetesen patakokban folyt, nemcsak az orvosok ruháján, hanem a padlón is. A vérpatakokat később — a csodálatos technika jóvoltából — nagyítva is megfigyelhettük... Hirtelen hányingerem támadt — a vértől ugyanis mindig irtóztam —, a gyomrom egészen a torkomig emelkedett. Döbbenten néztem körül: a többieknek vajon hogy tetszik ez a „komédia” ? A nézőtéren egyetlen ember sem nevetett... A film tartalmát egyébként — azt hiszem — fölösleges lenne részleteznem. Elégedjék meg olvasóm annyival, hogy a szülészeten (mert a „komédia” mindenekelőtt itt játszódik) számtalan asszony szül; aki komikusnak találta a dolgot, egyebek között császármetszésen is kacaghatott. Két alkalommal fehér egereket ábrázoló filmkocka is „beugrott”. A szülészorvos közben elcsábította a barátja feleségét, valamint az ügyetlen kórházi ápolónőt. Hogy mi más történt még? Megellett egy tehén, de — bevallom őszintén — én ezen a jeleneten sem tudtam nevetni. Nagyon is jól emlékszem, milyen komoly esemény volt annak idején, gyerekkoromban (mikor nagyapám még tehenet tartott) a kisborjú születése. Nagyapám éjszakákon át az istállóban, a tehén mellett virrasztóit, nehogy váratlanul jöjjön az ellés, s a tehén belepusztuljon. Úgy látszik, nincs humorérzékem. Túlságosan maradi vagyok, nem vagyok képes megérteni, hogy századunkban már a szülés is komédia. Sőt, mi több: azt hiszem, hogy aki mások fájdalmán kacagni tud, az szadista. Ámbár, ki tudja? Az is lehetséges, hogy nem én vagyok konzervatív, hanem a komédiákkal nincs valami rendjén. Figyeltem ugyanis a közönséget: egyik ember döbbentebben ült — illetve feszengett — a helyén, mint a másik (a második szülés után egy fiatal nő rosszul lett és „kivonult”: a mozisnénik állítólag az illemhelyen ápolták; persze, ezt csak később tudtam meg). Még a császármetszésen sem nevetett senki, pedig a „komédia” talán éppen ebben a jelenetben érte el csúcspontját. Úgy látszik, nem én vagyok az egyetlen maradi mozilátogató... Hamarosan azt is megfejtettem, miben rejlik a film „óriási sikere”. — Képzeld el, az elejétől a végéig állandóan szülnek. Ha tíz szülés nem volt, hát egy se — ..újságolja a mozi előtt egyik fiatalember a másiknak. — Azt hittem, élhányom magam. Csak azt nem értőm, miért írták ki, hogy ez komédia ... — Nohát, erre én is befizetek — mondta a másik fiatalember, s már indult is a jegypénztár felé. A filmről természetesen én is beszéltem az ismerőseimnek. A legtöbb válasz a következőképpen hangzott: — Erre kíváncsi vagyok. Holnap én is megnézem. Szóval, így is lehet egy filmnek „sikere”. Méghozzá „óriási”. V. E. 4
