A Hét 1977/2 (22. évfolyam, 26-52. szám)
1977-12-31 / 52. szám
— Bárcsak hallgattam volna magára — mondta a könnyeivel küszködve. — De hát az én ko-0 nők fejem! — Késő bánat lányom — ölelte ő is a karjába. — Nem bírom már ezt az életet. Meg menekülni se tudok belőle. Szeretem, sajnálom, gyűlölöm Bandit, és minden erőmmel azon vagyok, hogy jó útra térítsem. Hogy jó ember legyen. Olyan, akiben megbízhatok. Akire mindenben támaszkodhatok. Egyedül félnék az élettől nagyon! — szakadoztak fel lelke legmélyéről szorongásainak a felhői. Ezekre meg ő nem tudott mit mondani. Simogatta a válláig érő szőke haját, s fájdalmas szívvel ismételgette: — Én édes lányom! Én szerencsétlen árva gyermekem ! Az ösztönével azonban megérezte, hogy hamarosan nagy baj környékezi meg Emőkét, a családját és valamennyiüket. Márciusban szakadt rá minden félelmével az a másik nap. Amikor a szokatlanul enyhe tél után úgy nézett ki a határ, mint egy mozgalmas csatatér. Traktorok dohogtak a mezőn: szántottak, vetettek, boronáitok. Emőkééknél egész éjszaka égett a villany. Nem hányt ki a fény egy pillanatra sem. És mintha el is szenderült volna, nem tudta, Bandi hazaérkezett-e? Az ablakhoz húzott széken bóbiskolt el, aztán rémülten felébredt, mint az olyan álomszuszék éjjeliőr, aki ahelyett, hogy körbe-körbe járná a szövetkezeti telepet, belopódzik a mázsaházba vagy a bódéjába, és nagyokat szundizik. Odatapadt az ablak hideg üveglapjához, és minden idegszálával Emőke kivilágított konyhájára figyelt. Nem vette le róla a szemét. Mintha őrségbe állították volna. Nehéz volt az ablaknál egy helyben maradnia, mert Hasában, gyomrában és az egész testében vibrált valami: félelem, idegesség, nyugtalanság. Meresztette a szemét, figyelte a kivilágított konyhát, várt a megszokott életjelre kemény füstjére, az ajtó csapódására, az obiak nyitasó-S miközben <•_, *' ' ’■■etlenebbül várakozott,igazat adott a közmondásnak, mi"",-int kutyából nem lesz szalonna. Mióta Ernőké megvallotta neki a nagy baját, a helyzet semmit nem javult, sőt annyira rosszabbodott, hogy a faluban már senki előtt nem volt titok az elromlott életük. Mindenki tudott ezt-azt a civódásaikroi, a nyugtalan vagy inkább lármás éjszakáikról, Emőke meneküléseiről az ura elől ki az udvarra, a kertbe és a mezőre. Mint ahogy előtte, úgy a falu előtt sem lehetett sokáig titkolózni! És ha már mindenki tudta az életük folyását, miért hallgütott volna tovább? Várta, leste az alkalmas pillanatot, amikor melléje szegődhetett reggel: ugyanarra a vonatra szálltak fel mind a ketten, s ugyanabba a fülkébe ültek be egymással szemben. Együtt utaztak a városba. S amíg egyhangúan zakatolt a vonat, ellenszenvét, undorát eltitkolva többször is megkérdezte: — Fiam, fiam, mért csinálod ezt? — Mit csinálok, Hermin néném, az istenért? — túrt bele idegesen a hajába, és nem nézett a szemébe. — A legrosszabbat csinálod azzal, hogy iszol. Hogy éjszaka jársz haza — fojtogatta a düh, s minden porcikája remegett. — Néha megtörténik az is — ismerte be, és kinézett az ablakon. — Néha? Mindig! Nap mint nap kínozod a feleségedet meg a gyermekeidet. Aztán megérdemlik-e? — Nem érdemlik meg! — Akkor miért iszol, miért éjszakázol? — Néha kell az is — védekezett igen szűkszavúan. — A feleséged szeret. A gyerekeid ragaszkodnak hozzád. Mért kell éjszaka járnod haza? És mért kell részegen járnod haza? — Mért? Mért? — kapta fel ingerülten a fejét. — Mi bánt? — Semmi nem bánt — tért ki az őszinte válasz elől. — Nem gondolsz arra, hogy a sok éjszakázással meg a poharazgatással magadnak is ártasz? Az egészségednek is ártasz? Ezt az életet nem lehet így bírni sokáig. Miért iszol? — vallatta tovább. — Miért? Miért? — kérdezte ő is magától. — Egyszer a munkahelyeden is megúnják, oszt kirúgnak. Aki részeges, nem tud előrejutni. Csak tántorogni tud. Eszedbe jut olyankor, amikor a poharat fogod, és az óra elverte már az éjfélt, hogy a feleséged vár rád és szenved és minden rosszat is elképzel? — Nem jut eszembe — ismerte be töredelmesen. — No látod. Mért kínozod a feleségedet? Ha megúntad, nem szereted, válj el tőle. Az annak a módja. Nem a kocsma, nem a részegeskedés — váltott élesebbre a hangja. — Szeretem Emőkét! — jelentette ki gyorsan. — Akkor mért kínozod? Miért bántod, ütöd? Miért kell otthonról elmenekülnie? — támadt rá kíméletlenül. — Aki bántja, az nem én vagyok. — Hát ki? Károly bátyád? — Az ital. — Miért iszol? Tönkreteszed a feleségedet, magadat és a családodat. Ez a célod? — Dehogy, Hermin néném, dehogy. Megszenvedem én a részegségeimet nagyon. Másnap fáj a fejem, fáj a lelkem, utolsó kocsmatölteléknek nevezem magam, aki nem érdemli meg a levegőt se. Fogadkozom, többször feléje se megyek a kocsmának, de nem tart sokáig a fogadalmam, mindössze nyolc óráig. Mikor letesszük a munkát, hívatlanul is ott ődöngök a többiek oldalán! — Az ember azért ember, hogy akarata legyen — váltott még élesebbre a hangja. — Azt akarod bizonyítani, hogy te állat vagy, nem ember? — Nem akarok én bizonyítani semmit. Szerencsétlen ember vagyok, Hermin néném. Szerencsétlen csillag alatt születtem — sajnáltatta magát. — Vagy valakire szakadtam! — Apádra? Ö is szeretett a pohár fenekére nézni — jegyezte meg gúnyosan. — Szakadhattam Őrá Is. Vagy nagyapámra, aki többször volt részeg, mint józan — mondta neki búsulva, és nem vette le a szemét az ablakról. — Ezzel bizony én nem dicsekednék! — Én se a dicsekedés kedvéért mondom. Igaza van Hermin nénémnek. Belátom, rosszul csinálom, hogy kocsmázok. Az ital nem tesz jót senkinek. Nekem se. A családomnak se. Meg is próbálok mindent, hogy egyszer s mindenkorra letegyem a poharat. Tudom, nem lesz könnyű. A cigarettát is nagyon nehéz eldobni. De azért ember az ember, hogy úrrá legyen a szenvedélyén — mondta a biztató szavakat, miközben a vonat bedöcögött a rozsnyói állomásra. Persze, még '’’nap este rácáfolt mindenre. Éjféltájt állított haza megint, és rettenetesen részegen. És a részegeskedése már nemcsak Emőkét, őt és a legközelebbi hozzátgrtozókat aggasztotta, hanem a mások gondjában osztozni tudó falubelieket is. Igaz, a közömbösek csak csóválgatták a fejüket, de a felelősebbje, mint Bőd Lajos, az elnök, meg Demeter Sándor meg Frédi, de még Jenő is, az ő mostohafia, külön-külön beszéltek vele. Úgy próbáltak rá hatni, hogy kérlelték, térjen más belátásra, hiszen katonaviselt ember, már igazán benőhetett a feje lágya, s munka után ne a rozsnyói kocsmákba tartson a cimborákkal, legényemberekkel, akiket sem feleség, sem gyerekek nem várnak, hanem igyekezzék haza, és a ház körül tegyen-vegyen és főleg teremtsen, mert mindenki azt teszi, méghozzá elég sietősen, nagy-nagyiparkodással, mintha az isten szólt volna le hozzájuk a biblia nyelvén: — Most ne sokasodjatok, hanem gyarapodjatok, mert nagyon alkalmas rá az dő! Tehát ne a pohár fenekére nézzen, hanem házhely után járjon, vásároljon telket szép kerttel, és építkezzen. Kinek áll több pénz a házhoz, mint az iparosnak? Annyit keres, amennyit akar, és hogyha száz keze lenne, sem győzné a munkát. Ha nem lusta, palotát építtethet. Az épületanyag szállítására se legyen gondja. Traktort, pótkocsit kap a szövetkezettől. Kölcsönnel, segítséggel is számolhat! Ahogy Frédi és Jenő elmondták, Bandi egyikükkel sem ellenkezett. Úgy viselkedett, mint aki az illemtudás minden iskoláját kijárta. Elfogadta a tanácsaikat, hogyan és miképp legyen a továbbiakban, sőt előttük is elítélően szólt magáról, amiért szeret a pohár fenekére nézni, és a cimborákkal elmaradozni. Különösen Bőd Lajos előtt mentegetődzött. Jól meg akar férni a munkahelyén, a kollektívában, azért is nehéz nemet mondania a hívó szóra. Nem szeretné, ha a háta mögött olyan megjegyzéseket tennének a munkatársai, hogy fütyül rájuk, magának él, fogához veri a garast, vagy a felesége kötözi meg a kezét-lábát. Akik a felesége és a családja védelmére keltek, s jó útra akarták téríteni, kezes bárányra ismertek benne, holott egészen másról volt szó. Néha a látszat csal, mondják. És a Bandi esetében is csalt. Már csupán ígéretre telt az erejéből. Megtartására nem. Senki sem tudott rá hatni. Úgy volt a részegeskedéssel, mint a nagy vízbe tartó ember. Hiába akart, már nem tudott visszafordulni. Egyre beljebb húzta a mélység, míg aztán a hullámok átcsaptak a feje felett. Tudta, hogy a halálába lépked, de képtelen volt ellene tenni. Fogoly lett. Nem engedte el a nagy víz. Védekezett, mert határozottan meg akarta vetni a lábát. Ereje azonban már nem volt a visszatérésre. Rémítette és húzta a nagy víz! Azt mondják a részegre, hogy valami rágja bévül. Valóban. Semmi nem történik ok nélkül. Bandit is belehajszolta valami a poharazgatásba, a mértéktelen ivásba. Lehet, hogy a házassága. Ripszropszra történt az esküvő. Talán a szerelmük sem volt olyan nagy, mint amilyennek látszott. Vagy csak egyoldalú volt. Emőke vette halálosan komolyan. S ahogy teltek-múltak az évek, úgy ismerte fel, hogy belehajszolta magát a nősülésbe. Mindjárt azután, hogy leszerelt. Nem sze/eti Emőkét. Két gyermeket szült neki, de ennek ellenére nem szereti. Elválni sem mer tőle: Nem viszi rá a lelkiismerete. Sajnálja. Ismeri az árvasága történetét. Tudja, nem élné túl a szakítást. Apja, anyja elveszítése után őt már nem akarja elveszíteni. Azért menekült a kocsmába, az italba, azért maradozott el felelőtlenül éjszakánként. Azért nem tudott uralkodni a szenvedélyén sem. Nem volt ereje más megoldás választására. Azért állíthatta aztán részvéttel, lesújtottan, mármár belebetegedve, hogy régebben csak a nagy beteg fölött égett úgy virradatig a villany, illetve a petróleumlámpa kanóca, mint Emőkééknél éjszakáról éjszakára. A kíváncsi asszonyoknak vagy az út kövét éjfélekig koptató legényeknek nem kellett az udvarukba belopózniunk és az ablak alatt hallgatózniuk, hogy megtudják, mi van, hazabotorkált-e már Bandi? (Folytatjuk) in Mács József
