A Hét 1977/2 (22. évfolyam, 26-52. szám)

1977-12-31 / 52. szám

Kéményseprő bácsi, lesz sze­rencsém? — Ilyen szép lánynak ne lenne? Csak jól fogja meg a gombját s csavarja háromszor balra. Akkor nem vész el, a kezében marad. — Nincs gombom. — Hogyne lenne. Minden nőnek van. Legalább kettő. — De nekem tényleg nincs — s a lány végigsimít feszes blúzán. — Itt van ni a két gomb! Megcsa­varjam? — Nono, csiklandós vagyok! — s el­szalad. ■ Igaz-e vagy sem a fenti történet, ki tudná megmondani? Még sok ehhez hasonló száll nemzedékről nemzedékre a kéményseprők egyre ritkuló táborá­ban. — Kihaló félben a szakmánk — mondja Hodosi Béla a bratislavai Közületi Szolgáltató Vállalat kémény­seprő üzemének dolgozója. — Pedig szép szakma. Ha még egyszer válasz­tanom kellene, újra csak ezt választa­nám. A döntés napjaiban még nem tudtam, hogy húsz év alatt milyen sokat fejlődik, javul. Akkoriban dézsában vagy lavórban mosakodhattunk csak. S mire, rám, a legfiatalabbra is sor került, elképzelheti, milyen szutykos volt a víz. Akinek nagy volt a körzete, két napba is beletelt, míg bejárta. Elődeink télen is papucsban jártak, hogy köny­­nyebben felkúszhassanak a nyitott tűz­hely kürtőjébe. Munkánk, életünk a társadalommal változott. Ruhát, lábbelit kaptunk. Fürdőkád, zuhanyozó vár, ha letelt a munkaidő. A csapból meleg víz folyik. Jó puha, frottír kendőbe törülközünk. Úgy rákaptunk a fürdésre, HODOSI BÉLA kéményseprő a lottószelvény kitöltéséhez. Persze, ha véletlenül nyer valamit, dehogyis jelent­kezik többet. Fiatal koromban történt, hogy kollégámmal motorkerékpáron igyekeztünk egyik munkahelyről a má­sikra. Ahogy az útkereszteződésnél a forgalmi rendőr jelzésére várakozunk, hát odajön három középkorú nő kitöl­tetlen sportka szelvénnyel a kezében, s kérik, mondjunk nekik számokat. Mondtunk is hármat-hármat. Hát nem éppen azokat húzták ki?! Tegnap a szomszéd kislány köszönte, hogy sze­rencsét hoztam neki a vizsgán. Mond­tam, inkább tanuljon szorgalmasan, mert ha nem tud válaszolni, hiába állok ott akár a háta mögött, az sem segít. Leginkább a diákok és az idő­sebbek örülnek, ha kéményseprővel ta­lálkoznak. Jó érzés a puszta megjele­néssel örömet okozni. Jó érzés a „sze­rencse hordozójának" lenni. De ha így folytatódik, nem lesz, aki szerencsét hoz. Nincs utánpótlás. Idegenkednek a fia­talok ettől a szakmától. Mert nem ismerik. Ha ismernék, megszeretnék. Naponta több helyen is megfordulunk. Más és más emberekkel érintkezünk. Ez az, ami tetszik nekem. Minden ké­mény, minden fűtési mód sajátságos, egyedi tisztítást, tűzrendészeti intézke­déseket igényel. Bizony nem örül a háziasszony, ha már annyira eldugult a kémény, hogy falat kell bontanunk, vagy ha nem lehet megadni az enge­délyt a gáztűzhely üzemeltetéséhez. Azt az építésvezetőt sem irigylem, aki nem vette figyelembe a vonatkozó, tűzren­dészeti előírásokat s aztán az átadás napján derül ki a mulasztása, hogy veszélyes lenne a fűtés. Szaktudást, felelősséget, állandó önképzést igényel a szakmánk. Jártasságot a rendeletek, KÉMÉNYSEPRŐT LÁTTAM... hogy ha szabadságon is vagyunk, min­den este megfürdünk, mint az újszü­löttek. Enélkül nem éreznénk jól ma­gunkat. Mondta is a fogorvosnőnk, hogy a kéményseprőket friss illatukról nyom­ban felismeri. Régen csak nehezen tudott bejutni „idegen" család gyermeke tanoncnak a kéményseprők közé. A szakma for­télyai apáról fiúra szálltak. Valóságos kéményseprőmester-dinasztiák alakul­tak. Köztiszteletben álló, megbecsült ember volt a kéményseprő. Szerencsés embernek érezhette magát. Főleg a gazdasági válság éveiben, amikor télen­­nyáron biztos volt a megélhetésük. S az emberek is örültek, ha bekopog­tatott ajtajukon. Talán évszázados ba­bonák miatt is, de legfőképp azért, mert biztonságban érezhették magukat, hogy nem röpül fel a vörös kakas a háztetőre. — Én magam nem hiszek a babo­nákban — mondja Hodosi Béla. — A múltkor is megmosolyogtam egy nagyapát, aki azt mondta az unokájá­nak, hogy köszönj szépen a kémény­seprő bácsinak, mert ha nem jön erre, nem találjuk meg a lakáskulcsot. A múlt nyáron volt egy érdekes ese­tem: Megyek az utcán, munkaruhában, kormosán. Egyezer csak nyakamba ugrik egy lány, azt mondja, ő nekem adó­som, s jobbról, balról arconcsókolt. Ugyan miért? — kérdeztem. Erre elő­húzta a tárcáját s megmutatta a cső­kefémről lenyisszantott szőröket. Még három évvel ezelőtt, orvostanhallgató korában tőlem „zsákmányolta". Most doktorált. Nem múlik el hét, hogy ne kérne valaki, diktáljak neki számokat (Prandl Sándor felvételei) FISTER MAGDA jogszabályok erdejében. Hogy szeren­csét hozunk, örömet okozunk, az csak jó kedvre derít, ok a viccelődésre. Ennél persze sokkal komolyabb a szak­mánk. Különben úgy élünk, mint a többi ember, ha letelt a munkaidő. Ke­resetünk is az átlagos szinten mozog. A kéményseprőre is érvényes, hogy aki szorgalmas, továbbképzi magát, amire az üzemen belül lehetőség van, annak megvan a reménye az előrehaladásra. — Volt-e valamiben szerencséje, amit kéményseprő mivoltának tulajdonít? — Örülök neki, szerencsémnek tar­tom, bár nem külön kéményseprő­szerencsének, hogy fiam is van meg lányom is és mindkettő egészséges, örülök, hogy boldog, békés, gondtalan gyermekkort tudok biztosítani nekik. Ha pályaválasztásra kerül a sor, nem kívá­nok beleszólni a döntésbe. Vagy lega­lábbis nem olyan erélyesen, ahogy valamikor a szüleim tették. Ha akkor apám nem áll mellém, ma nem lennék ilyen elégedett. Jól választottam meg a szakmám, boldog a családi életem, s ez már önmagában szerencse. Miért, miért nem, az emberek vala­mikor hittek abban, hogy ha az Új esztendő első napjaiban kéményseprő­vel találkoznak, egész évük szerencsés lesz, hát még ha a kéményseprőnél levő malac farkát is megfoghatták! Ki tudja, honnan ered ez a babona. Tény, hogy a babona ugyan már kiveszett, de a szokás megmaradt, mindenki szívesen veszi, ha ilyenkor kéményseprő kíván neki szerencsét. Hát maradjunk meg mi is ennél a szokásnál: ezúton kívánok a Hét minden kedves olvasójának si­kerekben gazdag, békés, boldog új évet. Mindig is szerettem utazni, orszá­­got-világot látni,, idegen tájakkal, em­berekkel ismerkedni. Most az ősszel al­kalmam volt részt venni egy fölközi - tengeri körutazáson, az itt szerzett élmények közül szeretnék most felvil­lantani néhányat. Ogyesszában szálltunk hajóra, majd a Fekete-tengert elhagyva a festői Boszporuszon át a Márvány-tengerre . jutottunk ki. Utunk a Dardanellákon át, az Égei-tenger szigetei között ve­zetett Athén kikötőjébe, Pireuszba, majd tovább a Peloponnézoszt meg­kerülve s a Jón-tengeren és a Messi­­nai — szoroson át a Tirreni-tenger partján fekvő Nápolyba. Innen Tunisz­ba hajóztunk, azután Málta-szigetén, majd Kréta szigetéé Heraklionban kö­töttünk ki. Elhagyva a Krétai-tengert utunk következő állomása Isztambul volt, innen indultunk vissza Ogyesszá­­ba. 3213 tengeri mérföldet, vagyis kis híján 600 kilométert tettünk meg össze­sen a tengeren. Ideiglenes otthonunk az „Arménia" nevű szovjet tengerjáró hajó volt. Már nem éppen fiatal, mint az első tiszt mondotta, „középkorú". 1963-ban bo­csátották vízre a Német Demokratikus Köztársaság Mathias Tiessenről elne­vezett wismari hajógyárában. Hossza 122, szélessége 16 méter, fedélzetének szintje 7,6 méter magasságban van. 316 utassal és 150 főnyi személyzettel járja a tengereket. Két, egyenként 2000 lóerős motor hajtja, és 18 csomó (kb. 35 km) sebességgel tud haladni. A Szovjetuniónak összesen tizennyolc ilyen turistahajója van, valamennyi szovjet és külföldi — elsősorban nyugati — turistákkal fáradhatatlanul járja a ten­gereket. Az „Arménia" ezúttal első ízben szállított fedélzetén szocialista orszá­gokból jött turistákat, éspedig egy 300 fős csehszlovákiai csoportot. A Nagy Októberi Szocialista Forradalom 60. évfordulóját is a hajón ünnepeltük meg, s a kapitány külön is kiemelte a cseh­szlovák—szovjet testvérbarátság jelen­tőségét. A hajó — mondhatom — minden­ben összkomfortos, s a személyzet gon­doskodott az utasok testi-lelki jólété­ről. Jómagam kétágyas, fürdőszobás ka­binban laktam, de voltak a turista­­osztályom négyágyas kabinok is, zu­hanyozófülkével. Kellemes órákat töl­töttünk a tágas zeneteremben (kávé­házban), s aki akarta, az esténként fel­kereshette a két bár egyikét. Különös érzés volt október végén, november elején a hajó tengervízzel feltöltött strandmedencéjében fürödni a Földkö­zi-tenger déli tájainak melengető nap­sütésében. Volt a hajón borbély- és fodrászszalon, a legkülönbözőbb hasz­nálati tárgyakkal bőven ellátott kan­tin, továbbá gazdag könyvtár és ter­mészetesen orvosi rendelő, állandó or­vosi felügyelettel. Európai ételek és az orosz konyha specialitásai közül bő­ven lehetett választani. A nappali bár­ban szamovárban főzték az orosz teát, és népviseletbe öltözött pincérnők szol­gáltak fel. A déli órákban szedte fel a hor­gonyt az „Arménia" Ogyessza kikötő­jében, s másnap ugyancsak déltájban értük el a Boszporusz tengerszorost. Neve görög eredetű, ökör-gázlót je­lent. A monda szerint azért, mert ami­kor Zeus beleszeretett a szépséges lóba, s a féltékeny feleség, Héra, te­hénné változtatta a lányt, ez átúszta A

Next

/
Oldalképek
Tartalom