A Hét 1977/2 (22. évfolyam, 26-52. szám)
1977-07-16 / 28. szám
PRÓZAIRÓINK ARCKÉPCSARNOKA MOYZES ILONA (1921) Dereskén született. Középiskoláit Losoncon és Rimaszombatban végezte. Már gyermekkorában írogatott. A Prágai Magyar Hírlap Barnabás szétvetett lábakkal elmélkedett. Az udvart fűszálak puha gyapja szőtte be a kaputól a szérűig. S az almafa rózsaszín, mint a tündérmesék leányhősei. Az öreg szeretettel s álmodozva nézte. — Mintha csak magamat látnám — merengett. — Én is így borultam virágba, vén fejjel. Bori évekkel ezelőtt ki akarta vágatni szegényt. Apám ültette azon a napon, amikor először láttam meg a napvilágot. Ha ugyan megláttam, mert erre nem emlékszem pontosan. Arra viszont jól emlékszem, az árgyélusát, hogy nagyon zabos lettem a Bori javaslatára, mert mi tagadás elhanyagoltam a fát, de erről nem szóltam. Erről csak a lelkiismeretem szólt, s ezt is csak én hallottam. Janyík Janó úgy állott meg előtte fűrésszel a kezében, mint hóhér az elítélt előtt. Iszonyatos dühbe gurultam. Szokatlan hangulatom láttán Janó úgy eltűnt, mint a hirtelen szél jöttén a hajnali köd. Bori majd megpukkadt mérgében. Én meg mélyre ástam a földet a fa körül, lenyestem a gallyait és bemeszeltem a törzsét. Mondom, nem is annyira én, mint inkább a lelkiismeretem. Férges gyümölcsöt hozott, de kivágatni? Ennyi örömet még én sem szerezhettem szegény anyjukomnak. Ráadásul a fa igen a föld felé hajlott, gondoltam a derekát is megtámasztom. Elővettem Zsiga ajándékkönyveit, böngészgettem egy ideig, majd kiválasztottam egy díszes székely kaput, és nekiláttam a munkának. Azt kellett volna hallania a világnak, hogyan szórta rám miatyánkjait a párom, amikor látta, miben mesterkedem. Én meg boldog voltam, hogy borsot törhettem az orra alá. A kapu léceire lángnyelveket faragtam. Jót tett nekem akkor ez a kis, bosszúra szomjas munkálat. Galambokat, virágokat is farigcsáltam a kapura, ahogy a könyvben láttam, a tetejét meg befedtem zsindellyel. Vasárnaponként csináltam, amikor Bori a templomot bújta. Az éjszakáimat is megtoldottam persze, s az gyermekmelléklete éveken át közölte írásait. Verseivel több ízben nyert első díjat. Iskolái elvégzése után tisztviselői állásba kerül. 1944-ben egy hajszál — egyetlen nap — választja el céljától, hogy felvegyék a budapesti színiakadémiára. A világégés sorra romba dönti álmait. 1947-ben férjhez megy s a családjának akarja szentelni életét. Morvaországba kerül, ahol jó néhány esztendőt tölt. Újból kezébe veszi a tollat. Az itteni magyar lapok s a rádió közlik verseit, prózai írásait, riportjait. 1966 óta Bratislavában él. Megjelent művei: Osztravai dalok (versek, 1965), Harangok (elbeszélések, 1973), Szél herceg szerelme (mesék 1975). életem párja ettől is sápadozott, mert hogy éjszakánként nem az oldalbordáját simogattam kapucsinálás helyett. Bocsássa meg az Ür, ahhoz viszont semmi kedvem nem volt. A kapu megszületett, s úgy borult rá az almafa, mint szerelmes a kedvesére. Nem panaszkodhatom; én rám is rámborult az oldalbordám, csak nem olyan kedvesen, mint az almafa az újdonsült kapura. Csikorgóit, mint a szélkakas, mert az öreg kaput a kerítéssel együtt tűzrevetettem. Anyagmeg időpocsékolásnak nevezte az istenadta, nyugodjék békében. Csak akkor kezdett helyreigazodni az orcája, amikor a csodájára jártak a kapumnak. Én úgy pöffeszkedtem, mint a luftballon, ha felfújják, de ezt sem vallottam be senkinek, mert azt tartom, hogy bölcsebb, aki hallgat, mint az, aki piacra dobja az érzelmeit. A kaput komoly műalkotásnak nevezték a szomszéd falvak tehetős gazdái. No, nem éppen így fejezték ki magukat, az ilyesmihez keveset konyítanak, mert az agyvelejükben korlátokat emelt a mennybéli, aki könnyelműen megteremtette őket. Annyi szent, hogy nagy tülekedés támadt a házamtáján. Minden pénzeszsák ilyen kaput akart. A párom képe úgy felragyogott, mint a fényesre smirglizett alumíniumedény a konyha polcán. Hát én aztán faragtam őket jószívvel... Naná ... be is vasaltam az árukat, nehogy semmibe vegyék a mesterségemet. Azok meg — mert valamennyi sültbolond — fizettek, csakhogy túllicitálják egymást a terminusban. Akinek előbb csináltam meg, azok többet adtak. Még meg is toldották egy kis természetbeli ráadással. Csakhogy én mindenkinek azt mondtam: ő az első. Nem szeretek én becsapni senkit, de úgy gondoltam, miért nem okozzak örömet valamennyiünknek. Amint az egyikkel elkészültem, betettem a szérűbe, nehogy baja essék. Majd amikor mind megvolt, egy napon adtam át valamennyit, de nem egyszerre, ki ne törjön közöttük a veszedelem. Az inasommal az előző napon azt üzentem: — jöjjenek, de pontosan ám, mert utána nem találnak meg egyhamar, elutazom. Jöttek is lóhalálban, otthagyva ekét, boronát, hogy eldicsekedhessék a szomszédnak, meg a sógornak, hogy az övék biz már elkészült. Nem mondom, a szenteltvizükkel meglocsoltak kissé, amikor kisült a turpisságom, de azt már fel sem vettem. Rendes munkát végeztem, tiszta volt a lelkiismeretem. Tiszta az most is, mert amióta az almafa törzsét megtámasztottam, fürtökben csüng rajta az egészséges gyümölcs. Megtettem érte mindent. Mondhatom, anyj ükömért is. Olyan szépen kifaragtam a síremlékét, hogy mindenki megbámulja. Bizonyos vagyok benne, sorra jönnek megint a megrendelések. Ma estefelé kimegyek a temetőbe, s tapintatosan meglepem vele. Elcsevegünk kissé, Isten bocsá’, azóta sem jutottam ki, amióta kivittem. De a magamfajta szegény embernek nem juthat mindenre ideje. Ezt ő is megértheti. Különben örömhírt is viszek. Tudtára adom, hogy a fiát kapitánynak léptették elő, mert megléptette a kékruhásokat. Azt is elmondom, hogy fölszabadultunk, nem lőnek többé. Bizony, szabadok lettünk. Még én is. De erről inkább hallgatok. Persze, tisztán tapintatból. Nem vagyok benne biztos, hogy különlegesebben megnyernék anyjukon tetszését Piros irányában táplált érzelmeim. Bezzeg tegnap Zsigának mindent kifecsegtem. De hát ezzel sem ártottam senkinek. Hálából ő is elmondott egyet s mást. Például, hogy belépett a kommunista pártba. Egy kissé rossznéven vettem tőle, hogy időben nem közölte velem. Csak lassan értettem meg, hogy őszülő fejében nem is olyan újkeletű a gondolat. Hogy régen segítette az illegalitásban levőket, s hogy kikilépett a sebesült partizánokhoz is. De aztán szokásunk szerint megegyeztünk, mert ugye, én meg a béke harcosa vagyok. Az is voltam mindig. Tehát harcos lelkek vagyunk mind a ketten anélkül, hogy lövöldöznénk. De azért sok minden nem fér a fejembe. Mert összehordott hetet-havat. Olyan pátosszal beszélt, hogy a szeme kifényesedett tőle. Ám meglehet, hogy csak a hegy levőtől volt, amit szokásunk szerint beszürcsölgettünk. Kiveszi a pipáját, megtörni, rágyújt, s jóízűen pöfékel. Magasba fújja a füstöt, elnézi egy ideig a füst karikáit, majd megint magába mélyed. — Nem értettem vele mindenben egyet, de nem ám. A hittérítő sem beszélhet különben a szentföldről, mint ahogy ő beszélt nagy Oroszországról. Mert hogy ott minden közös. Az emberek a közösbe adták vagyonukat és közösen gazdálkodnak. Csakhogy nekem a közösről megvan a külön véleményem, mert még a régi mondás is azt tartja, hogy közös lónak ... Nem, nem ... Méghogy az én Szürkémre idegen ostor suhintson, meg hogy a földemet idegen eke éle szelje, ejjejj-ejjejj, ezt még elgondolni is rossz. Isten bocsá’, most is inkább erre a szép kikeletre gondolok, amely vén szívem eresze alá fölrakta a fecskefészkét. Visszatért az ifjúságom. Igaz lenne, hogy önző vagyok? Zsiga a szememre vetette, hogy a fülem botját sem mozgatom ebben a nagy mozgalomban, s túl mohó vagyok, ami a magam dolgait illeti. De itt sem értek vele egyet. Nagyon berzenkedő kedvében volt a fiú. Mi az, hogy a fülem botját sem mozgatom? Még a két kezemet is alaposan megmozgattam a városban. Helyreigazítottuk a romokat. Két lapát helyett dolgozott a két tenyerem. És hogy mohó? Hát legfeljebb a munkában voltam az, mert az öntöde részére egy szálig összeszedtük a vasat. Most meg vasárnaponként a vasúton dolgozom. Hajnaltól alkonyaiig. Amit széjjellövöldöztek, azt a béke harcosa szépen rendbehozogatta a Szürkéjével. Mondhatom, sokat vétettem ellene, amikor a Szürke névre kereszteltem csikó korában. Minden az, csak nem szürke. Teli fénnyel megáldott táltos. Az ösztöne és az esze fölér egy bölcsével. ö húzott be egy kapu alá, amikor a romokat és a vasroncsokat szállítgattuk az illetékes helyekre. Csak ment, ment magától én meg hagytam, nem szóltam bele a dolgába, kíváncsi voltam, mit akar. S egyszercsak megállt. Okos, fényes szemével rám tekintett, s mindent megértettem, mert az én agyamban nem emelt korlátokat a menny béli. Egyszóval megértettem az ötletét. Egy elhagyott ház, elhagyott kapualja volt, amit kiszemelt számomra. Ügy is mondhatnám; a nagy cél érdekében. Fogtam hát magam, és a kocsin levő vashalmazt leraktam a kapualjba. Gondosan kiválogatott, beleülő vasdarabok voltak, s éreztem, szinte hálásan pislognak rám láthatatlan szemükkel. Hogy is ne, hisz nemes célra szántam őket. Anyjukomnak díszes vaskerítést formálok belőlük. Lám, ezt a jó hírt is megviszem neki. Ezek a vasdarabocskák azóta a szérűmben pihenik háborús töröttségüket. Bizony így gondoskodom én anyjukomról, nem vethet a szememre semmit. A sírkertet kissé nagyobb méretűre szabom, mert bár nem szívesen, de számolnom kell vele, hogy egyszer én is oda kerülök. Nem mintha méltányosnak tartanám az ember ilyentén irányuló sorsát, de ez ellen még én sem apellálhatok. Pedig megtettem magamért, mindent. Sokszor eltársalogtam az Úristennel hol így, hol úgy. összekulcsolt kézzel rimánkodtapi, fenyegettem, káromkodtam is, s a legtöbbször felém sem hederített. Legfeljebb megríkatott vagy megnevettetett néha. Egy bizonyos: Egyenes gerinccel, szégyenfolt nélkül állok elébe, ha eljön az időm. Remélem, a riadójával elvár egy-két-három évtizedig. Ennyi nekem is kijár a sárgolyón. Szeretem ezt a szép csillagot, amelyen megszabta a helyem. Az viszont kétségtelen, hogy magamért is meg kell tennem, amit meg tudok tenni. Tehát elkészítem a sírkertemet. És itt van Piros is. Nem lenne szép tőlem, ha nem gondolnék rá előre. A minap azt is elhatároztam, hogy a saját síremlékemet is elkészítem. Kőbe vésem a lovamat meg a kutyámat, de még az ebadta Pintyőjét is. Pimaszul a szívemhez nőtt a haszontalanja. Hiányzik az éneke, amióta Juliska elvitte. Kőbe faragva éljenek velem a kedvenceim. Ezekkel nem is lesz baj. Az asszonyokban nem vagyok annyira biztos. Na, de Istenem! Ha netán hajbakapnának rajtam, büszkeséggel fog eltölteni a tudat, hogy nem vagyon én akárki még ott sem. Mert kutyakirály már voltam, miért nem legyek asszonyok ura? A rangot nem vetettem meg életemben, miért nézném le halálom után, nem igaz? — Most aztán alaposan kibeszélgettem magam, s szent Pál a tanúm, jólesett. Zokon sem vehetem magamtól, hisz nem parancsoltam rá az eszemre szokásom szerint. Csak éppen nem lehet megélni belőle. Lám, a pipám is kialudt, elunta a tétlenségemet. BARNUS BÁTYA (Részlet a szerző azonos című regényéből) 14
