A Hét 1977/2 (22. évfolyam, 26-52. szám)

1977-07-16 / 28. szám

Komáromtól lefelé haladva a Duna mentén jobbról az évszázados folyó, balról dombok, lankák kísérik az utazót. Túl a bokrokkal benőtt árokparton, bodzafákon és a nagy tüskét hullajtó gredicseken, búzaföldek, gyümölcs- és szölöskertek váltják egymást. Szivemhez nőtt ez a táj. Sok-sok gyermekkori emlékemmel együtt.

Az egyik útkanyarulatban, domb tövén, szőlőültetvény végében pár évvel ezelőtt (tiz vagy talán több is?) salakkockából épületet emeltek. Kíváncsian vártam a befejezését. Vajon kié lehet? gondoltam valahányszor ha arra jártam. S irigyeltem is a tulajdonosát. Irigyeltem, mert ha épületet emel, bizonyára itt tölti idejét, amit én is szerettem volna. A vakolattal egyidöben névtábla is került a homlokzatra: JRD — EFSZ Búc, s valamivel kisebb betűkkel alatta „In vino veritas”. Aká, szóval borospince!

Mint az elérhetetlen után vágyik a gyermek, úgy vágytam én is arra, hogy egyszer bejussak ebbe az épületbe. Akkor még lehetetlennek látszott. Mígnem egyszer szüreti ünnepséget, gyümölcskiállitást rendezett a szövetkezet, melyre meghívták Ján Janovicot, az SZSZK mezőgazdasági miniszterét is. A nagy eseményre odasereglett a környék apraja, nagyja. Újságíró ismerősöm engem is magával vitt, igy hívatlan vendégként végigkóstolhattam a szövetkezet gyümölcs- és szőlőtermését. Star-king almájuk zamatát még ma is számban érzem. Valahányszor szőlőt szemezek, eszembe jut a búcsi földben termő Pannónia kincsének az íze. Csak aromás borukat nem kóstolhattam. Az autóvezető nem élvezhet efféle gyönyöröket. Sebaj, gondoltam akkor, kíváncsiságom igy is kielégült. Jól sejtettem, hogy a pince érdekességet

is rejt magában: A fogadószoba falára festett lányok, menyecskék mindig arra néznek, ahonnan rájuk pillantanak. Tanulság: a falra festett nő egyszerre több férfira is kacsinthat. Jól jön ez a kis huncutság, ha borozgató emberek ülik körül az asztalokat. Még jól emlékszem a szövetkezet vezetőire, akik szávai tartották a magas rangú vendéget. Elsősorban is Retkes Lajosra, a szövetkezet elnökére, aki a Szlovák Nemzeti Tanácsban képviselte körzetünket, Szabó Zoltán üzemgazdászra, Molnár Katalin könyvelőre s egy ötven körüli, mozgékony emberre, aki

a jobbnál-jobb borokat kínálta s elárulta a festett menyecskék titkát. Most már tudom, ö Bernáth András, szőlész. Hat év után újra találkoztunk. Hol másutt, mint a borospince előtt. Csak Retkes elvtárs hiányzik. Betegsége kórházi ágyhoz kötötte. Remélem azóta meggyógyult s jó egészségben olvassa e sorokat.

Miközben a fény felé tartva mustrálom a pohárba töltött Olasz rizlinget s mérlegelem megkóstoljam-e, Szabó Zoltán bemutatja a szőlészt.

— A megalakulás óta tagja szövetkezetünkig