A Hét 1977/2 (22. évfolyam, 26-52. szám)
1977-12-17 / 50. szám
ff NEMZETÉNEK BÖLCSŐJÉT KERESTE ff A székely havasok szülték, és a Hargita felett nyugodni készülő Nap ezer álmot és vágyat oltott ábrándos leikébe. Egy évezredes titkot kívánt megfejteni, megtalálni a magyarság őshazáját. Egész életét erre tette fel, s ahogy Juhász Gyula írja: „Az őshazát nem lelte és az újat / Nem látta többé . ..” Áldozatvállalása megható és megindító. Hite tiszteletet ébreszt évszázadok múltán is, és emléke előtt néma főhajtással adózunk, mai emberek, A Barcaságot magunk mögött hagyva — az Olt mentén haladva — elérjük a Baróti-hegységet. A középmagas hegyvidék inkább lágy hajlataival s lombos erdeivel hívja fel a figyelmet magára. Túljutva a Baráti hegygerincen, Szepsiszentgyörgynél megpillantjuk a Háromszéki-medencét. Innen már egyenesen vezet az utunk Kovásznán keresztül Csomakőrösre. A Háromszékimedencét nyugatról a Baráti-hegység, keletről a komor méltóságú Háromszéki-havasok, míg északról a Csíki-havasok zárják be. A medence fekvése már fennsík jellegű, és a lakosság inkább állattenyésztéssel és háziiparral foglalkozik, mint földműveléssel. Télen farkasordító hideg van, s ilyenkor szokott megjelenni a Nemere. Szekereket képes felkapni a 20—25 fokos hidegben. A szél csapadékot nem hoz, mivel kelet felől érkezik, ellenben rendkívül hideg. A székelyek megszokták már ezt a kegyetlen éghajlatot, s Körösi Csorna Sándor is itt edződött meg annyira, hogy kibírta azt a hatalmas utat, amelynél nagyobb gyaloglást talán sem előtte, sem utána senki meg nem tett. Kétnyelvű helységnévtábla köszönti az országutak vándorát, amikor elérjük a Kovásznától alig 2—3 km-re levő Csomakőröst. A kis székely falu főterén áll a híres világjáró, Körösi Csorna Sándor szobra. Mögötte pedig az az iskola, melynek egykor maga is tanulója volt. Az iskola ad hajlékot a Körösi Csorna Emlékmúzeumnak is. Orbán Balázs szavai ím testet öltöttek: „Nem kétlem, hogy eljövend azon időkor, midőn a hazára szebb jövő virultával a régi mulasztások helyrehozásának korában, a haza elismerésére egy emlékszobrot fog emelni Csorna Sándornak." Sőt, a szülőfalun kívül Kovászna, a megyei székhely is lerótta kegyeletét a nagy tudós előtt, és életnagyságú szobrot állított a város legszebb helyén. Mielőtt azonban végigkísérnénk legendás életpályáját, a szülőházát keressük, ahol Csorna András székely határőr káplár ifjabbik gyermeke, Sándor meglátta a napvilágot. Sajnos, ahogy már a díszes székely kapuk alatt fonogató és hímező asszonyok is mondották, a szülőház már nem áll. Helyét két óriási diófa foglalta el, omit úgy is neveznek a faluban, hogy „Csorna Sándor diófái". A család valószínűleg a közeli Zágonból — Mikes Kelemen szülőfalujából — került át a közeli Kőrösre. A Csorna vezetéknév eléggé elterjedt a környék falvaiban, ezért is fűzte Csorna Sándor nevéhez a „Körösi" jelzőt. A szülőházat valóban nem találtam, csak a portát. Orbán Balázs, a Székelyföld nagy monogrófusa szerint a ház maga még valamikor 1870 körül leégett. Itt látta meg a napvilágot a kis Sándor 1784. április 4-én, mint a család második gyermeke. Még nagyenyedi diák volt, amikor ki tudja, melyik zugában az ősi kollégiumnak, három fiatal fiú erős esküvést tett: életcélul tűzték ki a magyarok őshazájának felkutatását. A három közül csak egy váltotta be fogadalmát, Körösi Csorna Sándor. Ahogy ezt ő maga mondta: „Elhatároztam, hogy elhagyom hazámat, keletre jövök s ahogy lehet, biztosítván mindennapi kenyeremet, egész életemet oly tudományoknak szentelem, melyek a jövőben hasznára lehetnek az európai tudós világnak és különös világot vethetnek bizonyos, még homályban lévő adatokra nemzetem történetében." A nagyenyedi kollégium után Göttingenbe vezetett az útja, ahol angol alapítvánnyal tanult. A híres német egyetemre utaztában megállt Bécsben, régi osztálytársát, Újfalusy Sándort meglátogatni. Újfalusy e látogatást így örökítette meg: „Este pedig a számára készített ágy mellett a padlózatra terítő úti köpenyét, s nadrágját feje alá tévé, hosszan elnyúlt rajta. Ellenvetésemre azt feleié, hogy hosszú út áll előtte, szoktatni kell a rossz testet a nélkülözéshez, mert a test hálátlan s minden kényeztetést megbosszúl." Göttingenben az ott hallgatott előadások nyomán érlelődött meg benne a végleges elhatározás, hogy elmegy Belső- Azsiába, a jugorok földjére. Három esztendő múltán, 1818 őszén ismét Nagyenyeden találjuk. Tanári állást kínálnak neki, ő azonban már élete célkitűzésének megvalósításával foglalkozik. Elhatározását közölte jó barátjával, Hegedűs professzorral, aki írásban számolt be az indulásról: „Éppen vasárnap délután látogatásomra jővén így szóla: »No, holnap isten segedelmével indulok!« Az idő most sem törlő ki azon ártatlan vidámság képét, mely akkor egész valóján elömlött. . . Akkor barátságos beszélgetések között megittuk a búcsúpoharat egy üveg tokaji mellett. Másnap, azaz hétfőn reggel, újra belép a szobámba í.. csak annyit mondott: „Még egyszer kívántam látni.” Ekkor mindketten kiindultunk a Szentkirály utcán . . . Itt a mezőn végképp megváltunk. Sokáig néztem utána, míg a Marosig elhaladt és szívemben ... a múlandóság érzelme megsajdult.” Körösi Csorna útlevél nélkül volt kénytelen elindulni életének kálváriájára. Mint székely határőrkatona fia, maga is hadköteles volt, és így az útlevél iránti kérvényét elutasították. Egy alkalmilag könnyen beszerezhető úti levéllel kelt át a Kárpátokon, mint vándor kereskedő Bukarestbe igyekezve. Zsebében mindössze kétszáz forint lapult, de szívében egy nagy elhatározás tüze lángolt, eljutni Belső-Ázsiába, ahol nemzetének bölcsőjét vélte felfedezni. 1819. november végén a Vöröstoronyiszoroson lépte át a Kárpátok hegykoszorúját." Másfél évtizeddel később így emlékezett meg elindulásáról a tibeti szótárához írt előszavában: „Nem számíthattam magomat azok közé a tehetős európai úriemberek közé, akik a maguk költségén, élvezetből és kíváncsiságból utaznak. Inkább csak szegény tanuló voltam, akinek az volt a vágya, hogy felkeresse Ázsia különböző országait, amelyek a múlt időkben oly sok emlékezetes történés színhelyei voltak." Úticélját Körösi Csorna röviden így összegezi: „Az én utazásom célja felkeresni a magyarok legelső lakhelyeit, összegyűjteni viselt dolgaiknak történeti emlékeit és megfigyelni azt az analógiát, amely több keleti nyelv és a mi anyanyelvűnk között van . . . Kétségtelenül kínai Tatárországnak beljebb eső részei azok a helyek, ahol a magyar nemzetnek bölcsőjét keresnünk kell." Körösi Csorna útja Bukarest után, Szófián, Rhodoszon, Alexandrián, Aleppón, Bagdadon át 'eheránba vezetett. Valószínűleg az iszlám világ elérésekor vette fel — mohamedán zarándoknak öltözve — a „Szkander bég" nevet, ami Sándor urat jelent. Kerülővel akarta elérni Turkesztánt, dél felől, a Himalája nyugati peremének irányában haladva. Afganisztánon keresztül 1822. márciusában érkezett az indiai határra. Ekkor még nem sejtette, hogy sorsa elválaszthatatlanul ehhez a földhöz fűzi, és az indiai—tibeti határterületen kifejtendő munkásságával alapozza meg világhírnevét. Elérve Laborét, Kasmír fővárosát, északnak fordult, hogy Nyugat- Tibet hegyláncain keresztül jusson be Közép-Ázsiába. Az út négy-ötezer méter magas hágókon és ösvényeken vezetett. Edzett teste azonban bírta a fáradalmakat, és szerencsésen elérte a tibeti Ladakh tartományt. Ladakhban még európai ember nem járt. Tibet a titkok földje volt a fehér ember előtt. Ladakhban rájön, hogy a tibeti nyelv ismerete nélkül útját tovább nem folytathatja. Ezt a problémát érinti Körösi Csorna egyik életrajzírója, Baktay Ervin : „Leh-i (Ladakh fővárosa) ismerősei kereken értésére adták, hogy keresztény, mi több, európai embernek nem ajánlatos bemerészkedni Belső- Ázsiába, a török—tatár lakta, kínai fennhatóság alatt álló területre." A sors ekkor hozta össze Moorcroft angol utazóval, aki maga is a tibeti nyelv megtanulását ajánlotta, és bizonyos anyagi támogatásban is részesítette. Körösi Csorna ekkor minden erejét a tibeti nyelv és a buddhista szent könyvek megismerésére összpontosította. Szangji Puntszag tudós láma irányításával másfél évet töltött a rang Iái kolostorban, ahol júniusban még' hó volt, és szeptemberben már havazott. W. W. Hunter angol író 1957-ben Calcuttában kiadott könyvében írja: „Abban a magasságban az évnek fele részében a hideg iszonyatos. Még nyár közepén is havazott, s mielőtt szeptemberben a termést betakarították volna, a földet ismét fehér hólepel vonta be. Télvíz idején az ajtókat betemette a hó, és a hőmérő a zéró alatt mozgott. Négy hónapon át Csorna meg lámája tűz nélkül egy kilenc négyzetlábnyi cellában ült, és egyikük sem mert kimozdulni a házból .. .” Dr. J. Gerard, angol tudós, Körösi Csorna barátja a zanglai kolostorban eltöltött hónapokról írja: „Ő olyan helyzetben, amely a legtöbb embert kétségbeesésbe űzte volna, 40 000 tibeti szót gyűjtött össze és rendezettel." Körösi Csorna zanglai cellájának falán ma emléktábla látható, amit Baktay Ervin helyezett el 1928-ban. Körösi Csorna a zanglai kolostorban megkezdett munkát a phuktali kolostorban folytatja. Végül pedig Kanom faluban fejezi be a tibeti nyelv tanulmányozását. Sok évtized telt el azóta, hogy a Himalája alatt betakarta a rög Körösi Csorna Sándort, az őshaza kutatóját, a tibeti nyelv tudósát, a nagyenyedi kollégium egykori diákját. Nevét azonban nem homályosították el a rohanó évtizedek, neve s emléke ma élőbb, mint valaha. Időről időre elindulnak nyomdokain tudósok és tisztelgők, hogy elzarándokoljanak a dardzsilingi temetőbe. Van aki facsemetét ültet, van aki egy néma főhajtással tiszteleg, s van ki égy marék hazai földet szór a sírdombra. Körösi Csorna Sándor sírkövének mondanivalója ím élő valóság: „Nemzetének bölcsőjét kereste és a maga Sírját találta itt — de halhatatlanságát is.” Dr. SZÉNÁSSY ZOLTÁN 14
