A Hét 1977/2 (22. évfolyam, 26-52. szám)
1977-12-10 / 49. szám
tak. Tolmács útján elbeszélgettek az emberekkel, akiket maguk választottak ki. Csak csodálkoztak, hogy ki milyen szinten tudott válaszolni a kérdéseikre. Nem a régi, hagyományos értelemben vett paraszttal találkoztak nálunk, mint ahogy elvárták volna. Az már nincs többé. A mezőgazdasági dolgozók igazi mesterei szakmájuknak, még akkor is, ha magyarul nevezik meg a fogalmakat, munkaeszközöket stb. Ugyanúgy megvannak az anyagi és kulturális igényeik, mint bárki másnak. Ezért örülök, hogy a CSEMADOK Központi Bizottsága és ennek Elnöksége érdemben foglalkozik ezzel a kérdéssel. Ezzel kapcsolatban szeretnék itt még kifejteni egy gondolatot. Nem élünk légüres térben. Elképzelhetetlen a tömegszervezetek munkája — különösen falun — a helybeli üzemmel, jelen esetben mezőgazdasági nagyüzemmel való szoros együttműködés nélkül. Vonatkozik ez természetesen a CSEMADOK-szervezetre, ugyanúgy, mint bármely más tömeg szervezetre, annál is inkább, mert nálunk mint bárhol másutt a magyar vidékeken, a többi tömegszervezet tagjai CSEMADOK-tagok is. Nálunk viszont az a helyzet — és ezt mindig kidomborítjuk, hogy bármely más tömeg szervezet kulturális akciója koncepciójának meghatározásánál a CSEMADOK- szervezet dominál. Ily körülmények között nemigen lehetnek anyagi problémák. Nálunk legalábbis nincsenek. Elhangzott itt egy találó megállapítás, hogy tudniillik ma már nem annyira a mennyiségre, mint inkább ci minőségre kell helyezni a hangsúlyt. Ez így igaz. Mi sem készülünk ebben az időszakban több akcióra, mint háromra. De ezeknek elsőrangúaknak kell lenniük, olyanoknak, hogy az emberek azután jövőre már négyet kívánjanak. Most pedig talán még néhány szót az önfeláldozó kultúrmunkásakról, az olyanokról, akik — mint valaha — munka után fogják a kerékpárjukat és mennek szervezni, aztán ott is alszanak és csak reggel kerülnek haza. Hát ilyenek ma már nincsenek. Én legalábbis nem tudok róla, hogy lennének. Csak egy példa. A múlt héten történt, hogy jelentkezett nálunk egyik pedagógusunk, ügyes ember, alkalmas az énekkar vezetésére. Persze, hogy szóba került a javadalmazás kérdése is. Na és? Ez így van rendjén. Mert legyünk csak őszinték, ha mondjuk egy szakiparos munkaidő után házhoz jön és megjavítja a vízcsapot, hát akkor azt nem önfeláldozásból, vagy pusztán ügyszeretetből csinálja. Igaza van. De hát akkor miért kívánjuk meg az ellenszolgáltatás nélküli önfeláldozást éppen a kultúrmunkástól? Talán ennyit erről a kérdésről. De hogy visszatérjek a termelővállalattal, az üzemmel való együttműködésre. Ezt sokan egyedül abban látják, hogy az üzem támogassa anyagilag a tömegszervezetet, jelen esetben a CSEMADOK akcióit, munkáját. Hát szerintem ez így nagyon egyoldalú dolog. Valamit valamiért — ez az elv itt is kell hogy érvényesüljön. Vagyis mondjuk meg, hogy mit nyújtunk mi, mint tömegszervezet, az üzemtől igényelt támogatás fejében, milyen konkrét segítséget kap tőlünk a szövetkezet és milyen formában. Mert igaz, hogy nagy összegek gyűlnek fel a szövetkezet kulturális alapján, s ezeket sok mindenre fordítják. Az is igaz, amit Fél elvtárs is említett, hogy 25—30 ezer koronákat fordítunk sportra; én még nyugodtan hozzá mernék tenni egy nullát. Viszont az sem vitás, hogy kultúrára is kiadunk ennyit. Nem kétséges, hogy ez kifizetődik, hogy visszahat a termelésre, a termelési eredményekre. Mert ez a döntő, ez a fokmérője mindennek. Meg vagyok győződve róla, de nemcsak én, hanem a szövetkezet, a járás vezetői, mind pártvonalon, mind a mezőgazdasági irányítás szakaszán, hogy azoknak az eredményeknek az eléréséhez, amit a közelmúltban Munka Érdemrenddel jutalmaztak a felsőbb szervek, nagy mértékben hozzájárult a kulturális tevékenység is, a kultúra, amelynek terjesztésében nálunk például a CSEMADOK jár az élen. És mi ezt ki is hangsúlyozzuk, fölfelé is, Lenárt elvtársnak ugyanúgy megmondtuk annak idején, mint Janovic elvtársnak vagy pedig a kerületi pártbizottság vezető titkárának. Tehát ők is tudják. Amit mi csinálunk, az tehát már túlmutat a művelődéspolitikai célkitűzések megvalósításán, amit elsősorban elvárnak tőlünk, behatol a termelés területére, ott fejti ki pozitív hatását, amit sokszor — legyünk őszinték — el sem várnak. MOZGÓ HÚSBOLT ■ Általános iskolás koromban nemcsak a naptár alapján tudtam, hogy mikor van magyar nyelvtanóránk, hanem a kenyeres autó szerint is, amely hétfőn, szerdán és pénteken hordta falunkba a mindennapi kenyeret. Aki a friss kenyérhez ilyenkor kolbászt, vagy szalámit akart, az utazhatott érte néhány kilométert Buzitára, Perénybe esetleg Szepsibe. Az idő múlásával Alsóláncon és környékén sokat javult a közellátás, s a fogyasztók hetente kétszer helyben is megvehetik a friss húst és hentesárűt. A Jednota fogyasztási szövetkezet mozgó húsboltja szerdán és szombaton dudáivá érkezik, végigmegy a falun, bejelenti érkezését s mire a megszokott helyére, az üzletház hídjára eljut, a szemfülesebbek már várják. Szerdán déltájban, szombaton bármikor várható. Ha a megszokottól más időben érkezik, a gépkocsivezető jelentkezik a helyi nemzeti bizottságon, s aztán a hangosanbeszélőn keresztül tudatják a község lakóival, hogy itt a „húsos“. ■ A pult előtt nincs nagy tolongás. — Csak egynek szabad állnia a lépcsőn — tájékoztat a lépcső előtt várakozó Horváth Emma néni a vásárlás szabályairól. A rohanó városi élet ismerőinek feltűnik a várakozók nyugodtsága. Amíg rájuk kerül a sor, megvitatják a saját vagy a falu ügyes-bajos dolgait. Nem állnak libasorban, nincs tolakodás, kiabálás. Tudják, hogy ki ki után következik, ki állhat a lépcsőre. — Jó megoldás ez — vélekedik a rendszeres vásárlók egyike, özvegy Szitás Józsefné. — Nem kell a húsért utazni s ez rengeteg időmegtakarítás, főleg nekünk, asszonyoknak, akiknek mindig van tennivalónk, hol otthon, hol az efeszben. Lám milyen gyorsan megy a vásárlás, kiszolgálás. Amíg Jolán néni mindezt elmondta, újabb csere történt a lépcsőn. Persze az is lehet, hogy kevés az áru, azért ilyen gyors a váltás. Hangácsi Ilon néni, aki ebédfőzés közben ugrott el hét végére való húsért igazolja is feltételezésemet. — Valóban nagyobb lehetne a választék. Közben a magyarul nem tudó elárusító „kézzellábbal“, sőt a már itt tanult egynéhány szóval próbálja megkérdezni a magyarul kérő nénikét, hogy „lehet-e pár dekával több“. Megegyeztek. Tercsa nénit újabb vevő váltja. A fehérköpenyes hentessel nem állhatok le beszélgetni, mert drága a vevők, de az ő ideje is, ugyanis ha már itt nincs több vásárló, neki pakolni kell, hogy még világosan érjen a következő faluba, ahol kezdődik minden elölről. ■ Hricina Michal vasárnap kivételével úton van. Járja a Kanyapta völgyének községeit, hogy az emberek a jó kenyérhez friss húshoz, hentesáruhoz is hozzájussanak. — Szerdán és szombaton Restén, utána Alsóláncon, majd Gomboson vagyok, kedden és pénteken Hutníkyban, valamint Komárócon, hétfőn pedig az óvodai konyhákat látom el hússal, csütörtök a beszerzés napja. — Volt némi panasz a választékra ... — Igazat adok a vásárlóknak. A választék valóban kicsi. Még néhány napig az is lesz, mert most készül a nagyobb raktár a megfelelő hűtőberendezéssel, ott majd nagyobb mennyiségű húst és hentesárut tudunk tárolni. Ha átadják, sokat változik a helyzet. ■ A mozgóbolt vezetője, aki naponta tíz-tizenhárom órát is tölt a vásárlók között, az utolsó vevőt is kiszolgálva elégedetten ül a kormánykerékhez. Elindítja a motort s a fehér autó dudálás nélkül távozik a faluból. Az már senkit sem érdekel, hogy a „húsos“. Esetleg az veszi észre, aki későn érkezett s elkésett a vásárlással. No de sebaj, szombaton megint itt a mozgóbolt, majd lesz hús akkor. GAZDAG JÓZSEF 3
