A Hét 1977/2 (22. évfolyam, 26-52. szám)

1977-07-16 / 28. szám

3 Tulajdonképpen hazajöttem. Gyerek­korom jókora részét a falu mellett sö­tétlő hatalmas erdőben töltöttem: ennek az erdőnek a fái ringattak erős karjaikkal, ha történetesen hintázni támadt kedvem, itt pillantottam meg annak idején életem első igazi vad­disznóját a csíkos vadmalacokkal. Ez az erdő választja el szülőfalumat, Kis­­újfalut (Nová Vieska) a szomszédos Köbölkúttól (Gbelce). Elválasztja? Nem, ez a kifejezés nem pontos. Inkább összeköti vele. Hiszen lényegében közös ez az erdő: az egyik végére a kisújfalusi, a másikra meg a köbölkúti öregasszonyok járnak — ha még járnak — rőzseszedni. A két köz­ség egyébként a lehető legközelebbi rokonságban — azt is mondhatjuk: vérrokonságban — áll egymással: hi­szen (s ezt talán még a köbölkútiak és a kisújfalusiak közül is kevesen tud­ják) mikor csaknem fél évezreddel ez­előtt a törökök teljesen elpusztították Köbölkútot, Kisújfaluról és Besenyőről (BeSenov) telepítettek ide új lakossá­got. S most megint csak korrigálnom kell magamat: a két községet nem csupán a hatalmas erdő és nem csupán a tör­ténelmi vérrokonság köti össze. A szö­vetkezet is közös. Ha tehát a követke­zőkben a Köbölkút! Győzelmes Február Egységes Földmüvesszövetkezet ered­ményeiről és problémáiról beszélek majd, egy icipicit „haza“ is beszélek. — Az idei eredményeinkről még nem sokat beszélhetünk. De a múlt évben a legjobbak voltunk az érsekújvári já­rásban — mondja MISKO JÓZSEF, a szövetkezel elnöke. — Legalábbis úgy értékellek bennünket. S ha úgy érté-1. Mankovícky István és Misko József 2. A kék kom­bájnok — aratásra készen 3. Permetezik a szőlőt keltek bennünket, akkor biztosan a legjobbak voltunk. Hogy hogyan értük ezt el? Mondhatnám azt is, hogy min­den a jó szervezéstől függ. Mondhat­nám, de nem mondom, mert bizony lehet az a szervezés akármilyen jó, ha nincs elég munkaerő, vagy pedig rossz munkaerők vannak. Persze, minden szövetkezetben — még ha a legjobb is az a szövetkezet — léteznek bizonyos problémák. A Győ­zelmes Február sem kivétel. Mindenek­előtt az alkatrészhiány okoz gondot: ezen még az sem változtat, hogy a szö­vetkezetnek van egy esztergapadja. A géppark műhelyei sem felelnek meg a mai viszonyoknak. — Hát igen! — sóhajt egy nagyot az elnök. Korszerű gépeink már van­nak, de korszerű műhelyeink még nin­csenek. Azt mondja, építhetnénk? Épí­teni építhetnének, persze hogy építhet­nénk, pénzünk is van, csakhogy: épít­kezési engedélyt nem kapunk!... A gépjavítók szocialista brigádja — SZLAMA TIBOR vezetésével — a mű­helyek korszerűtlensége ellenére is ki­váló munkát végez. Munkájukat nem­csak a szövetkezet vezetősége értékeli nagyra, hanem legfelső párt- és kor­mányszerveink is méltányolják. Hogy ezt meg honnan tudom? MANKOVIC­­Kí ISTVÁN, az üzemi pártszervezet elnöke és a káderosztály vezetője büszkén mutatta az oklevelet, amely azt tanúsítja, hogy a közelmúltban Cseh­szlovákia Kommunista Pártja Központi Bizottsága, a Csehszlovák Kormány, a Szövetkezeti Dolgozók Szövetségének Központi Bizottsága, valamint a Szo­cialista Ifjúsági Szövetség Központi Bizottsága Szlama Tibor szocialista brigádjának a CSKP XV. kongresszu­sának kollektívája címet adományozta. Hogy a gépjavítók valóban jól dol­goznak. arról magam is meggyőződhet­tem. Hiszen ottjártunkkor — május ha­vának utolsó napján — a kombájnok már aratásra készen álltak a műhelyek előtt. Mankovick.v István legalábbis azt mondta, hogy „készen állnak". S mi hihetünk neki. Mert jómagam nem ellenőriztem a korszerű kék „masiná­kat“. Sőt: szégyen ide, szégyen oda, azt is bevallom, hogy mikor a hat da­rab E—12-es német arató-cséplőgépet megpillantottam, a következőképpen kiáltottam fel: — Ilyen traktorokat még életemben nem láttam! Mankovícky István társaságában jár­juk Köbölkút határát. A gyümölcsös eléggé szomorú látványt nyújt. A hó­hullással szövetkezeti tavaszi fagyok csaknem minden gyümölcsöt elpusztí­tottak: dióból és sárgabarackból egy szem nem sok, de annyi termés sem várható. A szőlőnek körülbelül negyven százaléka „veszett el“. A fagy még az őszibarackot is „megfogta“. A szőlészetben éppen permeteznek. A szövetkezet két részlegének — a kö­­bölkútinak és a kisújfalusinak — össze­sen 152 hektár termő szőlője van: — Kapunk is érte eleget — mondja Mankovícky István. — Mindenki azt vágja a fejünkhöz, hogy hát „persze, könnyű nektek teljesíteni a tervet, mi­kor milliókat vesztek be a szőlőből!“ Persze, azt nemigen veszik észre, hogy a termelés többi ágazatában sem ma­radunk a járás más szövetkezetei mö­gött ... Mire a korszerű — most épülő — 540 férőhelyes tehénistállóhoz érünk, egy hatalmas porfelhő ér utol. — No lám, elromlott az idő: jön a köbölkúti eső — jegyzi meg „házigaz­dánk“, s nekünk nem marad más hátra, minthogy iszkoljunk vissza a szövet­kezet vadonatúj irodájába. Mert a „köbölkúti eső“ cudar egy dolog: hatal­mas porfelhőket, sőt vihart is hoz ma­gával, csak éppen esőt nem. Hogy akkor miért „eső“? Ezt talán még a köbölkútiak sem tudnák megmondani. Végezetül még egy történelmi ese­ményt említek meg. Nem tartozik ugyan szorosan a tárgyhoz, de talán nem elhanyagolandó, még ha a törté­nelemkönyvekben nem is olvashatunk róla: pontosan ötven esztendővel ez­előtt, 1927-ben, a köbölkúti parasztság sztrájkot szervezett. Életkörülményeik javításáért szálltak síkra. A mai szövetkezeti dolgozók valósá­gos palotákban laknak ... VARGA ERZSÉBET (PRANDL SÁNDOR felvételei) 4

Next

/
Oldalképek
Tartalom