A Hét 1977/2 (22. évfolyam, 26-52. szám)

1977-07-02 / 26. szám

KÖZÖS DOLGAINK Szlovák táj ház Petőfi szülővárosában „... Kiskőrös tipikus alföldi falu­­város. A piacon, a városháza előtt nagysubás, pedrett bajuszú öreg ma­gyarok álldogáltak, ahogy az alföldi kisvárosokban szokás. Gyönyörködve néztem őket, s mondtam magamban; igen, itt megszülethetett a legna­gyobb költő. Megszólítok egy ilyen öreg ma­gyart : — Mondja, bátyám, hol született itt Petőfi? Csodálkozva s kissé tétován nézett rám. Gondoltam, nagyot hall, mint öreg, s hangosabban megismételtem: — Merre van a Petőfi Sándor szü­lőháza? Erre lehajlik hozzám, s alázatosan szól: — Nyeznyám magyarszki. ...“ — emlékezett Móricz Zsigmond egyik 1939-ben, a sovinizmus, a naciona­lizmus erősödése idején megjelent hírlapi cikkében kiskőrösi látogatá­sára. Beszámolója később még egy­értelműbb : „A Petőfi bölcsőjénél egészen bi­zonyos, hogy legalább annyi szláv dallam hangzott el, amennyi magyar, ... ha ma elemezzük a Petőfi­­rejtélyt, egyre több vonást ismerünk fel, amelyek a magyar lehetőségektől messze vannak, azt merem mondani, felette vannak. ...“ Illyés Gyula összefoglaló Petőfi­­életrajzában részletezőbb leírást ta­lálunk: „Kiskőrös lakossága a kisded meg­születése idején nagy többségében szlovák. A török háborúk és a nem­zeti fölkelések dúlta országban az idegen királyi udvar, ahova teheti, nem magyar nemzetiségeket telepít­­hogy a fegyver és a bilincs ereje után ezzel törje meg ezeket a pusz­tulásukba oly nehezen belenyugvó magyarokat. A szorgalmas és szegény szlovákok alig száz éve kerültek a községbe; a falu náluk is szegényebb mészárosa, a kisded apja pedig pon­tosan egy éve.. A lutheránus templomban, ahol a kisdedet megkeresztelik, — sietve, még születése napján, mert oly gyöngécskének látszik, hogy a bába egy napnyi életet sem jósol neki — szlovákul zümmög a zsoltár. Jórészt A Szlovák Tájház emléktáblája Hímzett szlovák népviselet Az 1825-ben készült sajtprés A tájház homlokzata ezen az édes, hegyipatak csörgésű nyelven adják tovább a jámbor asz­­szonyságok is a híreket az újszülött­ről — szerencsére hétről hétre erő­södik. .. Helytörténeti források azt is tudni vélik, hogy a kis Petrovics Sándor az elemi iskola első osztályát is Kiskő­rösön végezte magántanulóként, ke­resztszülei jóvoltából, s Zselló La­jos evangélikus tanító volt a rektora. Ha ez nem is, az bizonyított, hogy dajkája, Kurucz Zsuzsánna szlovák népdalokat is énekelgetett a gyer­meknek, hisz Félegyházán is ragad­ványnevén, Nótás Zsuzsinak emle­gették a kiskőrösi tót lánykát. De van egyéb adatunk is (aminek filológiai bizonyítását az Irodalom­történet 1977. évi 2. száma közli), ami az eddig mondottakat megerősíteni látszik: A madárnál Mi száll tova még sebesebben? ... az élet! De, mint a madár, ez nem tér többé vissza. közli velünk a beszélt nyelv köz­­napiságával Petőfi Szalkszentmárton­­ban, 1846-ban írt Elvándorol a ma­dár ... című költeménye. S Marosi Teréz 1975-ben gyűjtötte föl a ma­gyarországi szlovákok körében álta­lánosan ismert Zahucsali hori kez­detű népdal kiskőrösi változatát, melyben Csaszi moje csaszi Ver sza mi pogyeli Tárni uletyeli Sz tacsenszki do poli Azsda sza to tacsa Estye aj navratyi Ale moja mladoszty Ta sza nyenavratyi En fiatal korom Elszállt nagymessze már Elszállt, elrepült, mint A mezei madár Talán az a madár Egyszer majd visszatér De fiatal korom Vissza sohasem tér (A lejegyzés a kiejtés magyar-ábécés írását követi, a műfordítás Szarka István munkája.) A kiskőrösi tót népdalok jórészt még felgyűjtetlenek, pedig Petőfi­­filológiánk s az összehasonlító nép­költészet-tudomány ugyanúgy érzi hiányát, mint a szlovák nyelvészet, mely az eddigi tapasztalatok szerint a XVIII. századi betelepedés-korabeli nyelvi rögzüléseit lelhetné föl ben­ne, mint ahogy a kiskőrösi szlová­kokhoz hasonlóan elszigetelten élő népcsoportok is megőrizték régebbi nyelvhasználatukat. A Magyarországi Szlovákok Szö­vetsége támogatásával, diákok gyűj­tőmunkája és Kiskőrös Város Taná­csa anyagi áldozatvállalásával, a kis­kőrösiek adományából most megnyílt tájház az említett gyűjtőmunkának is irányítója, központja lehetne. Az 1977. április 20-án megnyílt kis­kőrösi szlovák táj ház egy, a század­­forduló körüli állapotúra visszafor­mált régi (a szobai mestergerenda oldalán 1839-es évszám olvasható) parasztház kétrészes konyháját (elő­szoba-feladatú pitvar és nyitott-tűz­­helyes, szabadkéményes kéményalja) és első- vagy tisztaszobáját s a hátsó lakószobát foglalja el. Ezeken a bútorokon, fali-tékán, hímzett ágy­neműn kívül szlovák imakönyveket, női főkötőket, hímzéses ruhadarabo­kat, kékfestő mintákat, szépen for­mált paraszti munkaeszközöket is láthatnak az idelátogatók. A lakó­épülethez csatlakozik a padlásfeljá­­ratos kamra, amiben az 1825-ös év­számos sajtprés is áll, meg az istálló, amiben „ágy“, jászol, békó, széna­tároló s lószerszámok vannak. Bárt János (néprajzos, a kalocsai múzeum igazgatója) irányította a táj ház berendezését, s véleménye szerint még számos, sajátosan szlo­vák etnikumú tárgy fölfedezése, összegyűjtése várat magára ahhoz, hogy teljessé váljék a tájház anyaga. Ám így, hiányosan is szép példája a „rendezni végre közös dolgainkat“ József Attila-i megfogalmazású tö­rekvésnek, aminek fontosságára Illyés Gyula figyelmeztetett bennün­ket legutóbb s éppen Petőfi Sándor születésének 150. évfordulóján mon­dott beszédében, Petőfi példájára, példamutatására hivatkozva: „A nemzetek és nemzetiségek közti béke — fájdalmasan időszerű ma is, akár akkor, amidőn ő ebbe vetette legfőbb reményét. Legyen bátorságunk vál­tozatlanul ebben hinnük, ezért küz­dünk.“ Szószerintséggel: foghatón segíti hitünket ez a kiskőrösi tájház. ÍZES MIHÁLY A gellei (Holice) általános iskola tanulói nemrég műsoros délutánnal lepték meg a község lakóit. A közönség nem volt ugyan nagyszámú a művelő­dési otthonban, de ez Gellében már megszokott. Akik viszont eljöttek, nem bánták meg. A műsorban először a háromtagú citerazenekar szerepelt. Nép­dalokat adott elő szerintem szinte hibátlanul. Meg­lepő volt a citerások fellépése, hiszen a községben nem nagyon ismerik ezt a hangszert, legfeljebb a televízióból. Ennek ellenére a fiatalok vállalkoz­tak arra, hogy megtanuljanak játszani citerán, s meg­találták azt is, aki segítette őket a tanulásban. A citerásokat negyedik-ötödik osztályos lányokból álló éneklő csoport követte. Ök szintén népdalokat adtak elő. Érdekes volt A mezítlábas prókátor című rövid jelenet, jól szórakozott rajta a közönség. A szö­veget valamennyi szereplő jobban tudta talán, mint az iskolában feladott leckét, A másik rövid jelenet szintén hatásos volt. A szereplők szerepüket átélve, lámpaláz nélkül játszottak. A sok jó szereplő közül kettőnek, Veszelovszky Andreának és Lelkes György­nek a nevét külön is megemlítem. Ezután került sor a Csákváron volt egy kis csacsi és az Egyszer egy királyfi.. . című színjáték bemuta­tására. A szereplők közül a kocsislegényt alakító Álló Blanka ötödik osztályos tanuló teljesítményét kell megdicsérjünk. Tisztán, igazi „királyfihoz" illő han­gon énekelt. A műsor befejező részében ismét a ci­terások léptek színre. Jó hangulatot teremtettek já­tékukkal. A közönség szépen, kellemesen töltötte el a délutánt. És ezért nem csupán a szereplőket illeti a dicséretedé azokat is, akik felkészítették a tanuló­kat. Holocsy Vilma, Sidó Etelka tanítónők és Genes Mária pionírvezető állították össze a műsort. SOÓKY ERIKA RÖVIDEN # A CSEMADOK ipolysági (Sahy) helyi szer­vezete nemrégen az ipolyhídvégi (Ipeíské Pred­­mostie) Madách Imre Irodalmi Színpadot látta vendégül, amely telt ház előtt mutatta be „El­esettek" című összeállítását. Ezt követően az ipolysági József Attila Irodalmi Színpad Karin­thy Frigyes: A tizenhatodik szín című művét vitte színre. Az érdekes és színvonalas kulturális est szereplője volt még a Honti Hangok 50 tagú kórusa. A kulturális műsort megtekintette S,zó­­gel István, a vnb elnöke és Pásztor Latos, a CSEMADOK lévai járási bizottságának titjeá­­ra. ABEL GABOR 6 DICSÉRETET ÉRDEMELNEK

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom