A Hét 1977/2 (22. évfolyam, 26-52. szám)
1977-11-12 / 45. szám
M Könnyebb volt az uránok, aki mióta az első lélegzetet vette, mindig megszegte a tízparancso# latnak azt a részét, amely úgy szólt: A te uradnak, istenednek nevét hiába fel ne vedd! Káromkodásaihoz talán már a mennybéli mindent halló füle is hozzászokott. Nem vette fel tőle. Azért volt könnyű neki, mert ha elakadt torkán a szó vagy ha megkapaszkodott a nyelve hegyén, ő mindjárt észrevette és bátorította, mondja csak úgy, ahogyan a legjobban esik, vagyis káromkodjon nyugodtan. Meg is eredt aztán a nyelve, öt nem volt, aki biztassa, bátorítsa! Emőke nem figyelt oda a gyötrődésére. Könnyű nyári ruhácskájában fejtette a babot, és a szakajtóról nem vette le a szemét. Mintha valami nagyon foglalkoztatta volna. Ki tudja, hol járt az esze? Neki is azon, amin neki? És nem mert szólni, mint ahogy egyelőre ő sem? Jóságos ég! Lehet, hogy mind a ketten ugyanarra gondoltak. Csak Ernőé azzal palástolta előtte a nyugtalanságát, hogy mereven nézett a szakajtóra, ő meg azzal tette nyilvánvalóvá az idegességét, hogy izgett-mozgott a székén, és olyan csatakos lett, mint a sokáig futtatott ló. Emőke hamar rácáfolt arra a feltevésére, hogy mind a ketten ugyanarra gondoltak. Beleúnt a szakajtó merev nézésébe, váratlanul kiegyenesítette a derekát, és mintha a gondolataiból olvasott volna, találó megállapítást tett. — Hermin néném olyan nyugtalan. Bántja valami? — mondta, és megállt rajta a tekintete. — A, dehogy, semmi — felelte nem kis zavarral, és gyorsabban fejtette a babot. — Miből látod, hogy nyugtalan vagyok? — Nem tudom. — És te? Hogyan érzed magad? — terelte el a szót magáról, mert furcsának találta a kérdését. — Jól — kapott semmitmondó választ. — Nem akarnál mondani valamit? — Ügy nézek ki, mintha akarnék? — Csendes, szótalan vagy megint. Mint akkor este, amikor a hozzád való fiúkat sorclgattam! — Azt csak úgy gondolja — mondta, s komoly arcán kényszerű mosoly jelent meg. — Látom én, jó a szemem. Még nem kell a szemüveg, ha a cérnát át akarom bujtatni a tű fokán. Szerelmes vagy? És még mindig Magyar Bandiba? — kalandozott el jó messzire attól, amivel az ura megbízta. — Dehogy vagyok szerelmes. Hogy tételezhet fel ilyet? — pirult bele a szavaiba, és mint akkor este, megint lángot vetett a bőre. — Úgy védekezel, mintha bűn lenne és szégyelleni kellene a szerelmet. A lányoknak az a sorsa. Minden lány előbb-utóbb szerelmes lesz valakibe. Bekötik a fejét. Vagy te nem így látod? — felejtette tekintetét hosszan a simára fésült szőke haján, kék szemén, gusztusos alakján. — Én is így! — Akkor valid be már a nenédnek, hogy szerelmes vagy-e — nógatta, mintha ennek a kipuhatolásával bízta volna meg az ura. Másról kellett volna érdeklődnie. Hiszen egy nagy szakajtó babot már kifejtettek és még sehol semmi. Pedig a nagyobb hegy lassan már beárnyékolta a falut. Egyszer hazaállít az ura, és a tehetetlenségéért legorombítja. — Tetszik Bandi — vallotta be, de nem lett volna ő, ha nem tette volna gyorsan hozzá: — Mi haszna, ha én meg nem tetszem neki? Nem szólt rá semmit. Nem akart megint olyan témába belegabalyodni, amelynek nem lett volna vége. Nem akarta, hogy ismétlődjenek a dolgok. Hogy újra előállhasson a félelmével: kinek kellene ő, akinek se apja, se anyja? Fogta a szakajtót, bement a kamrába és teletöltötte babbal. Hosszan időzött ott, hogy teljesen elfelejtsék, amiről előbb beszéltek. Aztán amikor már maga is megsokallta az ácsorgást, csendesen visszacsoszogott a babbal Emőkéhez. Munkához láttak, és úgy tettek, mint már nem is lett volna mondanivalójuk. Emőke sem firtatta tovább, hogy tetszik-e Bandinak, meg őt sem foglalkoztatták a nevelt lánya legtitkoltabb érzelmei. Csupán az az egy dolog nyugtalanította, hogy még mindig nem érintették a tanulást. Pedig a babfejtést azért gondolta ki! Persze, magyarázatot is talált a gyávaságára. Emőke árva volt. Apa, anya nélkül nőtt fel. Érzékenyebb volt a lelke, mint a hasonló korú lányoknak. Ha egyből úgy kezdte volna, mi lesz a tanulása folytatásával, joggal tételezhette volna fel, hogy már alig várják Károly bátyjával az iskolából való végleges kimaradását. Magától rájött a babbal teli szakajtó fölött, hogy a puhatolózásnak semmi helye. A rosszul feladott kérdés elronthat mindent. Éppen az ellenkező hatást válthatja ki, mint amit az urával szeretnének. A kora esti szürkület nyugtalanítóan hatott rá. A nap már régen megúnta a várakozást, lebukott a hegy másik oldalán, és ő még csak elő sem hozakodott az ura megbízásával. Nem gyötrődhetett tovább, nekivágott egy olyan csapásnak, amelyen talán már régebben is elindulhatott volna. — Lassan itt lesz szeptember és még nem hallottunk, milyen iskolába akarsz menni— vágott egyenesen a dolgok közepébe a sok kínlódás és felesleges kitérők után. — Ezt meg honnan veszi, hogy menni akarok? — kapta fel a fejét, és zavartan pislogott rá, mint akinek kitalálták a vágyát. — Akik bugdácsoltak egyik osztályból a másikba, azok mind mennek. Épp te maradnál itthon, akinek végig egyesek voltak a bizonyítványában? — mondta, és figyelte a hatást. — Itthon is kell maradni valakinek — jelentette ki közönnyel vagy inkább úgy, mint aki haragszik magára. — Aztán éppen neked, a jó fejűnek? — nézett rá neheztelőleg, de a leikébe nem tudott belelátni, mert elfordította a fejét. — Nekem — vágta rá, de nem meggyőzően. — Látod, Károly bátyáddal azt szeretnénk, ha mennél. Ha még tovább tanulnál! — Eddig is sokat tettek értem. Igazán nem kívánhatok többet — mondta, és aztán megint a szakajtót nézte. — Miklóskát is taníttatja Frédi, a nagybátyád! Pedig ő rászorulna a hibás lábával, hogy legyen körülötte valaki I — Az más. Ö fiú. Én csak lány vagyok. Elég nekem a polgári is — kapaszkodott bele a szerény érvébe, de ő nem hagyta annyiban. — Ugyan, ugyan. Mihez kezdenél itthon a négy polgáriddal?^ Hivatalba kevés, kétkezi munkára meg sok az a négy osztály! Szövetkezetbe az elemi is elég lett volna. Nem hiszem én, hogy őszintén mondod, amit mondasz. Aki úgy szereti a könyveket — emelte fel a hangját, hogy elgondolkoztassa. — Nem mondhatom másképp — rántott a vállán, és idegesen beletúrt a hajába. — Dolgoztak már rám eleget. Magukra nem fér a segítség? Herminke férjhez ment. Hagyjam itt magukat én is? Ezt érdemelnék tőlem? Egészen indulatba jött a magyarázástól. És amikor elhallgatott, annyi szomorúság ült ki az arcára, hogy sajnálta nagyon. Még jó, hogy akkor mindjárt nem fogta el a sírás. Félreérthetetlenül elárulta, hogy rájuk való tekintettel hagyja abba a tanulást. Esze ágában sincs velük szemtelenül, követelődzőén fellépni. Nem ő az első, akinek meg kell ölnie a legdédelgetettebb vágyát! Félretette a babot, a szakajtót, közelebb húzta hozzá a székét, és a kezét simogatva, szíve minden jóságával kérte, ne legyen rájuk tekintettel. Nekik már minden úgy van jól, ahogy van. Csak a maga jövője »foglalkoztassa. Az öregeknek mindig lejjebb. Hozzájuk nem szabható semmi. Hozzájuk nem igazodhat senki. Pláne, ha fiatal. S amikor érezte a keze szorításából, hogy hatottak rá a szavai, kétséget kizáró határozottsággal, emelt hangon mondta: — Menj csak, tanulj, ez a kívánságunk! — Nem is tudom, hogyan köszönjem meg — ugrott fel a székről, és átölelte a nyakát. — Hermin néném előtt semmit nem lehet titkolni. Kitalálja az okát, ha szomorú vagyok! — Hát ha olyan az arcod, mint egy nyitott könyv. Olvasni lehet belőle — jegyezte meg egy mély sóhaj kíséretében, és gyerekesen örült, hogy már túl volt a megbízatásán. Emőke visszaült a székére, és sokkal vidámabban fejtette a babot. És ha nagy öröm érte, ha nagyon boldog volt, a nyelve is megoldódott, csacsogott, mint a madár. Akkor is azonnyomban elkapta a beszélgetés, a legőszintébb kitárulkozás láza. Bevallotta, hogy sokszor dühös magára, amiért olyan félénk. Egész nyáron szenvedett a továbbtanulása miatt, de nem merte a szájára venni, ami nyomta a lelkét. Egy ideig halogatta, majd temetni kezdte a vágyát! Sokáig áradozott volna még a kínzó érzéseitől szabadulton, ha egy nagyon is helyénvaló kérdésével nem szakította volna félbe: — Aztán mi szeretnél lenni? Milyen pályát választasz magadnak? — mondta, és várakozáson nézett rá. — Találja ki — mosolyodon el jobb kedvre derülten, miután már tudta, hogy Károly bátyjával a javát akarják. — Orvos? — ment bele a játékba. — Nem. — Mérnök? — Nem. — Patikus? — Nem. — Postáskisasszony? — Nem. — Hát milyen foglalkozás van még? — erőltette a lusta eszét. — Még mindenféle — élvezte a játékot. Találgassa csak tovább! — Könyvelő? — Nem. — Mezőgazdász? — Nem. — Tanító? — Eltalálta — nevetett jóízűen. — Hol jár az eszem? Nem látom a fától az erdőt. Azzal kezdhettem volna! Tanító szeretnél lenni? — Az. — Nem mondom, szép pálya. De lesz majd kedved annyi buta gyerekkel bajlódni? — mondta ki a kétségét. — Lesz. — A tetves cigánygyerekekkel is? — Azokkal is. — Aztán hol van magyar tanítóképző? — Rozsnyón meg Pozsonyban. — Akkor Rozsnyóra mész. Onnan haza is járhatsz. — Persze. — Majd akkor küldenek messzebb, ha kijárod az iskolát? — Nem biztos. (Folytatjuk) 10 Mécs József
