A Hét 1977/2 (22. évfolyam, 26-52. szám)
1977-11-05 / 44. szám
. Ha a lánya, Herminke lett vol^n a olyan, nem adta volna semmi ■ pénzért. De neki úgy kellet verni B ^ a hátát, mint a rossz lónak. U W Akkor is, ha a könyvei fölé parancsolták, meg akkor is, ha a bizonyítványát hazahozta. Csak a tanulással ne szakadt volna rá. ö is szívesebben jóllakot tintagaluskával, mint a tanító úr leckéivel. Éppen eleget törték a fejüket, mit kezdjenek vele a polgári után. Herminke persze nem hagyta őket kétségek között hányódni. Szabadulni akart otthonról, a közeléből, a nyomasztó hangulatból, amiért magában neheztelt is rá. O állt elő a javaslattal: — Kassára megyek gépipariba! Elhatározását azzal okolta jneg, hogy a számtanból és rajzból kapott jegyeire hivatkozott. De a tulajdonképpeni ok nem ez volt, hiszen soha sem volt maradása a szülői házban, közelében, a komorságban. A kassai gépipari csupán arra volt jó neki, hogy véglegesen kiröppenhessen a számára elviselhetetlen családi fészekből. Az ura is, ő is vissza akarták tartani Kassától. Nagyváros. Meg nem is tudhatja előre, kik közé keveredik? Az a jó, ha lánygyerek a szülők szeme előtt van. De szájukra vehették-e a marasztalását? Rájuk csördítette az ajtót, és átszaladt a szomszédba. Csak úgy repült utána a foncsikja. Amit a fejébe vett, abból nem engedett. Ha más belátásra akarták bírni, mindjárt sértődött arcot vágott, s szép barna szemébe belefészkelt a konokság. — Maradjak itthon? Kössek én is fekete kendőt, mint édesanya? Járjak én is gyászban egészen fialaton? Beleegyeztek Kassába. Azzal a feltevéssel, hogy majd hazaküldik hamarosan, mint az olyan tanulót, aki nem képes tartani a lépést. Persze, tévedtek a feltevésükben. Nem mérlegelték kellőképpen, milyen megrendítő, olykor egy egész életre kiható, ha a szülő megfogja a gyermeke kezét, és elkíséri abba a városba, amelyben évekig tanulni fog. Elszállásolja az internátusbán, berendezi a szekrényét, s mikor kisírt szemmel egyedül hagyja az internátusi szobában, a zajos idegen városban, komolyan végiggondol mindent. Herminkéjükkel pontosan ez történt. Mikor sírva elbúcsúzott tőle, és magára hagyta, mintha kicserélték volna. Megkedvelte a tanulást. Az internátus ridegsége, a kemény vaságy, a tanulószoba meg a távoliét csodát művelt vele. Amilyen rossz jegyeket hordott haza korábban, olyan jó feleletekkel dicsekedett azután, valahányszor csak hazajött. Persze igen szűkre fogta a beszámolót, mert mindig mehetnékje volt. önálló életre rendezkedett be Kassán. És szerinte nem is a tanulás kedvéért ment el hazulról, hanem azért, hogy véglegesen már soha többé ne kelljen visszatérnie a szülői házba. Férjet akart fogni magának, s a falujuktól minél messzebb. És ez sikerült neki. Jóformán nem is tudták megismerni a vejüket. Ritkán, hétvégeken állított haza vele, és olyankor is többet tartózkodott a szomszédban, mint otthon. S ezt az urával nem is nehezményezték. Nehéz a magukféle egyszerű embereknek mérnökkel beszélgetni. Az ura elkezdte néha, a mindig nagyon elegáns vőjelölt meg bólintgatott. Ha fordítva történt, vagyis ha a vőjelölt beszélt, az ura csinált ugyanúgy. Ö szótlanul ült közöttük és azon idegeskedett, nehogy az embere — csak úgy szokásból — lekáromintsa a vendéget. Ami igaz, hát igaz. Nem tudtak miről beszélgetni. Sokszor fellélegeztek, megkönynyebbültek, amikor Herminke megfogta az udvarlója kezét, és elmentek valahová. Herminke persze a férjhez menése után sem változott meg. Ha nagy ritkán egyedül vagy a családjával hazaugrott, alig melegedett meg a helye, mindjárt eszébe jutott valami, hogy el kell mennie Jenőékhez, a sógornőjéhez vagy valamelyik barátnőjéhez. Mintha otthon nem érezte volna jól magát. Csupán ebédnél, vacsoránál vagy lefekvés előtt látták viszont. Ezt egyszer a szemére is vetette. Herminke nyugodtan végighalgatta a szemrehányó szavait, aztán rángatni kezdte a vállát, és úgy mentegetőzött, hogy buzgó szomszédolásának az okát szép családi házuk sivárságával, komorságával magyarázta. — Minek üljek itthon? Édesanyával nem lehet beszélgetni. Legtöbbször csak gubbaszt a lócán. Nem szól. Néz megátalkodotton. Meg sokszor nem is hallja, amit mondok. Édesanyával csak szomorkodni lehet. — Miről beszélgessek? Nem vagyok én olyan, akinek mindig jár a szája — védekezett. — Én tudjam? — rántott a vállán. — Én mondjam meg, miről beszélgessen velem? — Na látod. Te se tudod. Pedig te jártál ipari iskolába! — legyintett. — Soha nem kérdezi meg, hogyan megy a sorom. Élek-e, halok-e Kassán? — Látom, hogy élsz! — Azt se kérdezi meg, hogyan bánik velem a férjem — panaszolta fel. — Mondanád, ha rosszul bánna? Bevallanád? — ütötte el a dolgot kényszerű nevetéssel. Nem akarta, hogy a leikébe lásson. Emőke kezdettől szorgalmas volt. És úgy fogott az esze, mint a borotva. A kórházi ágyon, de inkább a virrasztóban, mert ott tartotta a gondolatait legszívesebben, úgy látta lelki szeme előtt, hogy gubbasztott az asztaluknál, és behunyt szemmel tanult. Mormolta a leckét, mint ő elalvás előtt a miatyánkot. Egyáltalán nem zavarta, hogy nyitotta, csukta a konyhaajtót, hogy fáért ment ki az udvarra, zsírért, füstölt húsért a kamrába, hogy rakott a tűzre, csoszogott a tűzhely körül, hogy Herminkéjük szombaton és vasárnap készülődött a faluba, és a tükör elé állt, igazgatta a frizuráját (a mérnök udvarlója sem zavarta), hogy az ura bejött a csűrből vagy az istállóból, behozta a házba a nehéz tehénszagot, és amerre elhaladt, olyan füstcsíkokat eregetett, mint amilyet azok a vadul száguldozó repülőgépek húznak az ég re. Ha tanult, sem nem látott, sem nem hallott. Dehogy kellett figyelmeztetniük a kötelességére. Inkább féltetniük kellett, hogy majd egyszer úgy jár, min* Kozák Piri, aki annyit magolt, hogy a betű az agyára ment. Belezavarodott a tanulásba. Az ura mondogatta is, ne tanuljon annyit, tegye félre a könyvet, menjen a levegőre, a kapuba, a szemszédék lányához, foglalkozzon mással is, ne csak a tanulással. De beszélhetett annak. Mintha falra hányt volna borsót. Csak annyit ért el a morgásával, hogy olyankor felemelte a szemét, szerényen rámosolygott Károly bátyjára, aztán összecsukódtak megint a szempillái, mormolta a feladott leckét. Akármilyen csúnya szájú is az ura, a kellő tapintat megvolt benne. Csak addig mondta neki, tegye már a fenébe azt a könyvet, amíg a polgári alsóbb osztályait járta. Mikor negyedikbe iratkozott, elmaradt a féltő, figyelmeztető szó, nehogy félreértse az aggódásukat, s úgy értelmezze, hogy már nem akarják tovább vállalni a taníttatását. Tanuljon csak kedvére, és polgári után válasszon magának olyan iskolát, amelyet kijárva biztos kenyér lesz a kezében. Azon a nyáron várták nagyon, hogy majd előhozakodik, mit is akar, melyik iskolába szeretne beiratkozni, milyen pályát szemelt ki magának. De teltekmúltak a napok és semmi. Egy mukkanás sem. Mintha magában már végérvényesen eldöntötte volna, hogy a nevelt lánynak be kell érnie a polgárival! Elment a július, és már a Herminkéjük esküvőjének is utána voltak, amelyen Emőke volt a koszorúslány, de a szándékáról még nem tudtak semmit. Gondolatmenetének a fonala itt el is szakadt, mert eszébe jutott, hogy lányuk a férjhez menéssel is sietett. Mintha a vénlánysorsnak még a gondolatától is reszketett volna. Vagy inkább attól félt, és ez a valószínűbb, hogy az ipari iskola elvégzése után újra haza kell jönnie, újra egy fedél alatt kell élnie a szüleivel, vagyis vele, aki a nap nagy részében szomorkodik, mint az ázott veréb? Vagy a dorgáló szavaitól tartott, hogy majd újra meg újra a szemére veti, kár volt ipari iskolába járnia, az iskola és az internátusi szoba nem változtatott rajta semmit, ugyanúgy mehetnékje van, mint régebben, továbbra is szomszédolásból és barátnőkből áll számára a világ, a közmondást is sarkából kifordítva: mindenütt jó, de legrosszabb otthon. És miért? Mondhat akárki akármit, azzal ő nem üldözte el otthonról iskolába, nem siettette a férjhez menését, hogy gubbasztott, szomorkodott legtöbbször, nem volt kedve beszélgetni, kacarászni senkivel, még a lányával sem. Emőke más. Emőkét a meghalt szülők iránt érzett felelősséggel kell nevelnie. Egyébként is, minden ember úgy tölti el az idejét, ahogy tudja, kinek mi köze hozzá? Számára szomszédoknál és mindenkinél többet ért, ha csendességben, szótlanságban lekuporodhatott valahová az emlékeivel, ha az elmúlt keserves élete fölött tűnődhetett. Persze, Herminke hirtelen és váratlan férjhez menése nem az ő igaza mellett szólt. Ami neki tetszett, attól a lánya undorodhatott. Hiszen ez a mostani fiatalság el akarja űzni életéből a szomorúságot. Nevet, bedugja a fülét vagy kimegy, ha a régebbi élet nyomorúságai és a háborús idők kerülnek szóba. Csak a jóról akar tudni. Lehet, ez a helyes. Ez a magatartás. Hogy nem akar megismerkedni semmi rosszal. Ki tud rajtuk eligazodni? Azon a nyáron Emőkén sem lehetett eligazodni. Semmit nem árult el a további terveiről. Az idő pedig nem volt tekintettel a tétovázásra, a bizonytalankodásra. Megérti az urát, hogy nagyon türelmetlen lett, és őt zaklatta, nerg Emőkét, hozakodjon elő ő a dologgal. Míg az istállóban van délutánonként, beszélgethetnek éppen eleget. Lőrinc nap délutánján, pontosan augusztus tizedikén (milyen elevenen élt benne az a nap a virrasztóban) egy nagy szakajtó bab fejtéséhez kezdtek az udvar csendjében, s ő az istálló vetette árnyékban azt fontolgatta, hogyan is kérdezhetné meg Emőkétől, mi a jövőre vonatkozó elképzelése? Szemben ültek egymással. Ö szemérmetlenül csak kombinéban, Emőke meg cifrán mintázott fehér szoknyában, blúzban. Egyáltalán nem érdekelte, hogy az úton elhaladó kerékpárról, autóból, buszból, s a földeken kombájnnal kicsépelt gabonát a magtárba szállító traktor pótkocsijáról beláttak-e, de még az sem, hogy babfejtés közben Emőkének hol, merre járt az esze. Öt történetesen csak az urától kapott megbízatás foglalkoztatta. Olyan okosan, tapintatosan akart érdeklődni, hogy a kíntól árnyékban is megizzadt a háta. Annyira meggyűlölte ügyetlenségét vagy inkább gyávaságát, hogy elátkozta azt a napot, amikor édesanyja a világra szülte. Nem volt elég, hogy özvegyen maradt ura két fiát felnevelte, hogy a háború anyákat, apákat pusztító szörnyűsége az Emőke .nevelését is gondjára bízta, még legyen elővigyázatos, tapintatos, s babfejtés közben olyan megfelelő szavakat keressen a puhatolózásához, amelyekkel nem üt sebet Emőke amúgy is érzékeny szívén! (folytatjuk) 10 Mács József
