A Hét 1977/2 (22. évfolyam, 26-52. szám)
1977-11-05 / 44. szám
Jevgenyij M. Vinokurov: VASÚTI KOCSI 1918-ban Vladimir Majakovszkij: BESZÉLGETÉS LENIN ELVTÁRSSAL Úgy rémlik, csak egy kis lökés kell, és a vonat végén vadul rángó kocsi reccsenéssel ezer darabra szertehull. A lóduló kocsin keresztül morgó kalauz s lámpafény tántorog át. Haj-sűrű rezdül, mint vízinövény-szövevény. Dühös szitok: — Csönd, az anyádat! — Nehéz álmát egy katona horkolja szét. Beteg és fáradt, s visszavárja a csapata. üzérek tolvaj pusmogása a felső polcon. Zsák szakad, s az alvó szürke katonára csorog a fehér lisztpatak. Orrcsíptető. kalap, felöltő — idősebb férfi szundikál, látszik, hogy fővárosi költő. Köré mahorka füstje száll, sörény-haja arcába /ebben, ideges álma rezzenő, mint hideg pillangó, ijedten rezdül szemén a csíptető. Megcuppan néha duzzadt szája, talán álmát ízlelgeti. Térdén az „Apolló" egy száma, s egy könyv: Annyenszkij versei. Horkol a katona kinyúlva, sárga, sovány, félig áléit. Billenti szenvedés-gyalulta, tífuszban borotvált fejét. Az a katona — az apám volt! Fiatal volt! És álmodott égszínkék várost, üveg-álmot, jövőbe táruló napot. Szilaj erők vitték-sodorták, látni sosem-volt fényözönt . . . S az ablakon túl Oroszország rohant könny, vér, tűzvész között. RAB ZSUZSA FORDÍTÁSA Hirszto Szmirnenszki: A VÖRÖS LOVASOK Tündöklő kor hajnalával, új hitünknek parazsával jönnek bátor eszkadrónok, jönnek, mint a fergeteg. Mintha szállna vadmadárhad, mintha sasok szállanának, ellepik a pusztaságot gyilkos fodrú srapnelek. Ló nyerít, s a nyergelője vérző mellel hull a fűbe. ö a győztes holtan is és mindörökre az marad. Büszke ménje messze nyargal, sajgó lángú orrlikakkal, vágtatása egyre gyorsabb, húzza közös áradat. Nézd, a tartott hátú puszta, lósörényekkel beúszva. Mint a hirtelen vihar, a sok lovas előreront. Patkó villog, felleget ver, mennyet és port egybekever, pornak, füstnek fátyolában izzó bronz a horizont. Földre hajló fűzek árnyán bitang horda áll a vártán. Sújt a kard, a mell a mellel, mint a hullám, összecsap, Hull az ellen dús halomba, hull akár a fűzfa lombja — Néhány perc, és csend van újra, s messze száll a hős csapat. Szálljatok csak, szép vitézek, millió szem néz felétek! Ilyen hősi lendületben milliónyi szív dobog. Földünk minden népe felkel, gyönyörűszép lendülettel, minden öklöt, minden öklöt végső harcra hívtatok. Borzalomtól feketedve égjen a múlt, rogyjon össze. Dőljenek le vérünk árán égig húzott várfalak. Vesszenek a vad törvények s minden ilyen söpredéket, hadd találjon meg az ember összetört kupák alatt! Szálljatok előre bátran! Golyók zengő záporában járjatok be minden tájat, vörösfényű hírnökök. Millió szem néz felétek, villámokkal hirdessétek elnyomottak hatalmát a földek és vizek fölött. Majd ha lángban és koromban minden régi összeroppan, és ha majd a legutolsó tégla is a porba hull — nyergetekből szálljatok le, borítsátok csóközönbe földetek, s a jog s igazság általatok legyen úr! NAGY LÁSZLÓ FORDÍTÁSA Elment a nap, táskájába tevén ügyeit, gondjait. Csend lesz talán. Ketten vagyunk most: Lenin meg én. Lenin, mint fénykép szobám falán. Száját harsány szó feszíti szét,' bajusza mereven fölfelé néz, homloka ráncában az emberiség, hatalmas homlok, hatalmas ész. Alatta sokezer ember vonul, lobogók erdeje, karok fűszálai. Felállók, arcomon az öröm kigyúl, jelentéssel kell most elébe álla ni: Lenin elvtárs, hadd szólok pár kurta szót, nem szolgálatilag, szívből csupán. Lenin elvtárs, tudja, pokoli mód nehéz, amit most végzünk egymásután. Adunk már ruhát a mezítelennek, több már a szén s az érc, — ez ugye szép? De persze emellett, — hadd mondom el önnek, sok még a szenny és a buta beszéd. Míg átrágjuk magunk rajta, kimerülünk. ön nélkül sokan eltévedtek már, ezen a mi földünkön, itt körülünk s köröskörül igen sok gazember jár. Nincs rá elég szám, s nincs nevezet, hogy hányán vannak e csirkefogók: kulákok, szektánsok, részegesek, talpnyalók és munkahalogatók. Itt járnak és gőgtől dagad a keblük, töltőtoll s jelvény pompázik a mellen. Persze, hogy megbirkózunk velük, de rémes nehéz a harc ezek ellen. Lenin elvtárs, füstös üzemeinkben s a havas tarlókon ön itt van velünk. Az ön nevével, a szívével szívünkben eszmélünk, lélekzünk, verekszünk, élünk. Elment a nap, táskájába tevén ügyeit, gondjait. Csend lesz talán. Ketten vagyunk most: Lenin meg én. Lenin, mint fénykép szobám falán. 11
