A Hét 1977/2 (22. évfolyam, 26-52. szám)
1977-10-22 / 42. szám
NEVEMEN . Nevemen szólít a táj talán a szél is ismer már talán a szél is ismer a szél nevemen szólít a fű mert a fű jól ismer engem már talán a fű nevemen szólít a víz mert ismer már engem régen ismer már a víz nevemen szólít a fa mert a fa megismer engem mindig ha meglát megismer engem a fa VARGA ERZSÉBET két verse: SZÁLL A MADÁR Száll a madár hófehéren önnön röptébe zárva magányos madár védtelen de végtelen a szárnya MÉRT ÍRNÉK ÉN ? . . . Mért írnék én személytelen verset mikor nem vagyok személytelen? Személyem, földem, házam, hazám s népem is van: büszke seregem. Nyelvem gyökér — nem tép ki kósza szél e földből mely hajdan-ösömnek adatott: állok szilárdan személyesen nagy-szép hittel hogy majdan a halálom sem lesz éntelen (ha nem is leszek Nagyhalott). Forduljon az Űr felé, ki gyáva s hunyt szemmel jár: ó, jaj, meg ne lássa mennyi mocsok, kín, éhség, háború meg ne lássa, hogy a csókban megfagynak az ajkak — mert már a csókban is ott a sablon a maszk meg a sablon meg a sablon meg a maszk ... Ne köpjetek le, ha kimondom: nem mondhatom ki a kimondhatatlant de megpróbálom. Mért írnék én személytelen verset? KONOZSI ISTVÁN FELVÉTELE KISS PÉNTEK JÓZSEF: I NÉHÁNY GONDOLAT EGY KÖNYVRŐL Érdekes és értékes művel gazdagodott a magyar-szlovák kontrasztív nyelvészeti irodalom. A Bratislavai Szlovák Pedagógiai Kiadó gondozásában jelent meg dr. Bertók Imre kandidátus munkája A szlovák és a magyar esetrendszer kontrasztív vizsgálata címen. Az érdeklődéssel és az élvezettel olvasott értekezést globálisan három szempontból látom jellemzőnek: először a szerző kiválóan ismeri a szlovák és a magyar nylevtant, másodszor a gyakorlatban gyökerező, lényegbevágó problémákat vet fel, harmadszor mélyen átgondolja a téma társadalmi problematikáját. A kitűzött téma és a feldolgozási mód elméleti és gyakorlati hasznossága kézenfekvő. Az értekezésben két, származási és tipológiai vonatkozásban diametrálisan eltérő nyelv, a magyar bázisnyelv és a szlovák célnyelv tipológiai kontrasztív egybevetését találjuk. A munka célkitűzései világosak, gyakorlati megvalósításuk azonban a szemléleti és a didaktikai-módszertani kisebb-nagyobb problémák egész sorát fogja felvetni. Elkötelezett, társadalmilag és politikailag jelentős problematikát tárgyal a szerző, amely egyrészt szőlős kapcsolatban van a csehszlovákiai magyar tanítási nyelvű iskolák szlovák nyelvoktatásának hatékonyságával és az új csehszlovák oktatási-nevelési rendszer tervezetében kitűzött tartalmi korszerűsítéssel, valamint a szlovák-magyar kontrasztív nyelvi jelenségek tudatos egybevetésével. A hat fejezetre osztott értekezés módszertani és tartalmi felépítése kifogástalan, bizonyító példaanyaga pedig imponáló. A szerző a 226. oldalon így összegezi a munkáját: „... segítségére lesz a célnyelvi oktatás hatékonyságának, s lehetővé teszi a nyelvészeti eredményeinek gyümölcsöző alkalmazását a tantervek összeállításában, a tankönyvi tényanyag megválogatásában és az oktatás folyamatában.“ Rövid recenziómban az értekezés utolsó fejezetének gyakorlati fogódzóihoz szeretnék néhány megjegyzést fűzni, elsősorban a magyar és a szlovák nyelvtani terminológia egységesítéséhez. Ez a probléma testközelből érinti a tankönyvszerzőket, szerkesztőket és a gyakorló pedagógusokat. A szerző helyesen állapítja meg, hogy az egyes tudományos diszciplínák metanyelvét elözönlötték a variánsok és a vagylagosságok. Éppen ezért az iskolai nyelvtankönyvek szakkifejezéseinek megállapításában a kontrasztív szemléleten alapuló válogatást tartom fontosnak. Ezen azt értem, hogy az anyanyelv oktatása és a célnyev tanítása minél nagyobb méretű összhangban valósuljon meg és egymást kölcsönösen segítse. Az anyanyelvi és a célnyelvi oktatás hatékonyságát nagymértékben gátolják a nem egységes, nem egyértelmű szakkifejezések. A magyarországi és a szocialista államok magyar tanítási nyelvű nemzetiségi iskoláiban használt magyar nyelvtankönyvek szakszóinak az eltérései és szembenállásai ezt teljes mértékben igazolják. A magyarországi 1966-os új tantervi útmutatók ugyan leszögezték, hogy a korábbitól eltérően néhány helyen szemléleti és terminológiai újítást léptetnek életbe, és az akadémiai nyelvtan fogalomrendszerét követik. Sajnos, ez a követelmény a mai napig általában nem nyert polgárjogot, mert mind az egyetemes magyar nyelvterületen, mind a szocialista államok magyar tanítási nyelvű nemzetiségi iskoláiban használt magyar nyelvtankönyvek szakszói gyakran vagylagosak. Itt csak néhány példát mutatok be ízelítőként a szakszók vagylagosságára: főszóelem vagy szótő, alapszó vagy szótő, birtokos személyrag vagy birtokos személy jel viszony rag vagy esetrag, tulajdonságjelző vagy minőségjelző, utójelző vagy értelmező, tapadásos vagy lappangó alany, állandó határozó vagy vonzat, hiányos vagy csonka, illetve kihagyásos mondat. Az idegen nyelvek tanulását illetően a szerző azt a nézetet vallja, hogy szilárd anyanyelvi ismeretek nélkül nem lehet idegen nyelvet megtanulni. Ez nemcsak pszicholingvisztikai, hanem szociolingvisztikai kérdés is. A célnyelv társadalmi kommunikációs hatósugarát országos viszonylatban fontosabbnak tartja, mint a bázisnyelvét, amely ezen a téren döntő részben nem lépi át egy közigazgatási járás területét. A 202—203. oldalon ezt írja: „Nekünk tehát az a feladatunk, hogy tanulóink az adott sajátos helyzetünkből következően úgy támaszkodjanak az anyanyelvi ismeretekre és készségekre a célnyelv elsajátításának a folyamatában, hogy optimális személyi és tárgyi feltételek mellett fokozatosan jussanak el az aszimmetrikus bilingvizmustól a vertikális szimmetrikus bilingvizmusig mind szóbeli, mind írásbeli megnyilatkozásaikban.“ A szerző a javaslatai között említést tesz arról, hogy a magyar nyelvtant közelebb kell hozni az indoeurópai nyelvek nyelvtanaihoz. Ilyen nézeteket vall több magyarországi nyelvész is, aki szinkron kontrasztív analízissel dolgozik, mert a nyelvtani felépítésünkben eltérő fíektáló indoeurópai nyelvek és az agglutináló magyar nyelv egyidejű oktatásakor gazdaságosabb, ha az azonos nyelvi jelenségekre nem szentelünk annyi időt, mint az eltérőkre, és ezeket a lehetőségek szerint párhuzamosan dolgozzuk fel a bázisnyelv és a célnyelv nyelvtankönyveiben. Például miért ne lehetne a főneveket egyidőben oktatni ? A szerző tehát nem a bázisnyelv és a célnyelv nyelvtani jelenségeinek összemosásán fáradozik, hanem az anyanyelv nyelvtani anyagának célszerűbb nyelvtudományi és didaktikai elrendezésén. A munka értékét emelné egy regiszter és a nyelvészeti terminus technicusok rövid magyarázata. Ezeket az esetleges utánnyomásban jó lenne megvalósítani. Az értekezés áttanulmányozása után az a meggyőződés alakult ki bennem, hogy a szerző magasszintű elméleti és alkalmazott nyelvészeti kutatást végzett, a kitűzött témát nagy szakértelemmel dolgozta fel, számos önálló megállapítással, tétellel, rendszerezéssel gazdagította a szlovák-magyar kontrasztív nyelvészetet. SCHILDERNE b. íren 11
