A Hét 1977/2 (22. évfolyam, 26-52. szám)
1977-10-15 / 41. szám
PROZAIROINK ARCKÉPCSARNOKA A SZEME FOLYTON RÁMRAGYOG (REGÉNYRÉSZLET) — Hát jó éjt, aludj jól. — Egyedül? — mondja félig tréfásan. — A legjobb egyedül aludni. Miiada indul. Gyula átfogja a vállát, úgy kíséri az ajtó felé. Az ajtó előtt megállnak. Ekkor Gecse, semmilyen lehetőséget nem hagyva a védekezésre, váratlanul megcsókolja a lányt. Eleinte érzi, hogy Miiada karja erősen a mellének feszül, de aztán izmai egyszerre elernyednek. Miiada fuldokolva állja a csókot. Azután hirtelen letépi ajkát Gecse szájáról. Szemében ijedelem ül. Megpróbál kibontakozni Gecse öleléséből, de meg se bír moccanni az erős karok között. — Ne öld meg, ami szép bennünk — suttogja Gyula. — Ne akard mindjárt u legszebbet. — De akarom. Nagyon akarom. És tudom, hogy te is akarod. Merj önmagad lenni. — Eressz! — hátrál egy lépést. — Ne menj el. Maradj nálam. Miiada megingatja a fejét. — Nem szabad. Gyula a lány arcához szorítja arcát. — Hát nem érted, hogy szeretlek? Megtörtént, amit magam sem akartam. Amitől magam is féltem: beléd szerettem, sebezhe ~vé váltam... azt tehetsz velem, amit akarsz. Miladából kitör a sírás. Erejét vesztve Gyula széles mellkasára omlik. Így állnak kis ideig. A fátyol vállkendős lány felvont szemöldökkel bámulja őket a képkeretből. Gyula gyengéden ölébe emeli Miladát és megindul vele az ágy felé. — Nem, nem — suttogja, lábával a levegőben kalimpálva, Miiada. Gyula az ágyra fekteti, de Miiada nyomban felül. — Kérlek — mondja könnyein át —, ne ronts el mindent. — Semmit sem akarok elrontani. Szeretlek. — Nem. Nem lehet. Te nős vagy. KÖVESDI JÁNOS 1940-ben született a bodrogközi Nagykövesden (Velky Kamenec). Kassán (Kosice) érettségizett 1958- ban a Magyar Ipari Szakközépiskola gépészeti tagozatán. 1960-ban Bratislavában elvégezte a felső pedagógiai iskolát, majd 1964-ben magyar— orosz szakos tanári oklevelet szerzett a Komensky Egyetem bölcsészkarán. Nyolc évig dolgozott a Madách Könyvkiadó irodalmi szerkesztőségében. 1975-től az Üj Szó irodalmi szerkesztője. Első elbeszélése 1963- ban jelent meg az Űj Ifjúságban, de 1970-ig többnyire csak műfordítással foglalkozott. Eddigi írásai a következő kötetekben jelentek meg: Fekete szél (antológia, 1972) Harminc év alkotómunkája (Pravda, 1975) András-napra megjövök (elbeszélések, 1976) Neked feleséged van és két gyermeked. — Akkor is szeretlek. Miiada feláll. Kétségbeesetten rázza a fejét és megindul az ajtó felé. Az ajtóból visszatekint. — Jó éjszakát — suttogja alig hallhatóan. Hangja idegenül cseng. Döbbenet érződik belőle. Az ajtó némán becsukódik mögötte és gyilkos csend szalad körbe a szobán. Gecse dermedten áll az ágy mellett. — Pofára estél, kisöreg? — mondja egy vibráló sátáni hang. — Pofára estél, kisöreg? — visszhangozzák a falak. — Pofára estél? ... Pofára? ... pofára? ... pofára. Csak most eszmél rá, hogy a furcsa mély hang belőle jön. Felismeri Gyulus, második énje hangját. — Menj a pokolba! Hullámzó-lebegő mefisztói kacaj rá a válasz. Imbolyogva átmegy a másik ágyhoz, ahol a rádió van. Elfordítja a gombot. Fokozatosan erősödő csipogás jön az éteren. — Éjfél van — jelenti kisvártatva egy kellemes női hang. Híreket mondunk. Carter elnök...............beszédében beismerte, hogy romlott a két nagyhatalom közötti viszony... ami a Szovjetuniót katonai fölényhez juttatta ... nem mondhat le a cirkáló rakétákról ... a neutron bombák gyártását... nem tesz kárt, de minden élőlényt elpusztít... Megőrülhet az ember — mormogjaingerülten maga elé Gecse és odarohan a rádióhoz. Kattanás. Csend. Pillantása két borospalackra esik. A Miladáénak egyharmadnyi a híja, az övé üres. Miért engedtem el? Biztos, hogy most kinevet. Micsoda mulya alak, gondolja majd. Egész este csak szövegeltem, prédikáltam, mint egy rossz szószátyár pap. Ismerjük, mi van a nők szendesége mögött. Ha nem bánsz velük keményen, ha nem léped le őket azonnal, másnap el se jönnek a találkára. Egyszerűen tesznek rád. „Pofára estél, kisöreg? Miért nem voltál rámenősebb? Hányszor mondtam neked, a nők nem bírják a puha palikat. Vagy bántott a lelkiismeret? Hha — hhha — haaa ... Nő — és lelkiismeret! Vagy tán féltél, hogy beköplek az öreg lánynak? Tudod, hogy mindig volt bennem betyárbecsület. Hanem azért már hazadughatnád a képed, a kedves nejed unja magát. Meg aztán ... No, nem gerjesztelek be. Jól tudod, én csak testetlenül lebegek itt...“ Nem. önző férfiítélet. Ezt a lányt másfajta anyagból gyúrták. Nem tehettem többet. Már csak egy lehetőségem lett volna ... Az ilyesmi magamnak is visszataszító. A nőkkel szemben is legyen tartása az embernek! O, de hogy kívántam! És szeretem, most már hiábavaló minden önámítás. Most már kétségtelen... hogy ... Madarat lehetett volna velem fogatni, amikor együtt voltam vele délután, és mennyire hiányzott este. És épp azért, mert szeretem, önmagam ellen cselekedtem volna.. De ő, ő szeret-e? „Ó, te nagy okos, te híres nőszakértő, hát nem láttad, mennyire sugárzott a szeme?! Legalább a csuklóját megfogtad volna, hogy érezd a pulzusát!“ Egy biztos, ez a lány, akarom, nem akarom, most már folyton itt lesz mellettem. Árnyékként kísérni fog. Megkétszereződnek a gyötrelmeim! Micsoda fafej vagyok! Miért kell az embernek áteresztenie mindent a lelkén? Mi lenne például énvelem, gyengeséged miatt ne lássam az élet újabb csodáit, ne legyek ott az ezredforduló nagy karneválján?! Nemsokára itt lesz, csak semmi pánik. S ne feledd: a fiad is itt van meg a kislányod, és Emmát még épp hogy csak megcsípte a dér... „Hát igaz, ez nem valami épületes gondolat. De mi lesz*a regényemmel? Érzem: képtelen vagyok rá... Azért mégsem őrülhetek meg. Csak nem értem, miért hazudtam Miladának. hogy ... Végképp nem értem ... Éppen neki. Vagy mindig azokat kell becsapnunk. akik őszinték hozzánk? Már nem képes más lenni az ember? Ez az „ősi törvény“? Bár még nem ismerem eléggé ezt a lányt. Igaz, őszintének látszik. Holnap majd tisztázom ... A valót kell mondanom neki. Ennyivel tartozom önnönmagamnak és ... Milyen űr maradt utána! Hát kell-e kézenfekvőbb bizonyíték? Egy tény: a markában vagyok, tehetetlen gyengeségem, engedékenységem sodort a karjaiba, most már csak ő szabadíthat meg a purgatóriumi kíntól: a földre sújthat vagy az égig emelhet. Ö, most már tudom, hogy ébren töltöm az éjszakát! Pedig ha nem alszom, föl se bírok majd reggel kelni az ágyból. Altatót már nem vehetek be. Csupán egyet tehetek: tovább iszom — hogy elalhassak. — Tölt egy pohárral a vörös borból. Lehajtja. — Nem. Lemegyek Miladához. Érzem, hogy megkergülök. ha nem láthatom még egyszer ma éjjel. A hátsó lejáraton megyek, hogy ne üssek zajt. Indul. Leereszkedik a széles betonlépcsőn, ám amikor a hátsó lejáró felé kellene kanyarodnia, meggondolja magát. Hülyeség! Ügy is kidobna. Ki hát. ö ilyen. Minden apró mozzanat, minden pici felfedett vonása ezt sejteti. Mégis jobb lesz, ha ... Igen. Ostobaság volna fejjel a falnak rohanni. Mindent elronthatnék. Talán szeret, bár nem mondta ki, lehet, ő is küszködik önmagával. Rendes teremtés: „Uram, önnek dolgoznia kell.“ Felelősségérzete is van. A pertucsóknál hogy belém falt, csak azután megrémült és ijedten menekült ... A józansága hajszolta, az kényszerítette, hogy elmeneküljön önmaga elől. És amikor elernyedt az ajtónál. ő is visszacsókolt. Kétszer is. Aztán persze ... De hát jobb lett volna, ha rögtön odaadja magát? Nem volt már ilyen? És aztán jön a lelki spleen ... Jobb ez így. Szeretem őt. És most már inkább jobb lesz, ha őrá bízom a továbbiakat. Ha nem szeret, úgyis minden hiába. Én most már csak egyet akarhatok, hogy még jobban és csakugyan őszintén szeressem. Ha becsülni is tudom, még mélyebb lesz a szerelmem, melyet már nem irthatok ki magamból. Talán... A játékteremből még hangokat hallott. Benyitott. A nagy, péntek esti parti még nem ért véget. Bement. — No mi van, magyar? Te még nem alszol? — Machác hangja sötét volt és mély, mint őbenne a bizonytalanság. Végigfutotta a játszmalistát. Kiviláglott belőle, hogy ma Fortuna egész este csak a Machác térdén ült. Karolina rámosolygott. Gyula biccentett neki, és szótlanul kiment a teremből. Amint belép a szobájába, tekintete az ágy fölött függő lány merev mosolyába ütközik. Nézi egy darabig, a vászonba örökített szempár követi az ablakig, majd vissza a díszes cserépkályháig. Ajka most valahogyan furcsán lebittyed. Mosolyában — megvetés és vád. Gyula állja a szemrehányó tekintetet, mely váratlanul megelevenedik és a felesége szemével mered rá. A galagonyaszín ajak most még jobban lebiggyed és a mosoly gúnyosra fordul. Gecse megszeppen. Mi ez? Mi történik velem? Hiszen ez a kép valóban él? Megint más a nő tekintete. Most szakasztott olyan... mint Emma! — mondja fennhangon. Idegenül kong a hangja. A nő tekintetéből büszkeség és dac sugárzik. És most mintha megmozdult volna a halványpiros száj. Gyula megáll. Vár. Dobhártyája majd megpattan. De az ajak néma marad. Elrántja szemét a képtől, és elindul a fürdőszoba felé, hogy lezuhanyozzon. Ám az ajtónál megállítja valami, és azt parancsolja neki: pillants vissza a képre. Elámul: de hiszen ez a Miiada arca. Vértelen szája elgörbült, szeme sír. Á könnyek lecsurognak a képkereten. Nagy ég! Káprázik a szemem? Az ablakhoz rohan: Vajon az ő kisablaka világít még, rajta van-e még a fénykocka a sötét orgonabokron? Le kell mennem, mégis. Miért sírhat? Olyan nyugodtnak látszott, kiegyensúlyozottnak, erősnek és őszintének ... Érzem, hogy most sír. Üjra hallja Gyulus messziről jövő hangját: „Keveset tudsz te még a világról. A dolgok megváltoznak, ha tovább nézzük őket. Semmi sem teljesen az, aminek mutatkozik. De azért csak ne menj le, maradj!...“ Megfordul: a kép mozdulatlan élettelenséggel lóg a falon. Hétfőn orvoshoz kell mennem, suhan át az agyán. Ostobaság — villan meg benne nyomban a cáfolat. Talán az orvos segíthet rajtam? Hisz magam fonom önmagámra a hálót. Saját magam gabalyítottam össze még jobban a helyzetemet. Legjobb lesz, ha mihamarabb eltűnők innét. Mit keres itt egy olyan alak. aki... Hülye, hülye, hülye világ! Teszek a közepibe. Hisz, ha nem ezt csinálom, meghibbanok. Megyek aludni, határozza el. Karja önkéntelenül a borospalack után nyúl. Fölhajtja. Legalább totálisan lerészegedhetnék, de hát ennyicske bor... A képre a falon nem mer ránézni többet. Sietősen ledobálja magáról a ruhát, bebújik az ágyba és az éjjelilámpát is lekattintja. Meztelen testét átöleli a sötétség. Moccanatlanul fekszik egy darabig, de álom nem jön a szemére. Testében forróság hullámzik. Felkel. Sarkig kitárja az ablakot. — Hátha beröppen rajta a halkan neszező gesztenyefák lombja közül az álom. Visszafekszik. És amint ott lapul mozdulatlanul a takaró alatt, egyszer csak szárnyra kap benne egy ritmus. Kering, ke - ring benne, körbe-körbe a vérpályákon és felhozza az emlékezet kútjából a szavakat: Lehunyt szemem pilláján ott remeg, hajfürtje fürtjeim között, keze kezemhez oly hasonló, szeme színe szemem színéhez, az árnyékomban úgy merül el, akár egy kő az égi mélyben. A szeme folyton rámragyog s nem hagy aludni engem, oly fényes álma is, hogy ... és párologva száll a nap ... 14
