A Hét 1977/2 (22. évfolyam, 26-52. szám)
1977-10-15 / 41. szám
GALEOTTO MARZIO: MÁTYÁS KIRÁLYNAK KIVÁLÓ, BÖLCS, TRÉFÁS MONDÁSAIRÓL ÉS TETTEIRŐL SZÓLÓ KÖNYV A gyűjtemény számos fejezetének magva egyéni élményeken alapul, ez magyarázza közvetlenségét, meggyőző erejét. Galeotto munkáját új tudományos szemlélet és életöröm ragyogja be. A vidám lakoma, a szellemes társalgás, a sziporkázó ötletek, a kellemes beszélgetés, e lelkes híve többet tett Mátyás udvarának megörökítésére, mint sok ünnepélyes és terjedelmes mű szerzője együttvéve. JAROSLAV HAVLICEK: PETRÓLEUMLÁMPÁK A nemrégiben újra fölfedezett kitűnő cseh klasszikus író egyik regényéi. A láthatatlant már - ismeri a magyar olvasóközönség. A Petróleumlámpák egy csúnya, de érdekes ellentétekből összegyúrt nő belső fejlődését, örömeit és fájdalmait, reményeit és csalódásait, álmait és kiábrándulásait követi gondos, elemző figyelemmel megszületése pillanatától furcsa házasságának kényszerű befejezéséig. A regény ironikus, mély lélekrajza feledhetetlenül emlékezetünkbe lopja a hősnő és a többi szereplő alakját. SZABÓ MAGDA: A SZEMLÉLŐK — A szemlélők — ha úgy tetszik — voltaképpen szerelmes regény, ám egymásba szerető, ezúttal még csak nem is fiatal hősei nyugati és kelet-európai szemléletük következtében nemcsak hogy örökké, még huzamosabban sem járhatnak egy úton. Emlékanyaguk, múltuk háttere, hajdani örömük vagy tragédiájuk és mindaz, amit kölcsönösen még elvárnak az élettől, olyan homlokegyenest más, hogy a jelenkori Montague és Capulet csak olyan kurta időre állapodhatik meg egymás mellett, amennyire egy madár költöző útján pihenni ereszkedik alá a lomb közé. Persze nemcsak szerelmes regény. Nincsenek kipreparálható, elidegeníthető, csak önmagukban egyedül jelentkező érzelmek, minden mindennel összefügg. Ebben a könyvben is — írja róla a szerző, Szabó Magda. CHARLES DICKENS: COPPERFIELD DAVID A nagy angol regényíró saját életének, hányatott gyermekkorának és ifjúságának élményeit is megörökítette Copperfield Dávid történetében. A korán elárvult kisfiút komisz mostohaapja a sivár nevelőintézet majd a londoni gyermekmunka poklába taszítja. Dávid azonban egyenessége, jó esze és meleg szíve révén, no meg egy morcos, de aranyszívű nagynéni jóvoltából kiemelkedik a nyomor mélyéről, és sikerrel elvégezheti iskoláit. Dickens, mint minden regényében, itt is a korabeli Anglia eleven rajzával és feledhetetlen alakok egész sorával ajándékozza meg az olvasót. Maurer- Jenő furcsa öregember. Nemcsak a szakmáját tekintve. Mert tudomásom, de meg az ő tudomása szerint is az utolsó, aki kisipari módon a kötélgyártás mesterségét űzi az országban. — Volt még egy kollégám, fent Árvában. Jól értette a mesterségét, bár nem volt igazi köteles. Drótosból lett azzá. Tavaly meghalt, felakasztotta magát... — Akkor maga az utolsó kötélgyártó — mondom. — Nem kötélgyártó — igazít ki, — kötélverő a mesterségem tisztességes neve ... — s elmerül a munkában. Valami furcsa ősi szerszámon sodorja fonallá, a kenderkócot, majd kötéllé a fonalakat. Nem hajlandó tudomást venni rólam s kérdéseimről. Csak amikor veszem elő a gépet, hogy esilalkozás. De a szívem, az a kötélveréshez húz, az az igazi. Van, hogy néha csak úgy a magam gyönyörűségére nekiállok, gyártom nagy nekibuzdulással a kötelet, aztán beakasztom a készek közé, majd csak megveszik. Egyre nagyobb már az eladásra váró készlet. — Tulajdonképpen csak nyárqn dolgozom, itt kinn a szabad ég alatt. Már régen nincs, minek is lenne műhelyem . . . náljak néhány képet róla, les oda félszemmel s aztán kiböki: — Meg kéne tán fizetni, nem?! — Mit? — Hát a fotografálást. Nem lát ilyet akárhol, nem úgy, mint a moziban! — De ezt biztosan nem gondolja egész komolyan, hiszen mindjárt rááll, amikor felajánlom, hogy „honoráriumképpen” majd küldök neki a képekből. Becsületszóra ... Azt viszont, hogy én is losonci vagyok, becsületszóra sem hiszi el. (Először Zólyomban találkoztunk, a piacon. Ott árulta a köteleit.) Egy percre sem áll meg a munkában, forgatja a kötélsodró korongját. — Ronda kinézésű tákolmány, mi!? — mutat a furcsa szerkezetre. — Magam fabrikáltam, pontosabb, mint egy Doxa, megbízhatóbb. mint száz asszony . . . — Azért él még ez a mesterség, amint látom. — Á, kihalt ez már lényegében, így kézzel, magányosan, végezve. Nem lehet konkurrálni a gyárakkal, meg különben is, ki vesz manapság kötelet? Pillanatnyilag van ugyan egy ritka jó megrendelésem, ezeket a járomköteleket készítem már három napja egy szövetkezet számára, a marhaistállóban veszik hasznát. Itt-ott akad azért még valami. Elvállalok, megcsinálok mindent, amit lehet, a legjobb tudásom szerint. Csinálok mászóköteleket az iskolai tornatermeknek, harangkötelet, meg köteleket mutatványosoknak, cirkuszosoknak . . . sőt, függőágyat is tudok csinálni. De mindez nem sokat hoz ma már a konyhára, négy-öt százas ha bejön havonta. Időm van, így hát seprűket is gyártok. Ez csak olyan mellékfog— Vannak fiatalok, akik érdeklődnek a mestersége iránt? — Fiatalok!? Ugyan, de naiv maga! Nemcsak mondom, bele is törődtem, hogy nincs már jövője ennek. Gyártogatom, amíg élek, aztán . . . Megint némaságba burkolózik. Hosszú percekig nézem, próbálnám még tovább faggatni, de már semmivel sem tudok meg többet. Hallgatunk, hát mindketten. Közben az öreg egy-egy nagyot sóhajt. Ez minden. Így hát, mit tehetek mást, megyek. Még ott látom az öreget a furcsa szerkezet fölé görnyedve, ahogy a csévét igazgatja, hogy szép simán sodródjék a fonál. Szép egyenletes kötelet ver. Ennek is már csak ő a tudója egyedül. . . PALHÁZY JÓZSEF A szerző felvételei 15
