A Hét 1977/2 (22. évfolyam, 26-52. szám)
1977-10-01 / 39. szám
Hadviselésem története — Fiúk, amint látom, maguk értik is, nem is, amit mondani akarok!... A leghülyébb ember előtt is nyilvánvaló, hogy a németek már régen elvesztették a háborút. Bátran mondja meg, akinek erről más a véleménye. — Itt egy kis szünetet tartott és tekintetével sejtelmesen fürkészve végignézett minket. Még mindig nem tudtuk, mit akar tőlünk. Azt már megmondtuk neki. hogy nem tartjuk rossz embernek és lényegében a szavunkat adtuk, hogy ha jót akar, vele tartunk. Nem akarunk harcolni a németek mellett. Ügy látszik, ezt várta tőlünk, mert most már így folytatta: — Nyugodjanak meg, én sem akarok harcolni. És most remek alkalom kínálkozik, hogy a magunk részéről véget vessünk a háborúnak. A németek egy szakaszt kértek a mieinktől. Páncélöklökkel és golyószórókkal fegyverezik fel a magyar katonákat s beállítják őket a falu szélén húzódó védelmi vonalba. Az lenne a feladatuk, hogy tartóztassák fel az erdei úton várható ellenséges támadást. A vállalkozás az öngyilkossággal határos, hacsak ... hacsak idejében meg nem adjuk magunkat. Az a tervem, hogy ha kivezényelnek minket az út menti állásokba és támadás ér minket, akkor én fehér zászlóval kirohanok az útra, jelezve, hogy megadjuk magunkat. Csak az a lényeg, hogy összetartsunk. Senkit sem kényszerítek, hogy velem tartson. De aki elárul, azt agyonlövöm! Aki nem akar velünk jönni, álljon félre. A többieknek sorakozó! Ezt csak hat évvel ezelőtt tudtam meg egy közép-szlo■ vákiai kisváros autójavító műhelyében az egyik velem egykorú mestertől, aki a nevezett időben osztálytörzsünkön az egyik tiszt legénye volt. Jól emlékezett, nemcsak az esetre, de a nevemre is, bár akkor személyesen nem ismertük egymást. — A nürnbergi szökevények vezetőjét — emlékezett vissza —, aki ugyancsak Kovács nevű volt, halálra ítélték ... A szökésünket követő héten tudták meg az ütegnél, hogy a Nürnbergbe vezényeltek egyharmada a másnapi bombatámadás áldozata lett. A terv szerint efjy következő vonattal Nürnbergbe mentünk a véletlent igazolandó papirosért. Az első külvárosi megállónál tapasztalt zűrzavar és szörnyűségek láttán megtorpantunk. Célszerűbbnek találtuk, ha egy ellenkező irányba induló vonatra ugrunk fel. Este már Ansbachban voltunk. A kaszárnyák helyén — ahonnan reggel elindultunk — csak óriási romhalmazt leltünk. Alakulatunkról semmi hír. Rövid tanakodás után úgy döntöttünk, hogy a város másik végére megyünk éjszakázni. A vonatról láttuk, hogy ott falusias házak vannak, udvarukon tágas pajtákkal és melléképületekkel. Odaérvén, a háziak tudta nélkül, beosontunk egy deszkából összeeszkábált gépszínbe, ahol szénát, szalmát, takarmányt is tároltak. Jól befúrtuk magunkat a puha szénába és otthoni szokás szerint nyugodalmas jó éjszakát kívántunk egymásnak. Fáradt, gémberedett lábainkban alig kezdett enyhülni a sajgás, amikor kitárult az épület kétszárnyú ajtaja és két asszony egy kétkerekű kézikocsit tolt be rajta. A holdvilágnál jól kivehető volt, hogy a kordén nagy fekete koporsó van. Az aszszonyok nem vettek észre bennünket. Nem is időztek ott, csak betolták a kocsit a koporsóval és távoztak. Amint lépteik elhalkultak, kimásztam fészkemből, s amilyen zajtalanul jöttem, olyan nesztelenül hagytam ott a portát. Mindnyájan követtek. Egy sörgyár lebetonozott talajú, barátságtalanul hűvös tehénistállójában a fejőszékeken virradtunk meg. A barmok alá fenyőgallyal almoztak. Sóvárogva emlékeztünk az otthoni, szalmával megtömött meleg istállókra. Reggel felé telefejtük a csajkánkat, a meleg tejet felhörpintettük, majd anélkül, hogy bárkivel is találkoztunk volna, továbbálltunk. Ütegünkre a városi gimnázium tornatermében találtunk rá. Jelentkezés nélkül vegyültünk a többiek közé. Csak a legközelebbi sorakozónál derült ki, hogy visszajöttünk, nem maradtunk a Nürnbergbe vezényelt szakasszal. A leleplezés délben történt, másnapra mindnyájunkat kihallgatásra rendeltek. Ez azonban elmaradt... Délután rettentő bombatámadás ért minket. A gimnázium összedőlt. Sokan meghaltak közülünk. Éppen a tornateremben tartózkodtunk, és arra oktattak minket, mi a teendő légiveszély esetén. Minden előzetes szirénázás nélkül kezdtek zuhogni a bombák. Aki tudott, rohant le a pincébe. Mikor az épület összeomlott, én már ott feküdtem a pince betonján. A sarokba húzódtam, gondolván, hogy ott a legszilárdabb a fal. Fejem felett, kissé oldalt, egy égő gerenda beütötte a vészkijárat vasajtaját és a nyílás falán fennakadt. Hason fekve, fejemet arccal lefelé a betonhoz szorítottam. Tenyeremet a fülemre tapasztottam, nehogy megsüketüljek az iszonyatos robajtól. Egyszercsak olyan érzésem támadt, mintha a hasam táján kettészakadtam volna. Az történt, hogy amikor a négyemeletes épület összeomlott, jó arasznyira megnyílt alattam a beton. Amint abbamaradtak a robbanások s elhalt a távozó gépek robaja, fölugrottam és a már ajtó nélküli pincéből kimenekültem az utcára. Velem szemben egymás kezét görcsösen markolva, két gimnazista-forma lány rohant az iskola romjai közé. Egyiknek az arca, ruhája merő vér volt, és éles hangon nevetett. A látvány életem egyik legrémesebb emléke maradt. Úgy emlékszem, egy patak partján futottam kifelé a városból. Mivel minden légitámadáskor magunkkal kellett vinni a teljes felszerelést, hát bizony ez a futás is inkább csak kocogás volt. Alig érhettem kétszáz méterre a város szélétől, a repülőgépek ismét megjelentek Az útszéli árokba vágódtam. A halálfélelem feszültsége minden tudatos szándékosság nélkül feloldódott bennem. Ügy éreztem, már minden mindegy. Hanyatt fekve néztem, hogyan közelednek a gépek. Amikor — nekem úgy tűni — éppen fölöttem voltak, gyorsan széthúzódtak és kioldották gyilkos terhüket. Zuhogni kezdtek a bombák. Alulról nézve az embernek mindig az az érzése, hogy éppen a nyaka közé zuhog a süvítő áldás. Szerencsémre, elkerült a bombazuhatag. A város szélén álló konzervgyárat és a mellette levő függönyszövő gyárat érték a találatok. Perceken belül csak porzó, füstölgő romok maradtak belőlük. Rázkódott, morajlott a föld. Igazi végítélet. S én mindezt végignéztem. Nem volt erőm eltakarni a szememet. Amikor mindennek vége volt, ott az árokban iszonyatos erővel felkacagtam. Ezt is megúsztam, élek! S hogy ez igaz, mi sem bizonyította jobban, mint hogy hihetetlen erővei mart belém az éhség. Feitápászkodtam és elindultam az állomás felé. A pályaudvar és környéke szörnyű látványt nyújtott. Bombatölcsérck, romok, halottak. Szétszaggatott, égnek meredő sínek, tehervagonok olyan öszszevisszaságban, mintha azokat is repülőgépekről dobálták volna le. Közöttük csúszó-mászó katonák. Magyarok. Guberálók. Dögkeselyűk, akik semmitől sem borzadnak, mert éhesek. Akiknek már csak egyetlen vágyuk van: jóllakni! Es is odamentem, ahol a legtöbben voltak. Egy felhasadt oldalú vagonban 60—70 kilós, a légnyomástól elpusztult disznókra bukkantak, azokat marcangolta, aki hozzáfért. A szomszédos vasúti kocsikban civil ruhaneműt, bőrkabátokat és egy egész vagonrakomány zsebórát találtak, de ezek alig érdekeltek valakit. Én is elővettem a bicskám, hogy részt vegyek a trancsírozásban. Először a disznó szőrös bőrét kellett lefejteni, hogy a hús hozzáférhető legyen. Akkor kihasítottam belőle olyan jó kilónyit és azonmód, nyersen, sótlanul, kenyér nélkül falni kezdtem. Nem undorodtam, a gyomromban sem éreztem kellemetlen émelygést, mint az otthon átélt első bombázás után. Jóllaktam. És ez volt a lényeg! Késő este volt, mire a gimnázium romjai körül összeverődtünk. Megkönnyebbültünk, amikor közölték, hogy most azonnal egy tizenöt kilométerre fekvő faluba megyünk. Éjfél körül érkeztünk meg egy kis faluba, ha jól emlékszem Oberdombach volt a neve. — A falu lakossága tud róla, hogy ma éjjel idejövünk — mondta Mihály főhadnagy, az ütegparancsnok. — Mindenki keressen helyet magának fészerekben, pajtákban és pihenjen. Itt nem kell tartani a bombázástól. Nem sejtettük — de talán tisztjeink se —, hogy már csak alig tíz kilométernyire vannak tőlünk az amerikaiak. Egyik páncélos alakulatuk csak a parancsot várja a további előnyomulásra. Tisztjeink a házakban kaptak szállást. mi maradtunk olt, ahol első éjszaka letelepedtünk. Másnap egy német autó visszahozta a Nürnbergbe vezényelt romeltakarító szakasz után maradt embereit. Elszállásolásuk után parancsnokunk, Miklós hadnagy kivezényelt egy falu melletti kopár dombra. A hadnagy alig lehetett egy-két évvel idősebb nálunk, úgy tudták, tábornok az apja. Amint a dombon megálltunk, furcsa társalgásba kezdett velünk. Talán egy óra is eltelt azzal, hogy mindenkit sorra kikérdezett, milyen embernek tartjuk őt. Kezdetben csak ötöltünk-hatoltunk, nem tudtuk elképzelni, mire megy a játék. Majd, ahogy célzásai egyre félreérthetetlenebbé váltak előttünk. mindannyiunkat furcsa izgalom kerített hatalmába, de erről mindenki hallgatott. A hadnagy végül is színt vallott, teljes nyíltsággal beszélt velünk: Mindnyájan felsorakoztunk. Tíz napon keresztül jártunk ki az erdőbe, az ellenséges támadásra várva. Ez idő alatt eksztra kosztot kaptunk. Tervünket senki sem árulta el. Később már csak találgattuk, mi lett volna a dologból, de a kivitelre már nem került sor. Az történt ugyanis, hogy a németek váratlanul lefegyvereztek minket és a többiekkel együtt egy márciusi estén elindítottak a tiroli hegyek felé. Az első éjszakán egy pihenő alkalmával Mihály főhadnagy tudtunkra adta, hogy a németek — mondván, megbízhatatlanok vagyunk — megtagadták az élelmezésünket. Vagyis a saját élelmességünkre vagyunk utalva. A jövőben mindenki gondoskodjék, ahogyan tud a saját élelmezéséről. A nyomorúságos ellátás megvonását szinte közömbösen vettük tudomásul. Azzal, vagy anélkül, gondoltuk, most már mindegy, fő, hogy úton vagyunk hazafelé. Az azonban már igazán elkeserítő volt. hogy állandóan fáztunk. Hát még amikor a hajnali „takarodó!“ egy hófoltokkal tarkított erdőben rendelték el. Fejenként két pokrócunk volt. Ruhánk, köpenyünk kopott, foszladozó. Holtfáradtak és kegyetlenül álmosak voltunk. Hideg ide, hideg oda csak eldőltünk ott helyben. Útközben még jó néhány ilyen éjszakázó változtatott nappalt kellett kibírnunk. Fenyőgallyat téptünk, a fák törzséhez csapkodtuk, hogy lehulljon róla a hó, aztán ezzel almoztunk meg magunknak. A zubbonyt, nadrágot és köpenyt magunk alá gyűrtük, és az egy pokróccal letakartuk. Párosával összebújtunk, hogy melegítsük egymást. A többi pokrócot takaróként használtuk. Akárcsak az az eset, amikor egy reggel élelem után szimatolva egy falusi ház hálószobájába merészkedtem. Bontott, de érintetlen ágyat találtam ott. A hónapok óta nélkülözött tiszta ágy láttán egyszerre csak nem bírtam magammal, úgy, ahogy voltam, ruhástól bele kellett feküdnöm. Nem volt veszélytelen kaland, mert hiszen az otthon maradt férfiakat, mint a „Heimwehr“ tagjait felfegyverezték. S ha az egyik ott kapott volna az ágyában ... Egy tiroli falucskában estünk fogságba. A győzőkkel együtt ujjongtunk! Vége volt számunkra, számomra a háborúnak, a nagy kalandnak. Nem sokba telt s indulhattam haza, az új, emberibb világ hajnalán. VÉGE
