A Hét 1977/2 (22. évfolyam, 26-52. szám)
1977-10-01 / 39. szám
PROZAIROINK ARCKÉPCSARNOKA SZŐKE JÓZSEF Szőke József 1928. szeptember 16-án született Nagykéren (Milanovce). Iskoláit Érsekújvárod, Budapesten és Bratislavában végezte. 1952—70-ig az Új Ifjúság főszerkesztője, jelenleg a CSEMADOK KB dolgozója. Riportokat, elbeszéléseket írt. Számos cikke jelent meg a csehszlovákiai magyar folyóiratokban. Eddigi megjelent művei: Az asszony vár (elbeszélések, 1959) Katicabogár (regény, 1964) A HÁ Tömzsi, szélesvállú ember ül az asztalnál. Dús fekete haja a homlokára lóg, arca szürke, olyan, mintha beteg lenne. Vastag, húsos ujjai ügyetlenül lapozzák az előtte heverő papírokat, mozdulatai nehézkesek, szögletesek, mert mindig egész testével mozdul, és ilyenkor bánatosan felsír alatta a vékonylábú barna szék. A homályos irodahelyiség falához halvány szekrények lapulnak tele fekete kötésű vaskos törvénykönyvekkel, közel az ablaknál karcsú állványon virágok zöldéinek, és az egyszerű deszkapadlót durva, piros szőnyeg borítja. Ez minden, ami Benedek István hivatali életét körülveszi. Két éve lakója ennek a szobának, két éve vált meg a szerszámosládától, hogy öregedő fejjel kezébe vegye a falu irányítását, az emberek gondját, baját. A falu élete nyitott könyv volt előtte, mert itt született és élt az emberekkel. Ismerte apró reményeiket, sok pici bűnüket, vágyukat, minden csalódásukat. De az ő élete sem volt titok senki előtt. Tudták, hogy jó szívű, ismerték segíteni-akarását, és ezt nem egyszer ki is használták önös érdekből e falu kis ügyesei. Bizony sokszor került kényelmetlen helyzetbe, mert jóhiszeműen hitt olyan embereknek is, akiknek a körmére kellett volna néznie. Elfeledte, hogy az emberek már nem Benedek Istvánt, a lakatost látják benne, hanem a hivatalos szervet, aki előtt sosem árt bizonyos dolgokat elhallgatni, egyes ügyekre fátylat borítani. Bosszantotta az embereknek ez a magatartása, és sohasem nyugodott bele. Egy akart lenni a falu lakóival, és ezt csak nehéz munkával érhette el. Mert itt van például most is a Kalapos-eset. Hivatalosan csak egy disznót jelentettek be, a valóságban pedig kettő röfögött az óljában. Amikor rájöttek, és behívatták a községházára, csak a vállát vonogatta és nevetett, mint aki jól megtréfálta őket. De nem csak ez. Rögtön a kezdetben baja támadt a szövetkezettel. Sehogy se bírta elviselni, hogy az emberek nem a köz érdekeit nézik, hanem önös céljaik után futnak, és hagyják veszni azt, ami a másiké is. A régi vezetőség se volt angyal. Hol csak a kukoricával és a cukorrépával törődtek, de a széna és a lucerna kinn rothadt, hol pedig a komposztkészítést nyomták, de a trágya bent maradt a gazdaság. udvarán, mert azzal a kutya se törődött a felsőbb szervek részéről. A titkár lassan lapozott az előtte heverő vaskos papírkötegben. Keze hirtelen megállt, és homloka ráncba futott. — Lám, még ez is... — dünnyögte maga elé. — A szövetkezet baromfiállománya a felére csökkent. Mondtam nekik, hogy hagyják a fenébe azokat a finnyás fehér tyúkokat. Bosszúsan gondolt a sok vitára, amikor néhányan azt bizonygatták, hogy a faluban meghonosodott vörös tyúk jobb fajta, mint a behozott fehér. Ö is ezen a véleményen volt, mert emlékezett még rá, hogy a háború előtt az uradalom egyszer már kísérletezett ezzel a fajtával, de mind kipusztult. Akkor letorkolták őket, hogy maradiak, és ők a szamarak engedtek a másik véleménynek. — És most itt van! — mélyet sóhajtott és sápadt homlokát a tenyerébe támasztotta. Az ajtó csendben kinyílt, és egy nő lesett be a hézagon. A titkár csak akkor rezzent össze, amikor az megszólalt : — Barát van itt, titkár elvtárs,... beengedjem? Bosszúsan felhúzta a szemöldökét. — Engedd be, Etelka! Cigányforma, aprószemű, ravasz tekintetű, nyurga fiatalember lépett a szobába. — Cest práci! — Cest! A fiatalemberen nem volt kabát, hanem egy kockás flanell ing. Amikor belépett, mosolyogni próbált, de csak fintorgott, egész arca elvörösödött és a füle égett. A titkár úgy tett, mintha az asztalon heverő papírokat nézné, pedig azon töprengett, hogy mit is mondjon ennek az embernek, aki saját édesanyját akarja kikergetni a házából. Háborgott a gyomra, és a szíve, vadul kalimpult a dühtől. Legszívesebben hozzávágta volna a tintatartót. — Türelem, türelem, István ... — csendesítette a lelkét. — A düh itt nem segít. Légy okos ... Lassan felemelte a tekintetét, és végignézett az emberen. — Járt itt az anyád ... — Tudom. — Panaszkodott, hogy ki akarod űzni a házból. — Én építettem ... magamnak! — De az övét lebontottad, hogy a helyére építhess! A titkár hangja keményen pattogott és lapátnyi tenyerével az asztalra csapott. Az előtte álló fiatalember azonban most meg se rezzent. Szemtelenül belevigyorgott a titkár dühös arcába, és nyugodtan válaszolt : — Nálunk már eleget volt az anyám. Menjen a bátyámhoz, neki csak egy gyereke van. — De a bátyád városon él és anyád itt akar maradni a faluban, vagy nem érted? Annyira együgyű vagy, hogy nem tudod megérteni: anyád egész életét itt élte le a faluban, itt is akar meghalni. Olyan nehéz ezt megérteni egy gyereknek? — Mese! A titkár nem válaszolt azonnal. Lehúnyta a szemét, és azon kezdett töprengeni, hogy kire is ütött ez a fiú. Apját jól ismerte, féligmeddig barátok is voltak, míg ki nem ment a frontra, és ott nem maradt. Az anyja is áldott teremtés, soha, még a légynek sem ártott. Kire ütött hát ez a fiú, hogy ennyire érzéstelen. Tjlán ott ragadt rá, amikor évekig messze dolgozott, és csak ritkán jött haza? Vagy a felesége bújtatja, akit idegenből hozott magával? Nem tudom, gondolta. Lehet, hogy csak megmakacsolta magát, és nem akar engedni. Talán ha a lelkére beszélnék. — Nagy szégyen ... Fiú az anyját ! Nem is tudom, hogy mit mondjak neked. Az utolsó állat is ragaszkodik az anyjához, te meg ... Nem szégyelled magad? — öregek nélkül akarunk élni. Külön! — Külön. Ez helyes. Csak hogy az embernek kötelességei is vannak a szüleivei szemben. Tudod te, menynyit gürcöltek, amíg felépítették azt a házat, amit te lebontottál? — Nedves volt és egészségtelen. — Anyád egész nyáron napszámba járt, hogy fogatot kapjanak az építkezéshez, mert nektek nem volt. Apád gyomorsüllyedést kapott, anynyit éipekedett a rengeteg sárral, és te? Könnyű most azt mondanod, hogy nedves volt, egészségtelen. Igen, helyes, hogy lebontottad, de a szüleid akkor örültek, hogy födél kerül a fejük fölé. Én tudom, hogy mit vesződtek azzal a házzal. Te még akkor taknyos gyerek voltál, csak lábatlankodtál körülöttük. Szerettek, azt nem mondhatod, hogy valaha is mostohán bánlak veled. Apád kis furikot csinált neked, azon hordtad a földet. Akkor segíteni akartál! Ha tudták volna ... — Mit prédikál nekem, én is tudom, amit tudok. Az öregasszony csak piszkot csinál a házban! — A titkárnak elakadt a lélegzete. Most már látta, hogy ezzel az emberrel nem boldogul. Kihalt belőle minden emberség. Hirtelen vad düh fogta el: — Te, ha nem néznék valamit!... — elharapta a szót, és türtőztetni próbálta magát. — Bezzeg amikor az anyád a sz ... pelenkádat mosta, akkor jó volt, ugye? Az talán nem volt piszok? Azt hiszed, hogy szagos voltál? Te csibész! Vedd tudomásul, hogy ha bántani mered azt az aszszonyt, velem gyűlik meg a bajod! Megértetted? Velem! Majd én megtanítlak a tisztességre! — Azért hívatott, hogy fenyegessen? A titkár elcsendesedett és csüggedten lehajtotta a fejét. Most már tudta, hogy vereséget szenvedett, hogy a szívére nem hathat ennek az embernek. Pedig neki is van szíve. Kell, hogy legyen, csak el kéne találni, megtalálni hozzá a kulcsot, közel férkőzni a szívéhez. Nem sikerült. Hol követte el a hibát? Talán nem kellett volna idehívatni. Ezzel sértette volna meg az önérzetét? Igen, talán ez a hiba. Alkalomszerűen kellett volna véle beszélni. Csak úgy véletlenül ... Amikor az anyja itt járt, nagyon megdühödtem, gondolta. Azonnal cselekedni akartam, ez volt a hiba. Hiába, én is ember vagyok ... — Gondolkozzál azon, amit mondtam — emelte fel ismét a tekintetét. — Én már mindent meggondoltam — mondta a fiatalember, és gúnyosan mosolygott. — Tehát meggondoltad — morzsolta lassan fogai közt a szavakat, és vad tűz csapott ki fekete szeméből. Folytogatta a düh. Úgy nézett az előtte álló fiatalemberre, mint saját halálos ellenségére. Eddig segíteni akart rajta, de most érezte, hogy meg kell semmisíteni, szét kell zúzni piszkos lelkét, hogy magára döbbenjen. — Így is jó — mondta lassan, tele gyűlölettel, de agya lázasan működött, halántékán kidagadtak az erek, kereste azokat a szavakat, azt a megoldást, amivel egyszerre semmivé tehetné ezt az embert. És megtalálta! — Elmehetek? — kérdezte a fiatalember nyeglén. A titkár előre hajolt, és higgadtan a szemébe nézett: — El... Csak még azt mond meg nekem, hogy mikor költözöl ki abból a házból. Az indulni készülő fiatalember hirtelen megdermedt. Pupillái kitágultak, arca elhalványult és meggyűlt. Először azt hitte, hogy nem jól hall, vagy viccel a titkár, és várta, hogy elnevesse magát, de az fagyosan, hidegen nézte, és a szemében nem volt semmi könyörület. — Igen, hogy mikor költözöl ki a házból! A fiatalember még most sem hitt a fülének. — A házból? — Igen, a házból! — De hisz azt én építettem! — De engedély nélkül! — Engedély? ... — Igen! A te házad nem létezik. Itt mindenütt, a telekkönyvben is csak anyád háza létezik, amit te lebontottál. Csakhogy erről mi hivatalosan semmit sem tudunk. Azon a telken az anyád háza áll és nem a tiéd! A fiatalember homlokát elöntötte a veríték. — Én építettem! Nem lehet... — A törvény, az törvény! Mindenkinek be kell tartani! — Olyan törvény nincs! Nem lehet ... — Majd én megmutatom! Rászedted anyádat, hogy hagyja lebontani a házát. Persze akkor fűt-fát Ígértél, csak egyezzen bele. És most... Csakhogy egyről megfeledkeztél, hogy törvények is vannak. Mint ahogy mindenről megfeledkeztél, csak magadról nem. — Olyan törvény nem lehet! — De van! Arra felelj, mikor költözöl ki a házból? — Soha! — Soha? — kérdezte a titkár, és felállt. Ügy tűnt, hogy nyomban bírókra kél vele, de az asztalnál maradt. — Csendőrrel vitetlek ki belőle! Még a faluból is kizavarlak. Ilyen ócska emberekre nincs szükségünk. — Az enyém! Az enyém ... — Majd én adok neked „enyémet” ! Hol van róla a papírod. Mutasd meg! No, hol van? Sehol. Az a ház az anyádé, és te nem akarsz vele élni, tehát ki kell belőle költöznöd. A fiatalember lehajtotta a fejét és hallgatott. Egyszerre egészen kicsi lett. — Bizony barátocskám! Beleestél a saját vermedbe, amit szépen kiterveltél. De nem sajnállak! Segíthetnék, de az ujjamat sem fogom mozdítani érted, mert aljas ember vagy. A fiatalember nem válaszolt. — Most pedig elmehetsz ... Többé ne is lássalak! A fiatalember felemelte zavart tekintetét, s a titkár látta, hogy szeretne valamit mondani, de sehogy sem tudott remegő ajkai közül kiszakadni a szó.
