A Hét 1977/2 (22. évfolyam, 26-52. szám)
1977-10-01 / 39. szám
CSÄKY KÁROLY versei: EGYSZER ... (apámnak) egyszer észrevétlenül eltűnsz te is nyomaid tátongnak majd utánad egyszer ottmaradnak tőkéiden a szőlőszemek rózsáidat behavazza a tél fehérszőrű nyulaid éhségükben kirágják a ketrecek deszkafalát egyszer minden megérzi hiányodat egyszer mi is észrevesszük hogy már nem vehetünk észre MEGSZEMÉLYESÍTÉS versem legyél földreszállt madár járd be szárnytalanul a távolságokat madaram szorítsd össze csőrödet sűrű lombok alatt hallgasd suttogását a tájnak vers-madaram szólaljon meg most benned az erdő jelbeszédünk hangosodjon ne félj mi visszahozzuk szárnyaidat és kiegészítjük egymást hogy teremthessünk újra világosságot a földön A 333. NAPON Fényűzően temetkeztek, nehogy megszólaljanak szomszédaitok. Földbe tettétek ükapámat is. Fájdalmasan elénekeltétek a circumdedérumot, aztán fekete gyökereket dobáltatok koporsójára. A hagyatéki tárgyaláson erről persze mit sem szóltatok. Most, hogy hazajöttem a 333. napon, már csak szürke csönd ásítozik körülöttem. Kinevettek, ha azt kérdem, milyen volt üköpám. Pedig higgyétek el, ő még nem nyugszik bennem békében. Kós Károly 1969-ben Szomorú hír érkezett az éter hullámain augusztus végén Erdélyből. Kolozsvárt, életének 94. évében meghalt Kós Károly. A hír — bár nem volt meglepő — mégis megdöbbentett. Megdöbbentett, mert úgy éreztem e pillanatban, hogy kidőlt az erdélyi magyarság élő történelmének faóriása. Vagy ahogy a hírmagyarázó mondotta: „Meghalt az erdélyi szellemi élet szent öregje.“ A vele való találkozásom, a nála töltött felejthetetlen másfél óra kötelez arra, hogy én is letegyem a kegyelet koszorúját Kós Károly sírjára, a Házsongárdi temetőben. Kós Károly abból a nemzedékből származott, amely az 1918-as államfordulat után az erdélyi magyarság szellemi életének világító fárosza volt. Az erdélyi tudat formálására írta meg 1929-ben az Erdély című kultúrtörténeti vázlatát, amelynek előszavában így fejti ki munkásságának és művének küldetését: „Amit csináltam, magamnak csináltam és azoknak, akik Erdélyt vallják egyetlen hazájuknak ... És bár negyed százada, hogy hordom és válogatom vázlatom szerény épületéhez az építő anyagot, nem álmodozom arról, hogy megközelítőleg is tökéletes munkát csináltam.“ Az író tehát az építész nyelvén szól magáról. Soha nem tudta elválasztani magában e két művészeti ágat. Ez megmutatkozik az általa épített remekművekben, valamint irodalmi alkotásaiban. E szuggesztív lelki kettősséget Kós Károly így fogalmazta meg, amikor megkérdeztem, hogy elválasztható-e egymástól az építész és az író Kós Károly? „Nem. Határozottan nem. Az építész a legközelebbi használati tárgyát adja meg az embernek, melyben életét éli le, hajlékot a bölcsőtől a koporsóig. A lélekrajz finomsága, az emóciókra gyakorolt hatás a képzőművészeti alkotásokban is megmutatkozik. Röviden, lelket lehel a holt anyagba. Viszont ugyanígy, az író számára serkentő, mintegy dinamikus erőt kölcsönöz az építész magasra szárnyaló fantáziája.“ Kós Károlyban valóságos polihisztort vesztett el az erdélyi szellemiség. A tudományos életnek szinte valamennyi ágában érezhető volt aktivitása, irányító szerepe. Mikó Imre írja sokoldalúságáról: „Kós Károly alapfoglalkozása szerint építész, és amellett még földműveléssel, könyvnyomtatással, lapszerkesztéssel, politikával és egyéb hasznos és haszontalan mesterségekkel is foglalkozott. A művészet polihisztora.“ A felsorolást egészítse ki maga Kós Károly: „... végül voltam magam által írt, linómetszetekkel illusztrált, házinyomdámon nyomott és bekötött amatőr könyvecskék maszek kiadója és elárusítója.“ E gondolatkört fejezze be a Korunk méltató írása, amikor a nyolcvanötödik életévét betöltött Kós Károlyról így írt: „A gyanúsan sokoldalú Kós Károly addig írta, rajzolta, építette az erdélyi magyarság jelképrendszerét, amíg maga is szimbólum lett: szocialista nemzetiségünk szent örege.“ Az 1883-ban Temesvárt elindult életpálya bámulatos gazdagsággal ontotta magából a szellem virágait. Mint építész indult, és mint író fejezte be áldásos pályafutását. Írói termését ő maga így summázza: „Két regény, egy kisregény, két színjáték, hét-nyolc elbeszélés, illetve novellaféle ... szerény eredmény.“ Mi azonban tudjuk, hogy ez rendkívüli teljesítmény, ha figyelembe vesszük szerteágazó munkásságát. Közben felépíti a zebegényi EMLÉKEZÉS KÚS KÁROLYRA templomot, a budapesti állatkert pavilonjait, a szepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeumot, tervez s épít számos bérházat és közintézményt. És elkészült a híres Varjúvár is Sztánán, amely 1910-től az 1914-es világégésig volt otthona a művészeknek. A kultuszkormányzat, értékelve kiváló tehetségét, még az első világháború éveiben tanulmányútra küldi Törökországba. A háború után pedig főiskolai katedrát kínálnak neki Pesten, ö azonban hazamegy. Erdélybe. Vallomását A régi Kalotaszeg című művében mondja el: „... De én még visszajöttem. Itt vagyok... Az én lábam nyomát eltemeti a hó, de síromon sohasem lesz korhadt a fejfa ... És emlegetni fognak engem is, apáimat is az én véreim... Az én munkámat folytatják ők, de az én életem örökkévaló lesz bennük.“ És örökkévaló a műveiben. Nagy sikere volt a Varjú nemzetség című történelmi korrajzának, melyben páratlan megelevenítő erővel tárja fel Kalotaszeg vidékének történelmi képeit a XVII. században: „Nem regény, nem is történelem — írja művéről Kós Károly — ÁAbAjb Kós Károly 1969-ben írt üdvözlő sorai a Hét olvasóinak nem kitalálás, de nem is valóság. Csak néhány szál virág..Színes és tanulságos kultúrtörténeti munkákban tárgyalja a hazai tájat, Erdély és Kalotaszeg címmel. Az országépítő című művének cselekménye a X. és a XI. század fordulóján játszódik. A regény Géza fejedelem utolsó napjaival kezdődik, majd István ifjúkorát mutatja be, mielőtt a vezérséget átvenné. De emléket állított a nagy erdélyi parasztvezérnek, Budai Nagy Antalnak is, azonos című drámájával. Történelmi távlatokban hozzánk a legközelebb Gálok című kötetével ment, amikor a XIX. században vezeti vissza az olvasót. Az író azonban az irodalomnak is kiváló szervezője volt. 1924-ben megszervezi az Erdélyi Szépmíves Céhet. A szervezés körülményeiről a következőket mondotta: „1924-ben Marosvécsen Kemény János udvarházában jöttünk össze, Erdélyi írói és alakítottuk meg az Erdélyi Szépműves Céhet és folyóiratát, a Helikont. Ez az írói közösség 1924-től 1944-ig működött, és kb. 150 művet jelentettünk meg.“ És amikor megkérdeztem Kós Károlytól, hogy miként értékeli a jelenlegi erdélyi irodalmat, ezt mondotta: „A hazai magyar irodalom mintegy húszéves útkeresés, botorkálás utón végre magára talált. Megtalálta az egyedül helyes utat, népének, nemzetének szolgálatát. A jelen biztató. Minden remény megvan arra, hogy a mai fiatalok méltón lépjenek majd a Helikon-nemezdék nyomába. Ezelőtt négy esztendővel, kilencvenedik születésnapja alkalmából a Magyar Népköztársaság Zászlórendjének I. fokozatával tüntették ki, akkor köszönetként csupán ennyit mondott: „Én egész életemben csak a szülőföldemet és népemet szolgáltam. Ennyit tettem, nem többet, de nem is kevesebbet.“ Dr. SZÉNÁSSY ZOLTÁN 11
