A Hét 1977/2 (22. évfolyam, 26-52. szám)
1977-10-01 / 39. szám
Azok, akik rendszeres olvasói a szlovákiai magyar népviseleteket bemutató sorozatunknak, bizonyára megjegyezték Jókai Mária nevét, s talán néhányon közülük „személyesen" is ismerik őt, hiszen több ízben vezette már a Zselizi Népművészeti Fesztiválon a „Virágba szőtt álmok” című, népviseleteket fölvonultató és népszokásokat fölelevenítő műsort. A félreértés elkerülése végett azonban mindjárt az elején meg kell mondanom: Jókai Mária nem hivatásos néprajzkutató. Foglalkozását tekintve pedagógus; elsősöket tanít Gímesen (Jelenec) a betűvetésre, olvasásra — s az oktatási refofm óta a „halmazokra” is. A néprajz „csupán" vesszőparipája, bár ha egészen pontosan akarnék fogalmazni, azt kellene inkább mondanom: szenvedélye, éltető eleme. Hogy mikor és főképp hogyan lett azzá? — ez az a kérdés, amelyre legelőször is válaszolni kell. — A néprajz iránt akkor kezdtem el komolyabban érdeklődni, amikor a Zoboraljára, Gímesre kerültem tanítónőnek. Egy idős néninél laktam albérletben, s nála láttam meg egészen véletlenül azokat a régi vászonruhákat és használati" tárgyakat, amelyeket egy ládában őrzött. Addig nem is sejtettem, milyen kincseket rejtegetnek a padlások és a vastagdeszkájú, kissé szúrágta szekrények mincfenüt* errefelé, Gímesen és a többi Zobor vidéki faluban. Csak bámultam, amikor előkerültek a szebbnél-szebb hímezett ingek, pruszlikok, kötények, fejkendők, abroszok. Eleinte nem volt könnyű kiismernem magamat ebben a tarka forgatagban, mindig összekevertem, mi hova való. Tudni kell ugyanis, hogy itt a Zoboralján az egyik falu viselete a másikétól sokszor csak egészen apró dolgokban különbözik, a tapasztalatlan szemlélő ezt'olykor észre sem veszi. De nemcsak az egyedülálló népviselet méltó a figyelemre, hanem az a változatos népdal- és balladakincs is, amit annyira megcsodált Kodály Zoltán. Az idős emberek s kivált az aszszonyok — akik nagyon ragaszkodnak — Hét évvel ezelőtt nemcsak a menyecskekórust szervezte meg itt Lédecen, hanem az első zoboralji falumúzeumot is. Hogy is volt ez? — Úgy gondoltuk, kár azoknak a szép holmiknak a padláson porosodniuk, amikor ki is rakhatnánk őket, hadd lássa mindenki, milyen értékeket hozott létre az egyszerű nép. A régi iskolában rendeztünk be két helyiséget abból az anyagból, amelyet egy szombat délelőtt gyűjtöttünk össze. A felét vissza kellett adnunk a tulajdonosoknak, mert nem volt több helyünk. Ebből is láthatja, mennyi mindent őriznek még az emberek. Sajnos az iskola már akkor nagyon rozoga állapotban volt, amikor a falumúzeumot beköltöztettük a falai közé, de azt reméltük, majd csak akad valamilyen intézmény, amely gondját viseli mind az épületnek, mind az összegyűjtött anyagnak. Nem akadt. Ami tőlem telik, megteszem. Ha vendég vagy látogató érkezik, végigkalauzolom a mú-Tanitványai körében Jókai Mária — Arra is. — Azt hiszem, nincsen. Legalábbis nem tudok róla. Szeretném hangsúlyozni, hogy nem vagyok képzett szakember, csak a sors jóvoltából olyan helyen élek, ahol mindenütt népművészetbe botlik az ember, s vétek volna ezzel nem foglalkozni. Hogy nincs szakképzettségem, az elsősorban a rendszerezésnél és az összehasonlításnál jelent hátrányt, viszont aligha akad hivatásos néprajzos, aki úgy gyűjt, hogy közben minden apróságot megtanul: például varrni, hímezni . . . — És csipkét verni . .. — Azt is, de ezt maga honnan tudja? — A hír szárnyon jár. — Peddig addig titokban akartam tartani, amíg mindent meg nem tanultam. Tudja, mór évek óta izgat a dolog, s addig nem nyugodtam, míg rá nem tudtam venni egy idős nénit, hogy tanítson meg a csipkeverésre. Mert meg kellett ám győzni őt. Azt mondta, minek ilyen fölösleges dolgot ma már tudni, ha kell valami, akkor azt ő megcsinálja nekem. Én meg azt mondtam neki, hogy tudom Móni néni, hogy maga sokkal gyorsabban és szebben megcsinálná, de nekem az kell, hogy én tudjam, hogyan is csinálták. Mert az öregek előbb-utóbb meghalnak, a fiatalok már nem tanulják meg, s akkor ki fog rá emlékezni? Jövőre szeretném megtanulni a kenderfeldolgozás minden csínját-bínját, az áztatástól a vászonkészítésig. — Honnan van minderre energiája és ideje? — Családom nincs, magányosan élek, ezért minden szabad időmet ennek áldozom. De azért mindenre így sem futja. Jó, hogy van a két hónap nyári szünet, akkor sokat tudok dolgozni, de legszívesebben öt év szabadságot kérnék, hogy minden tervemet valóra válthassam. KINCSKERESŐ A ZOBORALJÁN a hagyományokhoz — sok szép dalt ismernek, és szívesen énekelnek is, úgyhogy amikor Barslédecen (Ladice) háromszobás tanítói lakást kaptam és végleg letelepedtem a faluban, nem volt nehéz megalakítani egy menyecskekórüst. Ennek hét esztendeje, s bár azóta szinte teljesen kicserélődött a gárda, a kórus mind a mai napig működik, s különösen arra vagyok büszke, hogy már Magyarországon is számon tartanak bennünket. Az idén negyedik alkalommal hívták meg a kórust a kecskeméti népművészeti találkozóra. Igaz, a meghívó levél egy kissé elbolyongott az országban, mivel nem szlovákul írták a falu nevét, de még időben megérkezett, s mi felkészüfhettünk az augusztus 26-i fellépésre. A Szent Ivón éji tűzugrással kapcsolatos dalokat mutattuk be. — Maradjunk még az éneklésnél. Úgy tudom, a zsérei vegyeskórusnak is tagja. — Igen, a zséreiekkel is énekelek, bár meg kell mondjam, nem mindig egyszerű eljutnom a próbára, mert a többiekhez kell igazodnom Lédecen is, Zsérén is, a busz meg nem igazodik hozzám. Van úgy, hogy már öt órakor Zsérén vagyok, a próba meg fél hétkor vagy hétkor kezdődik, s este fél tizenegyre kerülök haza, jóllehet a próba mór nyolckor véget ért. De azért csinálom, mert szeretek énekelni, s úgy érzem, a zséreieknek is szükségük van rám. zeumban; ki is takarítok, amikor csak szükséges. De ez minden. — Azt hallottam, nemcsak gyűjti és tanulmányozza a népviseletet, de maga is varrja a fellépéshez szükséges ruhadarabokat. — Kedvvel csinálom, s ezért nem sajnálom rá az időt. A gímesi iskolában egy gyermek-folklórcsoportot vezetek, s az ő ruháikat is többnyire én varrom. — Kikkel jobb együttdolgozni: a gyerekekkel vagy a felnőtekkel? — Talán a gyerekekkel. Űk ugyan gyakran csintalankodnak, de enélkül ez nem is lehetne, viszont szófogadóbbak, mint a felnőttek. Persze megértem én az idős néniket is, elvégre ők tudják jobban, hogy ezt vagy azt akkoriban hogyan csinálták. Szívesen tanulok is tőlük, ám a fellépéskor fegyelemre van szükség, olyankor már nem lehet kapkodni. — Mire tanítja a gyerekeket? — Különböző gyermekjátékokra és szokásokra. Itt a Zoboralján például egészen másféle húsvéti szokások voltak, mint egyebütt. De számos gyermekjátékot is csak errefelé játszottak. Egyébként érdekes volt megfigyelni, hogy a gyerekek nemcsak megtanulják ezeket a játékokat, de variálják is, új elemekkel gazdagítják, amit én végeredményben természetesnek tartok, sőt örülök neki, mert ez azt bizonyítja, hogy a gyerekek is élvezik, amit csinálunk. — Van valamilyen egyéni gyűjtési módszere? — A népviseletek vizsgálatára gondol? — Hogy viseli el a kudarcot? — Nem esik jól, az bizonyos, de azért nem szoktam lelkizni miatta. Ez velejár a munkánkkal. Van egy barátom, nagyon aktív ember, és amit csinál, azt jól csinálja, de a múltkor az énekkarát nem úgy értékelték, ahogy ő remélte. Erre nagyon kiborult, s fogadkozott, hogy tovább nem csinálja. Én azt mondtam neki, hogy nem szabad ennyire elkeserednie, egy versenyben veszítenie is kell valakinek, s a mi munkánk nem azért fontos, mert első helyezéseket szerzünk, hanem azért, mert csináljuk, mert embereket buzdítunk, mert valamit megmozgatunk. Habár a gyerekek jók voltak, hányszor, de hányszor nem vették figyelembe folklór csoportunkat a járási versenyen, de én azért csak elmentem oda velük a következő évben is. Tudom, hogy a zsűritagok sem mindig angyalok, hogy olykor igen felszínesen ítélnek, s talán nem mindig válogatják meg a szavakat úgy, hogy azok lehetőleg ne legyenek bántóak. Az emberek érzékenyek, s kivált azoknak esik rosszul a fölényes hang, akik szinte minden szabad percüket feláldozzák azért, hogy a legeldugodtabb helyen is legyen kulturális élet, s ezért még pénzt sem kérnek. Nem arról van szó, hogy mindenkit dicsérjenek, akár jó volt, akár rossz, hanem arról, hogy aki ítél, véleményt mond, az őszintén, felelőssége tudatában tegye ezt. Lacza Tihamér 7
