A Hét 1977/2 (22. évfolyam, 26-52. szám)

1977-07-09 / 27. szám

Magasabbra a mércét! AZ IRODALMI SZÍNPADOK ORSZÁGOS SEREGSZEMLÉJE UTÁN A kassaiak Szép Szó irodalmi színpadának Kalevala — bemutatója Haszontalan dolog lenne szépíteni és nyilván ártalmas is, azért leirom: ag­gódom a másfél évtizedes múltra visz­­szatekintő hazai magyar irodalmi szín­pad-mozgalom jövőjéért. Aggódom, mert ismervén az eddig nyilvántartott ered­ményeket, természetesnek, és indokoltan megalapozottnak tekintem a minőségi továbblépés szigorúbb igényét. Nemze­tiségi kultúránknak kétségtelenül szük­sége van a jó irodalmi színpadokra, mert szükségünk van az igényesebb népművelésre, a hatékony irodalom­népszerűsítés több és jobb formájára. Aggódom csupán, s távol áll tőlem min­denféle „szakmai okoskodás” öncélú bennfentesség látszatának keltése, mert úgy vélem, nem vagyunk feltétlenül kö­telesek mindenről megfellebbezhetetlen véleményt mondani, szakértői hozzászó­lók pózában tetszelegni még akkor is ha ennek hiányzik a fedezete. Elvégre az irodalmi színpadok műfajából sem előadóink, sem közönségünk, sem a té­mához hozzászólók nem szereztek szak­diplomát, mint ahogy irodalmi színpad­jaink rendezői sem. Műkedvelői szak­diploma nincs, s szükség sem nagyon van rá hiszen a műfaj tulajdonságai más, ennél fontosabb kívánalmakat tá­masztanak. (Bevallom számomra nem okozna meglepetést, ha Karajan mes­ter kudarcot vallana egy falusi rezes­banda vezénylésével, amely zenekar — meglehet — kitűnően tud muzsikál­ni a maga műfajában csak nem éppen a kiváló karmester hanem a helyi tűz­oltóparancsnok irányításával.) Inkább arra van szükség, hogy évről évre szaporodjon a jó irodalmi szín­padok száma, javuljon ezek műfajon belüli színvonala, ám lelkesedésüket ne csupán a Jókai-napokra való beneve­zés érthető hiúsága ösztönözze, hanem az irodalomnépszerűsítés területén szük­séges küldetés elmaradhatatlan hiva­tástudat is. Ha ez megvan akkor az or­szágos seregszemle valamelyik pálmá­jára is jogos lehet a remény. Mert nem mindegy, hogy öncélúságból vagy szé­lesebb társadalmi küldetésből fakad e valami. Tíz éven keresztül — 1965 és 1974 között kísértem figyelemmel a Jókai­­napok eseménysorozatát, s ezen belül is megkülönböztetett figyelmet szentel­ve az irodalmi színpadok teljesítményei­nek. Három éves kihagyás után az idén ismét jelen voltam a seregszemlén s vé­gignéztem legjobbnak minősített irodal­mi színpadjaink bemutatkozását. Koráb­ban kezdődött aggodalmam az idén csak megerősödött, mert kirajzolódónak láttam a hanyatlás körvonalait. Amikor hanyatlást mondok csupán a pontos megjelölés érdekében teszem. Tetszésemet igazán megnyerő és két­ségtelen bizakodásra okot adó előadást tulajdonképpen csak egyet láttam, me­lyet a CSEMADOK komáromi helyi szervezetének és a Szakszervezetek Há­zának irodalmi színpada mutatott be. Petőfi művét, a Helység kalapácsát vit­ték színre, amiért meg is kapták a jó műsorválasztás díját, bár abban a me­zőnyben ennél talán többet is érdemel­tek volna. De sebaj, hiszen előadásuk legnagyobb és legnyilvánvalóbb erénye éppen az volt, hogy meglátszott: nem a pálmáért produkáltak egy valóban emlékezetes, mondhatnám remek elő­adást, nem akartak mindenáron a részt­vevők legjobbjai lenni, s közben mégis rangú céljuk a közönség s önmaguk szórakoztatása volt. Nem utolsósorban a sziporkázó mű önzetlen tolmácsolá­sának nemes szándéka vezette őket. Mindezt persze nem tudták volna meg­valósítani több kiváló előadó, jó ren­dező, igazi lelkesedés, valódi játék­kedv híján. Régi színházi törvény szerint lett tehát jó az előadásuk mert a kö­zönséget nekik sikerült a legjobban el­­szórakoztatniok. Véleményemet az esetleges ellenvé­leményekkel szemben is tartom, s távol álljon tőlem az öntelt nagyképűség, de korábbi tapasztalatok alapján mondom, hogy a produkciókat meg nem tekintő vagy a seregszemlében érdekelt szemé­lyek s azok rokonszenvezőinek vélemé­nyét még a legnagyobb sajnálatomra sem tudom respektálni — még annak tudatában sem, hogy véleményem a díjkiosztó bizottság véleményével nem teljesen egyezik. Meg kell jegyeznem, hogy nem lenne érdektelen és haszon­talan a kiosztandó díjak közé felven­ni a közönség díját is. Mert ha van ilyen díj, gondolom, azt az idén a ko­máromiak kapják meg, s bizonyára nemcsgk azért, mert hazai pályán lép­tek színre. De hát ilyen díj nem volt, ám a jövőben miért nem lehetne, hi­szen az olyan helyen ahol színpad is meg nézőtér is van ott a közönség vé­leménye sosem lehet mellőzendő. Még szerencse, hogy a tetszést és nemtet­szést kinyilvánító taps és fütty joga megmaradt a közönség jogának. Mert taps az volt. Bár az is hozzátartozik a tényékhez, hogy a széksorokban akad­tak olyan nézők is, akik nem tapsoltak de csak azért nem, mert ők maguk is versenyen belülinek tudták magukat s mi több olyanok is akadtak, akik meg sem tekintették a „konkurrencia" elő­adását, dehát istenem! — vannak még maguk után kívánnivalót hagyó verseny­­szellemek. Pedig elsősorban nem is verseny volt Komáromban, mint inkább országos seregszemle azzal a céllal, hogy lássuk mit tudunk, lássuk mit tud a másik, s tanuljunk egymástól! Nem lehet azonban szó nélkül hagyni a kassaiak Szép Szó irodalmi színpa­dát, amely a rendezés díját kapta, de erényeinek említése mellett több alap­vető hiányosságról is szólni kell, mert ezek kiküszöbölésével nemesíthető csak igazán letisztult produkcióvá az, amit Komáromba hoztak. Az ősi finn eposzt a Kalevalát vitték színre. Ez természetesen már maga is tekintélyes erény. Kár, hogy a hatalmas szöveganyagból nem sikerült úgy kivo­natolni a részleteket, hogy azokból ért­hetőbben rajzolódjon ki az eposz me­séje, cselekménye. Ugyancsak a mese vallotta kárát annak, hogy a rendező­nek nem volt szíve elhagyni valamit a sokféle stíluseszközből, miáltal az elő­adás az órnyjáték, a tánc, a pódium, az oratórium és a színpadi regőlés egy­velegévé formálódott, — bár erényei­nek javát így is megőrizte. Úgy vélem az előadás egyszerűsítése a mutatvá­nyosság lefaragása olyan sokat tudna javítani a színvonalon, hogy a végső eredmény az eddiginél jóval meglepőbb lenne. Bár megértem a rendezőt, mert ő volt az, aki legalább felismerte a moz­galomban régen mutatkozó alapvető fogyatékosságokat, nevezetesen azt, hogy egy-egy produkcióban nincs és nem lehet helye az elkoptatott színpadi frázisoknak, sztereotípiának, hiszen eny­­nyi év után azok már csak áthatnak az előadásoknak. Felismerte, hogy az egy­másfél évtizeddel régebben faragott kaptafák sutbavágásának eljött az ideje. Mert tudomásul kell venni, hogy a mozgalom másfél évtizedes hagyomá­nyai után és nyilvántartott erényei mel­lett ma már nem számíthat jó előadás­nak az, ha többet se látunk a színpa­don, mintsem a szólószavalatok és kó­rusmorajok váltogatását. A közönség­nek hol arccal, hol háttal elmondott szövegek hallatán ezek az eszközök már unalmasnak hatnak. Megállni mereven, erőset dobbantani, energikus pátosszal vagy szende lírizálóssal szavalni ma már kevés, mert nem elég, ha az egyik láb­nyomomból a másikba lépegetve -moz­gunk s közben nem haladunk előre. Az igazán jó és újszerű előadáshoz jobbnál jobb és újabbnál újabb ötle­tek kellenek. A kassaiak példája iga­zolta hogy esetenként azokkal is taná­csos módjával, mértéktartóan bánni. El kell hagyni tehát a frázisokat, meg kell tanulni szépen, s még ennél is szebben beszélni, hangsúlyozni, szünetet tartani, pontosan értelmezni az előadott szöve­get. Az igazsághoz tartozik, hogy vala­mikor nemcsak a szavalok és próza­mondók versenyében, de az irodalmi színpadoknál is sokkal több, a maiak­nál lényegesen jobb előadóval találkoz­hattunk. A legfontosabb kívánalmaknak egyike sem helyettesíthető lampionnal, világítási bravúrokkal, frázisokkal, mint ahogy puszta buzgalommal sem pótol­ható, mert a buzgalomnak és tisztelet­reméltó lelkesedésnek a szigorú minő­ségi javulás igényével kell párosulnia. KESZELI FERENC Prandl Sándor felvételei A CSEMADOK komáromi helyi szervezete és a Szakszervezetek Háza irodalmi színpada — Petőfi Sándor: A helység kalapácsa című müvét vitte színre. 6

Next

/
Oldalképek
Tartalom