A Hét 1977/2 (22. évfolyam, 26-52. szám)
1977-09-03 / 35. szám
LÁTÓHATÁR ^ Odább-bukdácsolva a kiégett füves síkságon a csikósok itatóvályújától alig egy kilométerre találjuk a szétszéledt, legelésző szürke gulyát. Így messziről száz-százötvenre nézem a számukat. Azt mondják májusban mintha sma- i ragdból volna, olyan a puszta. Amíg van éltető vize — él. Aztán ha elfogy az életet adó nedvesség, szőkére vál- j tozik a táj képe. Otthoni mértékkel mér- j ve, nem is igen értem, miből, s hogyan tud megélni az ilyen legelőn a jó-' szág. S gyarapodni. Mert hiszen gyarapszik is. Egykor, amikor még az állattenyésztés rejtelmeire okítottak Komáromban, úgy tanultam, hogy a magyar szürkemarha a legigénytelenebb fajta, Akkor az „igénytelenséget” nem volt mihez hasonlítanom. A mostani látvány minden korábbi érvnél többet mond és mutat. A gulyát Kiss János őrzi. Negyven éve él itt kint a pusztán. — Városban meg tudna-e marad- j ni? — kérdem tőle, amikor a pihenő gulya felé ballagunk. — Nemigen — mondja — nagy ott a tülekedés. Kiss János, alacsony, szélesvállú ember. Az ő keze is, látom, akár a csikósoké. Amikor elbúcsúzunk tőle, s távolabbról visszapillantok, olyannak tűnik, mintha megnőtt volna. Mintha az idő, a negyven év, amelyet idekint töltött a szikes mezőn, megemelte volna az alakját. Egy kicsit a látóhatár fölé. Egy kicsit mindannyiunk fölé. Most is ott látom lépegetni a szálas fű között, azon a „dicső rónaságon", amelyet Petőfi az „isten homlokának" nevezett. A csárdákról A turistaképzelet a pusztai csárdákat holmi betyártanyának véli még ma is. Vagy búsuló juhászok, csikósok, gulyások gyülekezőhelyének gondolja. Volt ez is, az is. De a pusztai csárdák más célt is szolgáltak. Ha valaki térképen, vagy akár a valóságban megmérné e csárdák közötti távolságokat — mint ahogy meg is mérték — az derülne ki. hogy a csárdák helye és a köztük lévő távolságok között valami fontos összefüggés mutatkozik. A hortobágyi csárdák 10—15 km távolságra álltak, vagy állnak egymástól. Ahogy egy kiadványban olvastam: „egy »lófutamnyi« illetve meghatározott »kerékfordulásnyi« távolságra." Ennek oka pedig semmi egyéb, minthogy a felhajtott jószágnak — sertéseknek, marháknak, juhoknak — pihenőhely kellett. Egy-egy csárdaközti távolság megtétele után pihentetni kellett az állatokat. Ez volt a döntő a csárdák helyét illetően. A mai emlékezet a Hortobágyon 25 csárdát tart számon. Az egyik leghíresebb a már említett Hortobágyi Csárda, amelyet Debrecen városa építtetett 1699-ben. Az egykori tanácsi jegyzőkönyv szerint „erigoltatott egy ház is és alatta pince is, a borárulás hogy annál alkalmatosabb lehessen. A bornak itcéje 12, égett boré 5 dénár, pálinka is adatott a vámos kezébe árulásra.” •A tömörülő, sűrűsödő felhőket nézve Megyery Lászlóval afelett töprengünk, hogyan módosítsuk az útirányt egy pusztai vihar nyakunkba szakadása esetén? Az itthon lévő tapasztalataira hagyatkozva úgy döntünk, hogy egy kanyarodással megnézzük a Meggyes csárdát, amely a legrégibb a Hortobágyon, s az egykori „sóút” mentén áll, s e látogatás után irány a Kunkápolnási mocsárvilág. A Meggyes csárda va- i lóban áll, mégpedig egy kerek kunhalom oldalának támaszkodva, amely messziről olyannak tűnik, mint a fűre tett szalmakalap. Nos, ez a csárda — múzeum. Utolsó tulajdonosa Cinege László a gazda most is benne a Hortobágyi Nemzeti Park megbízásából. A kunhalomnak dőlt Meggyes csárdát dús lombú akácok takarják. Mintha rejtenék a kíváncsiskodó tekintetek elől. Hűs ivójában ülve harmadmagammal hallgatom a fákon fészkelő madarak dalolását, s azon töprengek, milyen lehetett a világ erre, amikor a kármentő rácsai mögött ott állt még a csapiáros, vagy a csaplárosné . . . Vizivilág A „vízivilág" szélén, Nagyivánban ismerkedtem meg Kovács Gábor agrármérnökkel, a kunkápolnási mocsarak fiatal őrzőjével, ismerőjével. Ezeket a védett mocsarakat legföljebb a botanikusok és ornitológusok látogathatják, ök sem mindig. Kitüntetésnek vettem hát, hogy vendéglátóim a szigorú védelmi rendszabályok ellenére meghívtak egy rövid csónakázásra a mocsárvilágba. A fűben itt-ott földbe vert karókat látok. Körülöttük kaszálatlanul áll a fű. — Madárfészkek — mondja kérdezetlenül Kovács Gábor. Jó negyedórás döcögés után egy nádkunyhó mellett állítom le a Trabantot. Balra a nádban keskeny nyiladék. A nyiladékban cölöpökön álló padló: a vízivilág kikötője. Amíg vendéglátóim a csónakból kimerik a vizet, gumicsizmát húzok a lábamra. Távcsövekkel, foto-masinákkal fölfegyverkezve négyen indulunk „nyíltabb vizekre”. A víz felett sirályok, fészküket védő fattyúszerkők csapkodnak. Távolabb récéket ringat a víz . . . Száz és száz madár él, költ, rejtőzik ezekben a védett mocsarakban, Közülük sok európai ritkaság. A mintegy 2000 hektáros Kunkápolnási mocsár valóban a vízimadarak paradicsoma. De nem csupán ez ád rangot és szemet gyönyörködtető látványt. Flórája is egyedülállóan gyönyörűséges. Szerencsés időben láttam ezt a nyílt vízfelületet: éppen virított a tündérfátyol. Mintha sárga szőnyeget borítottak volna rá, olyan vólt a víztükör. Az pedig külön szerencsének számít, hogy ilyen későn — július közepén — lefényképezhettem a fattyúszerkő tutajfészkét, tojásaival együtt. A vízivilágban jó nagy kört becsónakázva visszaúsztunk a mocsárszéli kikötőhöz. Közben — még a csónakban — azon töprengek, milyen is lehet ez a mocsár az őszi madárvonulás idején? Gyimesi György barátom hortobágyi vadlibázása villan elém ... Neki még megadatott az a szerencse, hogy kipróbálja, milyen is itt a hajnali libahúzás ... Ma azonban az őszi kacsa- és vadlibahúzások idején csak a szálló madarak kiáltásait hallani. S ezt én helyénvalónak találom, mert hiszem, hogy az utánunk jövő nemzedékek nem csupán arról ítélnek meg bennünket, hogy mit építettünk fel, hanem arról is, hogy mit romboltunk le magunk körül. Esetleg aszerint is, hogy a hortobágyi pusztán milyen madarak érik meg az ezredfordulót, s hogy lesz-e még töretlen látóhatár. . . Gál Sándor A szerző felvételei 13
