A Hét 1977/2 (22. évfolyam, 26-52. szám)
1977-09-03 / 35. szám
PRÓZAÍRÓINK ARCKÉPCSARNOKA GYIMESI GYÖRGY Királyhelmecen született. Kassán (Kosice) járt orvosi egyetemre. Doktorrá való avatása után visszatért szülővárosába, ahol a helyi kórház laboratóriumának vezetője. Szenvedélyes vadász. Természetleírásai érzékletesek, ember- és jellemábrázolása realista. Eddig megjelent művei: Az Ordöngöstől a Hortobágyig A Meru lankáin A Kaukázus ormain Emlékezetes vadászatok (előkészületben) lobogtatás, esetleg könnybe lábadó szem..., s az élet ment tovább. Emberek, barátok, ismerősök süppedtek a felejtés sűrű homályába, hogy újak léphessenek a régiek helyére. De hogyan váljak meg a természettől, amely ez ideig éltető erőm volt, hogy mondjak le a vadászatról, amit mindenekfölött szerettem? Már májusban nehéz volt. Akkor az utolsó őzbak ... Aztán ismét búcsúzás, mert minden egyes újabb .vadászatom immár az elmúlás jegyében zajlik, a vadkacsától, a fogolytól.. S most sorra került szívem vadja, a szarvas. Sikerül vajon elejtenem utolsó szarvasbikámat? Vagy már az a négy év előtti volt az utolsó? Nem — hessegette el a gondolatot —, az nem' lehetett még az utolsó, az csak egyszerűen a kilencedik bikám volt. Ma meg kell lőnöm a tizediket is. Igenis, meg kell. Nem vagyok kapzsi, telhetetlen, már nem várok sokat az élettől, de ezt a szarvast körmömszakadtáig akarom ... Csak ne fulladnék ennyire ... Kitartás, öreg, hamarosan fent leszel a réten. A TIZEDI Fojtó köhögés kényszerítette megállásra a meredek kaptatón. Nekitámaszkodott egy sima kérgű bükkfának, és zihálva kapkodott a levegő után. Lassú mozdulattal letörölte gyöngyöző homlokát. Hosszú percekig pihent, de vadul kalapáló szíve valahogy/ nem akart megnyugodni. Fáradtan körülnézett. Réveteg pillantása szinte észre sem vette az őszbe csavarodó erdő sokszínű pompáját, és a hajnal rózsaszín hasadásában sem tudott most gyönyörködni. Valahol magasan fölötte, a hegytető irányában, egy szarvasbika ordította bele vágyát a deres hajnalba, és az érces hang varázsa az öreg vadász már-már kihunyó reményét is újfent felszólította. A hangra felkapta a fejét, nagyot, elszántságból fakadót sóhajtott, megigazította vállán a puskája szíját, és kurtákat lépve elindult az ösvényen a bika felé. Nagyon öreg volt már. Majdnem nyolc évtized súlyos terhe alatt görnyedezett egykor sudár dereka. Magas homlokára mély barázdákat szántott az eliramlott idő. A szenvedélye azonban a régi maradt: idővel dacoló, makacsul kitartó, fiatalosan hevülő. — Sosem volt ez a hegy ilyen meredek — gondolta —, és ez az ösvény sem ilyen vég nélküli. Igyekeznem kell, hogy egy órán belül feljussak a rétre. Ha nem sikerül, hiába fáradozom. A bika öblös hangja ismét megreszkettette a levegőt. Az öreg vadász számára most még elérhetetlenebb magasságból hangzott, mint az előbb. — Nem, csak képzelődöm, nyugtatta magát. A bika még mindig a réten lesz. Csak az erőm van fogytán, és kevés körülöttem a levegő. Ilyen közel a célhoz nem szabad lankadnom. Ki kell, ki kell tartanom ! Az ösvény egyik kanyarulatánál ismét megállította a kínzó légszomj. Kalapját ledobta a földre, reszkető, görcsös kezével megkapaszkodott egy faágban, és kissé tátott szájjal hoszszan pihegett. — Erőt kell magamon vennem, gondolta. Ha ma nem sikerül, holnap talán már idáig sem jutnék fel. Meg kell lőnöm azt a bikát, életem utolsó szarvasát. A tizediket ... Mozdulj. öreg legény, szedd össze maradék erődet, legalább magadnak bizonyítsd be, hogy a puszta vágyakozásnál jóval többre vagy képes. Lassan, nagyon lassan fogyott lába alatt az ösvény. Lassabban, mint szerette volna. Minden egyes lépése külön erőfeszítésébe került. Már nem is bírta erővel, csak az akarata vitte előre. — Be sokszor megjártam életemben ezt az erdőt, és soha sem jutott eszembe, hogy utoljára leszek benne. Mennyi szép élményem született ezek között a lombjukat pergető fák között. Lesz-e ma folytatásuk? Érzem, rövidesen el kell mennem, magammal viszem az emlékeimet is. Az erdő azonban marad, másoknak termi majd az élményeket, amíg csak egyszer motorfűrész és fejszecsapások által maga is emlékké nem válik. Lihegve állt meg, hogy egy kicsit kifújja magát. A bika már hosszú percek óta nem szólt, és ez nagyon nyugtalanította. — Életem legnehezebb vadászata ez a mai. Nem a domb miatt. Fenét. Az csak keservessé teszi a hajnalomat. A búcsúzás miatt a legnehezebb. Emberektől sosem esett nehezemre elbúcsúzni. Egy kézfogás, kendő-A szarvasbika basszusa térítette vissza gondolataiból az erdei valóságba. — Lefelé jön, állapította meg elégedetten, mert a bika hangja most sokkal közelebbről hallatszott, mint az előbb. Sosem szeretett hiábavalóan reménykedni, most sem ringatta magát képzeletei szárnyán. Inkább kételkedett: nem fog az egészen idáig masírozni az ösvényen. Az én kedvemért biztosan nem. Nekem kell elébe mennem, ha találkozni akarok vele. összeszedte maradék erejét, arcára kemény elszántság ült ki, és tőle telhetőén meggyorsította a lépteit. Elszántsága azonban kevésnek bizonyult a kapaszkodó leküzdéséhez. Hamarosan csüggedten kellett belátnia, hogy a lassan járj, tovább érsz elve már megmásíthatatlan ténnyé szilárdult a számára. Ledobta válláról petyhüdten fityegő hátizsákját, és hosszú lebernyege is egy bokor alá került. Így könnyebb lesz, remélte. A bika már közvetlen közelében haisonázott. — Felém tart — örvendezett. — Csak egy kicsit tartaná még az irányt, akkor az enyém lehetne! Melléből sípolva tört fel a levegő, szíve őrült táncot járt a mellkasában. Ügy érezte magát, mint a szárazra vetett hal, de nem törődött vele: az önkímélet ösztönétől most sokkal nagyobb erő hajtotta előre. Puskáját kezébe fogta, és minden pillanatban várta a bika felbukkanását. — Még tíz lépés, már csak addig a sudár fáig kell eljutnom, és meglátom ! Nem látta meg. A bika újabb felhördülése után teljesen tisztában volt vele, hogy nem is fogja meglátni sosem. Utolsó álma már nem valósulhat meg. Csüggedten, összetörtén roskadt le egy korhadozó fatörzsre. Csak most döbbent rá, mennyire elfáradt. Ügy érezte, mellkasát izzó abroncs szorítja össze. Hányingere volt, bal karjában meg valami furcsa zsibbadást érzett. Barázdált homlokáról hideg veríték patakzott alá. Cudarul érezte magát. Sokáig ült mozdulatlanul, maga sem tudta volna megmondani, hogy meddig. Mellkasában a szorítás fokozatosan enyhült, a légszomj sem gyötörte már annyira. Teljesen világosan látta, s bele is törődött, hogy újabb erőfeszítésre már képtelen. Ismét csak emlékeinek élt, nem tudatosította a jelent. E percben nem is érdekelte. Emlékeiben messzire kanyarodott vissza, mégis oly közelben maradt: itt, a közeli réten lőtte meg élete első szarvasbikáját, és imént kis híján az utolsót is. Nem sikerült. Mint sok minden más az életében. Nagyon keserű, hogy végső nagy álmát már nem valósíthatja meg. Ezt az utolsó óhaját igazán teljesíthette volna a szeszélyes sors. Hirtelen furcsa nyugtalanság futott végig rajta. Felállt, és valami titokzatos erő ellenállhatatlanul a rét felé ösztökélte. Elindult, lábait öregesen rakosgatta a tisztára gereblyélt ösvényen. Maga sem tudta, mit akar a réten. Alkalmasint első bikám emléke vonz pda — gondolta. A mogyoróbokrokkal szegélyezett kerekded helyi rét kedvenc legelője volt az őznek. Ilyenkor, bárcázáskor azonban a szarvasok is sűrűn látogatták: híres rigyetőhelye volt ez a hegyvidéknek. Ide lépett most ki az emlékeibe süppedt öreg vadász. Szinte megdermedt a meglepetéstől, és nem akart hinni a szemének; első pillanatban azt gondolta, hogy első szarvasának a szelleme incselkedik vele, mert a margarétáktól fehérlő zöld rét közepén egy magányos szarvasbika feküdt. Csökbög agancsú hitvány tízes, nem pedig csalóka látomás, örült meg az öreg vadász, és fáradt szíve ismét őrült táncra perdült. Fekszik, állapította meg csalódottan, ugyanakkor örült is, mert biztosra vehette, hogy észrevétlenül közelítette meg a bikát. — Meglőjem fektében? — tépelődött egy pillanatig. — Nem illik, de magamfajta öreg vadásznak ilyesmi már megengedhető. Egy szélső fa takarásába húzódott, reszkető kezekkel feltámasztotta fegyverét, hosszasan célzott, és az eldördülő lövés nagy vágyának teljesülését eredményezte: a nyakon talált szarvasbika feje a virágos rétre hanyatlott. — Megvan! — lelkendezett az öreg vadász. Elégedetten lépett a zsákmányához, de már nem tudott igazán örülni. Hirtelen nagy ürességet érzett a mellkasában. Ez volt élete utolsó érzése. Szeme csodálkozást tükrözött, amint teste megperdült megroggyanó lábai fölött. A leteritett bika mellé omlott. Arcáról még a vég sem tudta teljesen letörölni az elégedettség mosolyát. Tágra nyílt szembogaraiban, amelyekben éppen kihunyt az élet szikrája, az örök élet jelképének, a bükkök fölé emelkedő napnak a képe tükröződött. GYIMESI GYÖRGY Keszeli Ferenc és archív felvétele 14
