A Hét 1977/2 (22. évfolyam, 26-52. szám)
1977-08-20 / 33. szám
I Dobi Géza komáromi zenetanár tollából az Új Szó idei május elsejei számában Testvér, • szorítsd a fegyvered I címen kétoldalas írás jelent meg egy nemes vá I la I kozásról, kezdeményezésről. „1975-ben alakult meg Komáromban (Komárno) a Járási Népművelési Központ szocialista brigádja. A központ igazgatójának, Karol Morvaynak és Horváth József szakelőadónak ötletéből született meg a közelgő évforduló tiszteletére tett felajánlások egyike. Elhatározták, hogy a Nagy Októberi Szocialista Forradalom hatvanadik, köztársaságunk megalakulásának negyvenedik és a Februári Győzelem harmincadik évfordulójának tiszteletére összegyűjtik a munkásmozgalmi dalokat Komárom környékén" — idézem a cikk elejét emlékeztetőül. Az eddig összegyűjtött anyag első kötete még ebben az évben nyomtatásban is megjelenik. A kötet összeállításával engem, grafikai szerkesztésével , Kopócs Tibor grafikusművészt bízta meg a Járási Népművelési Központ. Munkámmal kapcsolatban ismerkedtem meg azokkal az idős elvtársakkal és elvtársnőkkel, akik énekelték a munkásmozgalmi dalokat. Végighallgattam valamennyi szalagot. S ami a legjobban megfogott az, az volt, amit az idős elvtársak — a dalok szünetében — elbeszéltek (s amit Dobi Géza nagyon okosan és előrelátóan szintén feljátszott). Ekkor határoztam el, hogy ezeket az elvtársakat felkeresem otthonukban. Az elhatározást tett követte, s nem bántam meg, hogy elmentem hozzájuk. Nem egy könyvre, hanem egész könyvtárra való anyag telne ki abból, amit már eddig hallottam tőlük. Az egyik tragikus sorsú kommunista család történetét itt adom közzé. KÉT NŐVÉR ÉS SOK-SOK EMLÉK Otyepka Lászlóné igazított útba bennünket: — Baloghék ott laknak a Lúdpiac sarkán, a zöldséges fölött. Erzsi mindig otthon van, s ha szerencséje lesz, ott találja nála a húgát, Ilonkát is. Szerencsém volt. Dobi Géza zenetanárral állítottam be hozzájuk, s őt már mint régi ismerőst üdvözölték. Amikor megtudták, hogy én meg a „pipás” Nagy fia vagyok, aki úgy szegrő-végről rokonuk is, nem nagy erőfeszítésembe került, hogy szóra bírjam őket. — Balogh Jánosné, született Gulyás Erzsébet. — Szeberényi Elemérné, született Gulyás Ilona. Zolit biztosan ismeri, ő Nyitrán tanít, a tanárképzőben. A két nővér édesapjáról beszél: — Édesapánk, Gulyás Sándor 1924 óta párttag. Testvérét mint vöröskatonát 1919-ben elfogták és a komáromi Erzsébet-szigeten kivégezték. Apánk szabó volt, s az elvtársak a háború alatt hozzánk jártak el titokban a moszkvai rádiót hallgatni és politizálni. Még a nevekre is emlékszünk: Tuba István, a Munkás című lap terjesztője, Domonkos Ferenc, Urbán Miklós, Pálfy József, Vígh Zsigmond (lánya ma a Nőszövetség vezetőségi tagja), Vidák Vince kommunista képviselő és két fia. Most a húga, Ilonka folytatja: — A nyilasok csakhamar tudomást szereztek ezekről az összejövetelekről, hiszen besúgó mindig és mindenhol akadt. Egy éjszaka géppisztolyos nyilasok vették körül a házat és bevitték az elvtársakat a Csillag-börtönbe . . . Nővérem nem tehetett apánk érdekében semmit, mert első férje, Fehérváry László amúgyis szálka volt a zöldingesek szemében. Sorra jártam minden ismerőst, akit eléggé befolyásosnak tartottam. Sok volt az ígéret, de a megkértek közül senki sem tett semmit édesapánk szabadon bocsátása érdekében. Ez nagyon rosszul esett, de megértettem őket. Féltették a bőrüket abban a kegyetlen világban. A harcban nem szabad megállni! — Még két ember volt, aki segíthetett, de akikhez csak a legvégső esetben akartam folyamodni, a két főnyilas — mondja Szeberényi Elemérné és látom, hogy sírással küszködik. — Majd én folytatom — szól közbe a nővére. — Nem, majd én!... — emeli fel a fejét Ilona asszony. — Elhatároztam, hogy bármi áron kiszabadítom apát. Anyánk közben belebetegedett a történtekbe. Azzal az elhatározással mentem el hazulról, ha az életem kell, azt is odaadom apánkért! Az egyik vezető nyilas Óváry Miklós volt. Valamikor apámnál inaskodott, de azután a szabókrétát meg az ollót felcserélte a nyilaskereszttel. Először az anyjához mentem, azután hozzá és térden állva könyörögtem neki, hogy szabadítsa ki apánkat a Csillag-börtönből, hiszen köztudott dolog volt, hogy Ballöl Balogh Jánosné, mellette a húga, Szeberényi Elemérné A lelsö két sorban a kommunista dalárda tagjai, elöl a színjátszó csoport tagjai ülnek. Az első sorban (balról a negyedik) Leszenszkij Lajos zeneszerző, a dalárda karmestere. A hátsó sorban jobbról a második Tuba István kommunista mártír, mellette (balról a harmadik) a nővérek édesapja, Gulyás Sándor Fehérváry László ott naponta végeztek ki akkor embereket, sokkal kisebb dolgokért is, mint amilyeneket apánkra bizonyíthattak. — Óváry úr, tudja, apám milyen jó volt mindig magához. Ne hagyja őt elpusztulni — könyörögtem neki sírva. Végre a zöldinges kisisten kőszíve meglágyult: — Hát jó — mondta — segítek. Kihozom az apád, de a kupaktanács megszűnjön ám nálatok! Mert ha még egyszer bekerül ide, akkor aztán az öreg isten se hozza őt ki. Kétszer könyörögtem őt ki a börtönből. Amikor másodszor is kiszabadult, napokig szólni sem tudott. Csak remegett az ajka, könnyezett a szeme, a szíve tönkrement. . . Rémregényekbe illő borzalmas élményekben volt része. — Mi lett a többiekkel? — Tuba Istvánt az internáló táborban kivégezték. Leköpte Óváry Miklóst és odamennydörögte neki: „Ezt a zöld inget még majd szívesen kicserélnéd!” Ha ezt nem teszi, talán kiszabadulhatott volna . . . Ma Tuba Istvánról utca van elnevezve a komáromi Benében (volt munkásnegyed). — És a felszabadulás után? — 1946-ban átigazolták ugyan, édesapánkat, de nyugdíjat nem kapott. 1951-ben halt meg. S ami a legszomorúbb az egészben, pár nappal a halála előtt orvosi vizsgálaton volt a szívével, és az orvos nem ismerte el őt betegnek. Szeberényi Elemérnét láthatóan felzaklatták ezek a szomorú emlékek. A nővéréhez Baloghnéhoz fordulok: — És az édesanyjuk? — Apánknak mindenben hű, bátor társa volt, de elsősorban áldozatkész anya. Testvére, Szabó Imre kikötőmunkás volt Mező Imre elvtárssal együtt. Amikor az első világháborúban kivitték a frontra, fogságba került és beállt vöröskatonának. Tökéletesen megtanult oroszul, beszélt többször Lenin elvtárssal is. Sokszor mesélt arról, hogyan szónokolt Lenin, szinte megigézte a munkásokat, a katonákat. Szabó Imrét a forradalom győzelme után pártiskolára küldték, csak 1921-ben jött haza. Vele együtt volt Pénzes Jóska bácsi is, aki talán még él Budapesten. Azért említem őt külön, mert tőle tanulták a legszebb forradalmi dalokat. Azokat is, amelyeket Dobi elvtársnak magnóra énekeltünk. Aranyos, kedves ember volt, de harcos kommunista. Mi szerettük, az ellenségei gyűlölték. Sokszor volt a komáromi fegyház „lakója”. Mi a leánypolgári ablakából lestük, mikor engedik ki őket sétálni az udvarra, s ilyenkor integettünk neki. Ö a sapkájával intett vissza, mosolyogva, mintha csak azt mondta volna: „Sebaj, lányok. Lesz ez még másképpen is!" Később könynyes szemmel emlegette fel ezeket az integetéseket. Azért sem feledkezhetek meg róla, mert engem ő vitt be először a Munkásotthonba — tizenötéves koromban. Aztán már rendszeresen eljártunk oda a húgommal. Színdarabokat tanultunk be, énekeltünk, táncoltunk — és a jó szórakozás még csak pénzbe sem került. Aztán meg' a proletár Testedző Egyesületben a PTE-ben tornáztunk. Én hímeztem vörös selyemből az egyesület zászlaját, meg a háromszögletű jelvényeket is. Minden sportünnepélyen tüntettünk és jelszavakat kiáltoztunk. — Emlékszik még néhány ilyen jelszóra? — A legtöbbször azt kiáltoztuk, hogy „Munkát, kenyeret!" De nekem egy másik jelszó különösképpen tetszett, így hangzott: „Le a cselédnyúzó nagyságákkal!" Ha végig mentünk az utcán és ezt kiáltoztuk, a nagyságák siettek becsukni az ablakokat. A Munkásotthon zenekarában ott játszott a későbbi komáromi főnyilas, a munkásosztály árulójává lett Óváry Miklós is. Később aztán a nyilas világban elegáns szabású fekete egyenruhában, zöld ingben, oldalán revolverrel parádézott az utcán. (Folytatjuk) 15
