A Hét 1977/2 (22. évfolyam, 26-52. szám)
1977-08-20 / 33. szám
PROZAIROINK ARCKÉPCSARNOKA DOBOS LÁSZLÓ Dobos László 1930-ban született Királyhelmecen, kisparaszti családban. A bratislavai Pedagógiai Főiskolán magyar-történelem szakot végzett. Írói pályáját kritikusként, publicistaként kezdte. Eddig három regénye jelent meg: Messze voltak a csillagok — 1963 Földönfutók — 1967 Egy szál ingben — 1976 Az alábbi részlet új regényének kezdőfejezete. Életének visszatérő emléke egy virág, amit valami imádságos ünnepen nyomtak a kezébe. A nevét nem jegyezte meg, biztosan csak annyit tudott, hogy a virág szára megfért a markában és kékszínű volt. Ez az első kép, ami szeme elé táncol, ha lehangolt perceiben emlékeihez hátrál. Sok év múltán meg is fogalmazta magának kuncogva: „Apám, anyám hallgat róla, de úgy is tudom, engem virágok közt teremtettek ... Egybefonták a virágok kezét-lábát. A virág testéhez nőtt, beleágazott látásába benőtte a mesék földjét, az utak szélét. Később az idők szélét is. Egyszer megpróbálta egyeztetni a virágok tavasz-nyár idejét a maga életével: „az is várakozás, a virágok élete. Hosszú várakozás és kevéske öröm, virágzásuk csak pillanat ... Akinek életében kevés a beteljesülés, az várakozásban erős ...” A lány most az országúton száguldott. Élvezte a rohanást, megszerette, a gyorsaság bátorította. Manó, egy nyakigláb játékbaba ott himbálózott a visszapillantó tükör tartóján: meghitt kettesben már sok időt töltöttek együtt, Manó és a lány. Megtanult kétfelé figyelni. Látta a szemberohanó utat, s nézte a viszszapillantó tükörben kicsire zsugorodott behemót világot; folyó kanyarodott az úthoz, széles tükre előbb csak megérintette az út szélét, aztán átfolyt rajta. Elmosolyodott. Gázt adott. A visszapillantó tükör képei felgyorsultak: a domb hátra torpant, a folyó délnek fordult. Ösztönös mozdulattal felhúzta szoknyáját. Térdére pillantott, jólesett látnia bőrének barna simaságát. Megelégedett pillanataiban lábát nézte: valamikor cigarettát csent apja zsebéből, a sutra ült, rágyújtott, lábának hossza árkot vágott a konyhaablak fényességén. Kilométerkövek s útszéli fasor rohant szembe az autóval. „Ramaty világ,” csúszott ki a száján. Valahányszor autózni indul, az anyja haragosan mondja: az ördöggel tojós, leánysága már árnyékot vet, mégse tudja eligazítani feje alatt a párnát... Bármit mondok is, elmegy, ha útját állnám, áthajtana a testemen is ... — Kihez menjek, anyám? — A vízen túl három nővéred is van. — Süteménnyel tömnek, és a szoknyám elejét méricskélik. Kezükkel ölelnek, beszédükkel leányságomat harapdálják. — Keresztanyád is van. — Moha nő a vállamra, mire szóhoz jutok mellette. Megfojt a tanácsaival. Legszívesebben valami gyógyteába mártana. Szarka tanítja madártársát fészekrakni, ahogy ő beszél velem: csak így, csak úgy: nekem, a gerlincelánynak csak anynyit kell mondanom, túdom, túdom. — Hát a testvéreid? — Hetenként járok a házuk előtt, lassítok, dudálok, néha integetek is. — A szavadat kívánnák. — Majd karácsonykor. — Elvesztegeted magad a rohanásban, tékozlod magad . .. Nincs miért menned most sem ... — Elmegyek. — Hová? — Csak úgy, a nap irányába, mint három szegény szabólegények ... — Közülünk neked már senki sem jó... Beszélgetésünk itt rendszerint félbeszakadt. A lány ingerülten elfordult anyjától, kabátot vett magára, és a kijárat felé indult. Az autó előtt megtorpant, makacs mozdulattal közelebb jöttek az előbbi szavak. A lány tudja, ha el akar menni, előbb le kell győznie anyja tekintetét, a közéjük hullott szavakat, anyja távolságait. Tudja azt is, hogy nem szabad visszafordulnia, egyszer sem. Megállnia sem. Messzire kell szállnia a gondolatnak is, mert csak így lehet leküzdeni az elérzékenyülést. Fokozta a sebességet. Jackie Stewart ötlött eszébe, minden idők legnagyobb autóversenyzője. Mit érezhet ő, mikor a sebességmérő mutatója elhagyja a háromszázat? Igaz, Jackie Stewart azt mondta: „az egyetlen bátorság, amit elismerek, az ellenőrzött és irányított félelemérzés”. Ő is fél. És be is vallja. „Eddig én még sohasem jutottam el: ha elérek a veszély határáig, visszarettenek, Az igazi félelmet nem ismerem.” Testében elindult valami aprócska reszketés, előbb csak bizonytalanul, eltűnt, majd előjött. Aztán egybefolyt, s egyre közelebbről, erősebben érezte, hogy elveszti nyugalmát. „Emlékezetem óta anyám néz, figyel engem. Csücsörítő szájából vékony selyemszál vezet hozzám. Ezzel érint minden percben. Itt van most is. Nerft látom, de érzem a fonál érintését. Félt engem ... Sajnos, már megszoktam aggódását... Olykor már teher is. Emlékezetünk néha még összeér, de a magam nyugtalansága már fontosabb, mint hozzá fűződő szeretetem... Az én igazságom most a nyugtalanság .. Gondolatban már sokszor megtette az utat a lány, s itt mindig megtorpant. Ilyenkor szeretné levetni magáról az éveket és anyjához búj a paplan alá. Szeretni, engesztelni őt... Nem lehet, mert anyja folyton csak kérdez, kérdez. Számon kéri, idejét, útjait. Teste messzi pontjain így kél a nyugtalanság első hulláma. A lány most az autó motorházának fedelét nézi: fényes felületű hajlatok, vonalak, homorulatok. Mérték szerint minden: szabályos út, egyenes fák, simára hengerelt szántók, egyformára festett kilométerkövek. Kis ideig mértani ábraként fut szemébe a világ. Volt egy kollégája, aki megszámolta, hogy háza küszöbétől az iskoláig hányat kell lépnie. Ezernyolcszáznegyvenkettőt. Megmosolyogták. Visszafelé hatvanhéttel kevesebbet; ha délutános volt, rövidített, átvágott a kastélykerten. A falu közepétől a Krisztus-keresztig hány lépés? Tudta. Hát a legközelebbi halásztanya? Megmondta. A tó kerülete? A messzelátó a haranglábtól? A legközelebbi falu? A város? Megfelelt minden kérdésre. A lány is megmosolyogta a furcsa kedvtelést. Utánozni kezdte mégis. Ö is rászokott a távolságok mérésére. Akkor a kastély barokszobájában lakott, s a lépések száma szerint emlékezetből ismert minden lépcsőt ... Vakon is eltalált az osztályokba, a szertárba, az öltözőkbe, a szobájába. A bejárati ajtó után hét lépcső következett, innen hosszú, széles folyosó vitt az épület hosszán, a folyosó végén ismét három lépcső, majd jobbra fordulni és tovább, huszonhat lépés után balra és otthon volt. Az autó most a folyó szélén rohant, a nagy víz ijesztően közel jött a kilométerkövekhez. Az út cérnaszál, egyszer a folyó, másszor a hegy szeszélye szerint kanyarul. Víz, hegy, cérnaszál: a visszapillantó tükör most ezt a képet vetíti. Óriás keze mozgatja mögötte a tájat egyre gyorsabban. Manó himbálózva egyenlíti a kanyarok dőléseit. Ezt már megszokta a lány, csak a Manó üvegszemei zavarják, mozdulatlanságuk: azt képzelik, folyton az ő gondolatait nézik. Ilyenkor engesztelőn beszélni kezd hozzá: „A kastélyban te is velem voltál, Manó. Ha sötétedett, hozzám bújtál, féltél. A folyosókon együtt suhantunk. Az első emeleten is tudtam a lépcsők számát. Először tizennégy, a forduló után tizenhét. Tréfából néha még a szemem is bekötöttem, csupán a beidegzett mozdulatokra és a tapintásomra bíztam magam. Fölfelé előbb tizennégy, aztán tizenhét, lefelé fordítva. Sohasem tévedtem.” Aztán a városba került a lány. Élete napi távolsága itt ezerkétszáz lépés. Ez a felső határ; az otthon, az iskola, s innen haza. Oda és viszsza. Ugyanazon az úton kezdi és fejezi be a napot. Kedden délután gyűlése van, szombaton reggel virágot vesz a piacon, a lépések számán azonban ez sem változtat. Ugyanaz az irány, ugyanaz a kör. Olykor színházba is eljár, de egyre ritkábban, este hazafelé jövet fél egyedül. Egyszer megpróbálta lerajzolni útjait, csak úgy játékos kedvtelésből. Húzott két egyforma vonalat, meg egy kisebbet, és nem volt tovább. Ezt ismétli naponta. Szombatonként hazamegy anyjához, vasárnap viszsza. S hétfőn kezdődnek a semmi kis utak: oda-vissza. És vége. Szép kis taposómalom. Felette ég, alatta föld: nagy idő, nagy térség. A lány köre mégis kicsiny, egyre inkább annak érzi, szűknek, mintha egyetlen iskola egyetlen osztályába járna ősidők óta. Már megfigyelte, hogy a félőrült utazás egyes szakaszain különböző emberarcok jönnek elé. A száguldás felső határán anyja jön, aztán nagyanyja és apja. Ezután a fiúk tűnnek elő... Ilyenkor lassít, mert jólesik látnia, ahogy a táj és a tárgyak viszszanyerik eredeti alakjukat. A motor zúgását, a kerekek hangját ismét külön-külön hallja ... Pontosan emlékezett. A sebességmérő mutatója a kilencvenhez közelített, amikor az út szélére lépett egy torzonborz alak. A lány fékezett és megállt, a fiú lomhán, sietség nélkül lépett a járműhöz. — A szigetre megyek — mondta az ablakhoz hajolva. Beült, kezéből fényes kisbalta koppant az ülés elé. A lány megremegett, idegeivel ráfeszült a fiú mozdulataira. — Nem fél? — Mit csinál a szigeten? — Nomád kunyhólakó vagyok. — Egyedül? — Még két emberevő társam van, meghívom, most is eljöhet. A fiú feléje fordult, s nagy, tiszta szemekkel nézte a lányt. — Sietek. — Fél tőlem. összenevettek. Szélfújta fűszálként hajoltak előre, egymáshoz dőltek, mintha imbolyogna alattuk az autó. — Fél tőlem. A lány nem válaszolt, mosolygott, s érezte, hogy öröm árad szét benne. A száguldás vágya csitult. A tárgyak kezdték visszanyerni eredeti színüket és méreteiket: a fák levele zöld lett, az út szürke. Ez már a valós világ eleje volt, a hétfő reggelek kezdődtek így: minden a maga megszokott helyén. Az iskola. Az utca. A lépések hangja. A tanári. A kollégák. Az osztályok. Ilyenkor az a két fiú lép elé, akiket egy esős napon vett föl. Egyikük az útszélére térdelt, s imára kulcsolt kézzel könyörgött. Embernyi hátizsákja a földet verte, szája lila volt a hidegtől, kérlelő szava beletört az ajkak reszketősébe. — Honnan jöttök? — Bulgáriából, a tengerpartról vonulunk, Románián és Magyarországon át. Egészséges barnára sült arcok, a visszapillantó tükör tele lett mosolyukkal. Szemük egyformán fekete és kíváncsian nézelődő. Előbb az autót veszik birtokukba, az üléseket, a műszerfalat, aztán a lányt tapogatják tekintetükkel: haját, nyakát, vállát, a kezét a kormány kerekén. — Milyen időtök volt? — Tíz napig jó, az utolsó kép nap fáztunk. — És az út? — Szerencsénk volt, egy nap és egy éjszaka feljöttünk a Balkánról, így stoppal. — És oda? — Kifogtuk azt is, akad még jó ember. A beszéd egyik szála vékonyult, majd elszakadt. Az egyik fiú elaludt. A másik figyelő szemmel fogta a szembefutó tájat: — Odafelé fiatal házaspár vett föl, csehek voltak. Egy napot és egy éjszakát utaztunk velük, levittek Bukarestig. A férfi vezetett, mindössze, egyszer gikszelt, beszorultunk egy vasúti átjáró sorompói közé. Kellemetlen volt. Madúrhintu (Regényrészlet) 14
