A Hét 1977/1 (22. évfolyam, 1-25. szám)

1977-06-04 / 22. szám

PRÖZAÍRÓINK ARCKÉPCSARNOKA

Lackóné Kiss Ibolya

Erbogyoszlón, Bihar megyében született 1904-ben. Liptovsky Mikulásban (Liptószentmiklóson) mint gyakorló orvos, Frantükovy Láznéban pedig mint fürdőorvos tevékenykedett. Jelentősebb művei: Erzsi tekintetes asszony (regény, 1942), Tátraalji rapszódia (elbeszélések, 1955) és Túl a folyón (regény, 1957).

Első műve, a Putá (Bilincsek) című hatfelvonásos dráma 1937-ben szlovák nyelven jelent meg. A darabot Tolsztoj feleségének feljegyzései és dr. Makovickynak. Tolsztoj háziorvosának naplója nyomán írta.

A Diri, diri dongó című nagyobb elbeszélésében (1939) a Svihrovai dal, a későbbi Rákóczi induló keletkezését írja meg regényes formában.

Kiss Ibolya legismertebb műve, az Erzsi tekintetes asszony Madách Imre felesége, Fráter Erzsébet regényes életrajza. A regény Básnikova zena (A költő felesége) címen szlovák fordításban is megjelent.

A nagy cél című történelmi regénye (Budapest, 1944) Mátyás király korában játszódik. Bemutatja, hogy

a fekete seregben milyen nagy volt az összetartás magyarok, kunok, morvák és lengyelek között, az öszszefogás a közös veszéllyel szemben.

A Túl a folyón kórházi környezetben játszódik és önéletrajzi elemeket tartalmaz (Szlovákiai Szépirodalmi Könyvkiadó, Bratislava, 1957).

Az asszony tragédiája ismét Madách felesége, Fráter Erzsébet tragikus életútjával foglalkozik. 1967-ben jelent meg a csehszlovák—magyar közös könyvkiadási egyezmény keretében.

Kiss Ibolya képzeletét elbeszéléseiben is a történelmi múlt s ennek alakjai foglalkoztatják. A liptói herceg Corvin Jánosról, Mátyás király fiáról szól. A nürnbergi festőben

Kupeczky Jánosnak, a híres festőnek alakját mintázza meg, a Magyar emlékek Bajorországban című munkájában Liszt Ferenc, Albrecht Dürer, Kupeczky János nyomait kutatja, a Sándorka a fiatal Petőfi nélkülözésekkel teli napjairól szól.

Az írónő valamennyi művének jellegzetessége a történelmi aláfestés, a múlt visszatükrözése. Különös szeretettel foglalkozik szűkebb pátriájának, Liptónak a múltjával: szinte minden követ, romot, rögöt kivallat, hogy feleleveníthesse a távolba vesztett múltat. A történelem egy-egy töredékét a ma tükrében felvillantva a mához, a ma emberéhez szól.

Lackóné Kiss Ibolya f ERZSI TEKINTETES ASSZONY

(Részlet)

Az asszony — akit Erzsinek szólítottak — galambszínű turnőrös ruhát viselt, nyaka körül elefántcsontszínű csipkefodorral. Keblére rózsa volt tűzve, mely piros volt, mint a most serkent vér, illatos, mint a júliusi éjszaka . . .

A poharak gyorsan ürültek, s a hangulat percről percre emelkedett. A nótázásba már kurjantgatás is vegyült s a vonó mind gyorsabban kapta el a húrt, a nagybőgő majd megrepedt örömében s a prímás arca csak úgy ragyogott.

— Fene a fekete pofádba — rikoltotta el magát Klobusiczky — már megint kimuzsikáltál egy bankót a tárcámból ... — s kirúgva maga alól a széket a cigány felé tartott. Az vigyorogva hajbókolt feléje s magasra emelte homlokát, hogy izzadt bőrére jól tapadjon a kettérepesztett bankó, melyet csattanó tenyérrel kent rá a monospetri földesúr. Aztán újult erővel harsant fel a dal, melyet a berúgott emberek csökönyösségével ismételtek el újra és újra:

„Csak azért is diri-dongó."

Az asszony apró öklével ütögette hozzá a taktust az asztalon, hol lassúbb, hol gyorsabb tempóban, a nóta ritmusa szerint, míg végül egy pohár bor galambszínű ruhájára nem ömlött.

A nedvesség a bőréig hatolt. Ekkor elhallgatott. Pár percig maga elé bámult, aztán leintette a cigányt.

— Ácsi! — kiáltotta s a hangja úgy hangzott, mint a parancs.

A banda elhallgatott.

— Elég volt a dongó! Most egy szomorút húzzál, egy nagyon szomorút, azt, hogy „Cserebogár, sárga cserebogár...“

A prímás meghajolt s belevágott a húrba, a cimbalmos futamot cifrázott és a kisbőgös kitátotta a száját, hogy jobban hallhassa a feketeszemű asszony hangját.

„Azt sem tudom, sokáig élek-e?

Csak azt mondd meg, rózsámé leszek-e?"

— énekelte, aztán elhallgatott és maga elé bámult.

Fráter a székét melléje húzta.

— Mi az, Erzsi? Mért szontyolodtál el? A szomorúság nem áll jól neked . .. Igyál, vagy énekelj. Hej, cigány! — intette magához a prímást. — Húzd csak el a tekintetes asszony fülébe a nótáját. . . Azt a . . . hogy is hívják csak? . . . izé . . . No, hogy a fenébe kezdődik?

Erzsi ráemelte a szemét, amelyben megcsillant a harmat:

— Hagyjad, Balázs .. . Elég volt mára a nótázásbái s az ivásból! — s eltolta maga elől a borospoharát.

— Mi van veled? — kérdezte csodálkozva Klobusiczky s pecsétgyűrűs kezébe vette az asszony finom, kékeres ujjait. — Ma este mintha kicserélték volna.

Az asszony a fejük fölött égő lámpa lobogó lángjába bámult. Mikor megszólalt, lehalkult a hangja:

— Éjjel, álmomban a fiacskámat láttam . ..

A fiatal tiszt, aki szembe ült vele, meglepetten kapta fel a fejét. Szerelmes volt Erzsibe, minden porcikájával kívánta ezt a búgóhangú asszonyt, kinek suhogó selyemruhájából verbénaillat áradt — s most mintha hideg vízzel kiütötték volna le a teste forróságát. Ámulva kérdezte a mellette ülő Klobusiczkyt:

— Hogyan? Hát Erzsiké tekintetes asszonynak gyermeke is van?...

— Nem tudtad? — csodálkozott a földesúr. — Elvált asszony Erzsi. Három gyermeke él Alsósztregován.

— Ez meglep — hebegett a tisztecske. — Igazán meglep ... Megesküdtem volna rá, hogy özvegyasszony ... Olyan ... hogy is mondjam csak, kissé mulatós özvegy. És ki az ura?

Klobusiczky vállat vont:

— Valami földbirtokos. Madách Imrének hívják.

— Madách? Nem ismerem . .. Hírét sem hallottam.

— Én sem — felelt bihari gőggel a földesúr — nem a mi vidékünkről való.

Erzsi pedig még mindig a lámpalángot nézte . . . Mit láthatott benne? Elmúlt életét, vagy fiacskája arcát? A hangja lágy lett, mint az esti szél, mely virágokat csókol.

— Elébem állt a fiam. Kitárta a karját és úgy kért, hogy ne hagyjam el őket.

— Érdekes, roppant érdekes, — jegyezte meg a tiszt s a szemét le nem vette a könnyfátyolos szemű asszonyról. Irigylem azokat, akikről álmodik.

Fráter Balázs azonban rosszkedvűen legyintett:

— Bolondság, amit beszélsz. Álom . . . álom. Elmúlt. Minek beszélni róla?

— összekulcsolta a kezét, úgy kért... És... én... álmomban is otthagytam őket, — suttogta s a karjára borult.

— Hallod, Erzsi, most aztán elég volt! — kiáltott rá Fráter. — Ha nem látnám a csókos, piros szádat, azt hinném, egy öreganyó búsul itt mellettem. Mit bolondozol? ... A bor elűzi a kísérteteket.

— Nem bolondság ez, Balázs! — emelte rá könnyáztatta tekintetét. — Rossz voltam anyának, gonosz feleségnek... Eh! De most már mindegy . . . önts bort a poharamba. De ne a bakatorból, az erősebből! — s egy hajtásra kiitta a színültig töltött pohár tartalmát.

S a mulatozás újult erővel megindult. Szavak röppentek, melyek megbizsergették a testben a gyorsan keringő vért, csillogni kezdtek a férfiszemek s a bor, cigánymuzsika és a szerelem villamossággal telítette meg a szoba levegőjét, mint kinn a gyülekező felhők a nyári eget.

Most váratlanul felpattant az ajtó s István lépett be rajta. Óvatosan körülnézett, majd összeütötte bokáját, az urához sietett s a fülébe súgott valamit. A prímás erre leintette a bandát és a következő percben a várakozás csendje lepte el az alacsony szobát.

— Jól láttad? — kérdezte Klobusiczky. — Biztos, hogy elszeleltek?

— El . .. Egy darabig még vártam, míg eltűntek az utca kanyarulatában, csak aztán jöttem be jelenteni, — magyarázta István, a Bach-korszak titkos besúgóira célozva, kik éjszakánként a behúzott zsalugáterek nyitva hagyott résein át kémlelték a bihari urak mulatozását.

— Hányán voltak?

— Csak ketten ... A hosszú, meg a felhírkamásnyis. A bakonypartos ma nem jött, úgy látszik, meg dagadt a pofája, — nevetett a kocsis a bajusza alatt.

— István lekent neki tegnap éjjel egyet, — magyarázta Klobusiczky a tisztnek. — Tudod, öcsémuram, tegnap az éj koromsötét volt. Aztán mondd csak, István — fordult újra a legénye felé — merre vették az útjukat?

— A Fekete Sas irányában.

— Úgy látszik, bejöttek Tiszáék Gesztről s most az ő nótájukra kíváncsiak a köpök, — fordult bosszúsan Fráterhez. — Jó lesz nekünk is sietni, mert még a mi ablakunk alá is visszajöhetnek Bécs bizalmasai. Nosza, Pityu!

Pityu, a kisbőgős, csak erre a jelre várt, egy ugrással a két ablak között függő, kétfejű sassal díszített osztrák generális képénél termett, ott felágaskodott, jobb kezével megragadta a rámát s egyet fordított rajta. A kép túloldalán Kossuth Lajos barna körszakállas arca lett láthatóvá.

S most az urak felálltak helyükről. Szemükből egykettőre kiröppent a mámor s a szemöldökük alatt lelkes fényben kezdett ragyogni a lélek tükre. .. István haptákba vágta magát, a cigányok letérdepeltek a kép alá s egyszerre, mintha a levert szabadságharc síró angyala érintette volna meg láthatatlan szárnyával a szívüket, feltört belőlük a még ki nem hevert bánat. Fejüket a bujdosó vezér képe felé fordították s mint egy belső fohászt, halkan, nagyon halkan elkezdték énekelni a Kossuth-nótát.

14