A Hét 1977/1 (22. évfolyam, 1-25. szám)
1977-06-04 / 22. szám
Kucrnan Eta és Ropog József Bittó Eszter és Pőthe István (Nagy László felvételei) Bemutató a komáromi Magyar Területi Színházban A MATESZ komáromi együttese zenés darabbal zárja ezt a színházi évadot: Szigligeti Ede népszínművével, A cigánnyal — Kopányi György átdolgozásában és Konrád József rendezésében. A darab kasszasikernek ígérkezik. Ezt mindenki úgy nézheti, ahogyan kedve tartja. Veheti komolyan, akkor — miként a színlapon olvassuk — vidám, zenés játék, két részben. Vagy veheti persziflázsnak, az operett avagy korszerűbben mondva a musical műfaja kigúnyolásának; sőt — szélsőséges esetben —, a Szigligeti-vígjáték újjáírt karikatúrájának is. Csak éppen annak nem, ami a plakátokon „főcímben" olvasható: Szigligeti Ede, a cigány című népszínművének. E kétségkívül szórakoztató, lendületes előadás az átdolgozok igazát látszik bizonyítani. A bemutató és a valószínűleg előadásról előadásra ismétlődő siker kapcsán azonban érdemes elgondolkozni egy gyakorta vitatott kérdésen. Hogyan, hogy egyszer szinte a kardnyelők nyugalmával, másszor viszont fenntartásokkal s feddő hangnemben vesszük tudomásul, amikor a drámairodalom klasszikusai a kortárs átdolgozok tudatán és elképzelésein átszűrve kerülnek színre? Miért akarjuk egyszer kemény csatában megvédeni a klasszikusokat, másszor meg köszöntjük akár a gyökerekig ható „testi" és szellemi beavatkozást? Gondolom — és A cigány sikere is ezt igazolja —, ha egy leporolt mű új életre kel a színpadon, lényegében az előadás sikere határozza meg az átdolgozás minősítését.. . Mivel A cigány MATESZ-ban látott „változata" jó előadás, az iménti okfejtés következménye, hogy Kopányi György Szigligeti művéből jó átdolgozást készített. Munkája persze több a mechanikus átdolgozásnál, ha úgy tetszik, beavatkozásnak is nevezhetném; jóindulatú s avatott beavatkozásnak. Ez a megállapítás tulajdonképpen feleslegessé teszi az eredeti s az „újszülött" közötti formális hasonlítgatást; a rend kedvéért azonban hadd írjam le: Szigligeti alkotása és e népszínmű nyomán íródott vidám játék számos dologban különbözik. Tulajdonképpen az eredeti műnek csudán a váza maradt meg, s ennek aktualizálását, mai tartalommal való feltöltését látja a MATESZ előadásának nézője. A népszínműről jól tudjuk, hogy születése idején — a reformkorban — haladó szerepet játszott a magyar nyelvű színjátszás kialakulásában, mintegy magának a műfajnak a létrejötte is a nemzeti öntudatra ébredést tükrözte és azt szolgálta. A népszínmű századvégi virágzását mégis a harnjs illúziók színházaként könyvelhetjük el, hiszen témájukban és színpadi megelevenedésükben jobbára csupán a „vasárnapi falut" látják és a valóságos problémák helyett az uralkodó osztályok romantikus népi nosztalgiáját elégítik ki. Most, hogy lassan e századnak is a vége felé járunk, hovatovább tehát évszázadnyi „rálátásunk" van e korszakra, joggal merül fel annak igénye, hogy friss szemmel felülvizsgáljunk egy-egy múlt századból származó népszínművet és közben a színpadi megjelenítés új szempontjainak lehetőségére bukkanjunk! Annál is inkább, mert a' népszínművek legendás öröksége többnyire szélsőséges érzelmeket és álláspontokat rögzít: azokban is, akiknek a „cigányozó", nótázó színház minden idilljét jelenti; s azokban is, akik épp e búfelejtő magyarkodást, a társadalmi problémák előli menekülést ostorozzák ma is a népszínműben. Alighanem, már ez az ellentmondás önmagában is elegendő lett volna Konrád Józsefnek, hogy a MATESZ-ban megrendezze A cigányt — őt tudvalévőén az elementáris hatások érdeklik a színházban: felszabadítani azt, amit a nézőtér „lefojtva" magában őriz. Fogalmazhatnék azonban így is: hajdan a népszínműves színjátszás már-már a kocsmázás szintjére züllesztette a színházat. Amikor a „cigányozást" kizártuk a színházból és átutaltuk a kocsmába, gyökeres fordulatot jelentő, radikális lépést tettünk. Konrád most újabb határozott lépést tesz. Ha jelképesen is, de beengedi (és nem visszaengedi!) a „cigányozást", az alantast, a lefojtottat — a máig élőt. . . Persze, túlzás lenne katarzisról beszélni, de a rendezésnek ez a szándéka a katartikus élmény közelébe visz. A cigány komáromi „változata" kétségkívül szórakoztató, ha nem is hibátlan produkció. Elégedetlenségre azonban különösebb okunk nincs, hiszen csaknem három gondűző órát töltünk a színházban, miközben a rendezés és a színészi játék egyaránt különös ízeket kóstoltat meg velünk. Konrád József rengeteg ötlettel, szellemmel fűszerezte a színpadi szituációkat, okosan szerkesztette egymás mellé a játék különböző elemeit, melynek így több dimenziója, „emelete" van. De pont itt találni A cigány komáromi előadásának néhány problémáját is. Ügy tűnik ugyanis, hogy Konrád korántsem bánt kellő következetességgel a maga teremtette szerkezeti és művészi megjelenítési lehetőségekkel. Stilárisan is túlságosan sokféle s nagyonis szerteágazó megoldással találkozunk, ami néhol a színpadi eszközök és a színészi harsányság túladagolásához vezet. Részben e stíluskeveredés eredménye, hogy néhol túlzottan is komolykodó a játék; másutt viszont bátran, sőt, végletesen (már-már a jóízlés határán táncolva) komédiázik. Stílusegységet csupán Kopócs Tibor ötletes, a néző fantáziáját megmozgató, jól kitalált színpadképe és Balogh Ági kifejező jelmezei biztosítanak. Dobi Géza zenéje és Kvocsák József koreográfiája igénytelen és „alkalmazkodó", úgyhogy a kellemesen töltött órák ellenére fülünkben s lábunkban egyetlen melódia vagy ritmus sem marad meg ... De talán jobb is így, mert egy-egy futó kaland olykor kellemesebb a tartós együttlétnél .. . A színészek szinte kivétel nélkül jó teljesítményt nyújtanak, ám az előadás egészét tekintve nem képviselnek egységes játékstílust. Ezért, de főképpen a népes szereplőgárda nagy létszáma miatt lehetetlenség fölsorolni mindenkit, akinek része van A cigány komáromi bemutatójának sikerében. Tulajdonképpen még a főbb szerepek kiemelése is gondot okoz. Utaljunk hát inkább a két legjellemzőbb játékstílus (realista és karikírozó) jelentősebb képviselőire. Elsőként a realista fogantatású megjelenítést vállalókra, közülük is elsősorban a Zsigát alakító Dráfi Mátyásra. Nehéz szerep az övé, a színházi est fő terhét hordozó. Dráfi remekül oldja meg a figurát testtartásában, gesztusában, hanghordozásában egyaránt. Hasonló véleménnyel lehetünk Benes Ildikó Erzsijéről is. Fiatal színésznőnk ebben a szerepben eddigi pályafutásának legjobb, legkiforrottabb, legkidolgozottabb alakítását nyújtja. Túloz, kiemel, szórakoztat és véleményt mond, de anélkül, hogy a figura belső egységét megbontaná. Bittó Eszter Évi alakjában testesíti meg jól a naiv hitet. A teljes értékű alakítás élményét adja Németh Ica (Rebeka), Kucrnan Eta (Rózsi), Ropog József (Gyuri) és Turner Zsigmond (Várszegi) is. A vérbő, groteszk hangvétel jellemzi Bugár Gáspár (Kurta), Siposs Ernő (Kisbíró), Tóth László (Hajdú), Pőthe István (Peti) játékát; míg a társulat többi tagja a két megközelítés keveredését mutatja szerepformálásában. (BMP) Tóth László, Dráli Mátyás és Benes Ildikó 15
