A Hét 1977/1 (22. évfolyam, 1-25. szám)
1977-01-08 / 1. szám
SIMONFFY ANDRÁS Kikereste a legvastagabb rönköket, azokat hasította szét. Amikor elfáradt, leült a tuskóra, és elszívott egy cigarettát. Kesernyés íze volt, csípte a nyelvét. Háromszor fordult, hat nagy kosár fát vitt fel. — Innál egy kávét? — Nem, köszönöm. — De hát mi történt veled? — kérdezte aggódva a felesége. — Velem? Miért? — Hát hogy... én nem is tudom. Olyan furcsa vagy ma. Csak nincs yalami baj? Akkor végre felnevetett. Most tisztának, árnyéktalannak hallotta nevetését. Ritkán nevetett ennyire öblösen, harsányan. Magához vonta az asszonyt, és kigombolta a blúzát. — Mit csinálsz, te? Mit csinálszl A gyerek előtt... Megfordult: — öreg fiú, te fél négy éves, menj csak ki. — Bezárta az ajtót. Az asszony rebbenten állt. — Mit akarsz? — Megerőszakollak. — Engem? Bólintott. A blúz elhasadt. — Jaj, a blúzom! — A szoknya gombjai lepattantak. — A szoknyám! — Nem érdekel a szoknyád! Ne hagyd magad! De hagyta: — Jaj! Ne! — És egy hosszú, elhaló „ó". Ö aztán hanyatt feküdt. Ernyedt volt és derűs. Talán aludt is egy kicsit. Almában kitárta karjait és repült. Kilúgozódott, tiszta volt és egészséges, mint egy gyerek. — Tudsz repülni? — kérdezte. Felkönyökölt, ujjaival gyengéden végigsimított az asszony mellén, hasán, combjain, és azt mondta: — Te édes, ha a feleségem tudná, milyen remek szeretőt tartok. — De hiszen ... A feleséged vagyok, öt éve. Vagy hat? — Csakugyan? — Úgy tett, mintha megdöbbenne. — Az más. .Akkor vissza Alma nyugodt volt. Nem forgolódott, nem riadt fel egyszer sem, nem fázott, nem izzadt. Reggel azonnal és egyszerre felébredt, mint a gyerekek. Megdörzsölte a szemét, és máris felkelt. Cigaretta után nyúlt, de aznap sikerült lefékeznie lendülő karját: — Nem — határozta el —, ma nem cigarettával kezdem. — És nem gyújtott rá. Behozta az újságot, végignézte a címeket. A címek két percig maradtak meg a fejében, de arra jól emlékezett később is, hogy aznap uborkaszezon volt: világválság, halálos balesett és kísérleti robbantás nélkül. Fényes, sima papírra nyomták az aznapi számot. Ez is jó volt. — Kávét sem iszom — mondta. — Szóltál, szívem? — Csak annyit, hogy ma nem iszom kávét. Lemegyek tejért. Hozzak még valamit? — Csakugyan lemennél? Kenyér kellene és cukor. Ha esetleg látnál gomolyát... — Ezt nem szerette: Jemennél", „kellene", „ha látnál", „esetleg"... Lemegy: kenyér kell, cukor és gomolya. Ezek biztos dolgok. Ha gomolya nincs, az más. Akkor sem „esetleg". — Ma nem puhulok a meleg vízben — mondotta annak a szőrös fiatalembernek, aki a tükörből kíváncsian ránézett. És nem puhult. Percekig dörgölte magát a jeges zuhany alatt. Akkor már tudta, hogy aznap uszodába is elmegy. A tejboltban sorba állt. Szép, pontos, egyértelmű sorban. Kapott gomályat is. Boldog volt. Még az üzletben megitta a tejet és két zsemlét is evett hozzá. Minden falatot alaposan megrágott, és minden harapás után ivott egy-két korty tejet. Nem sietett. — Most felmegyek — döntött. — És borotválkozni fogok. Villanyborotvát használt, de volt pengés borotvája is. Elővette ezt a borotvát, nem szappanozta be arcát. Hoszszan borotválkozott. Élvezte. A fájdalmat és a hosszú, néma párbeszédet önmagával a tükörben. — El kell mennem. — Most?! Hova mégy te vasárnap reggel?! Miféle útjaid vannak? — Uszodába. — Természetes hangon mondta ezt, mint aki magától értetődő doloqról beszél. Feleséqe enyhe gyanúval méregette. És visszakérdezett: — Uszodába? — Ez rossz volt. Az egyetlen rossz aznap. Miért annyira fontos ez? Elmegy, és kész. Vetkőzött. Az öltözőben hanqos fecsegés folyt, nőkről, versenyekről. Egy ideig úgy érezte, mindenki őt nézi, és mindenki tudja róla, hogy már nem jár le rendszeresen. De senki sem tudta. Senkit sem érdekelt. Aki itt van, az itt van. A víz a lényeg. Nyirkos ősz volt már, meztelen talpát, bőrét csípte a hideg. Nem futott, haqyta, hogy csípje. Fejes. A víz hűvös, de simulékony. Vibrálnak a medence aljának nyújtózó, zsugorodó zöld csempekockái. Becsapni a falra. Elrúgni magunkat. Suhanós a víz alatt. Levegőt venni. Hoszszú, mély lélegzetet... Ledörgölte magát. A ruha egészséges melege. A kabát súlya ... Visszaútban beült egy presszóba. Narancsitalt kért és két túrós buktát. Lusta vasárnapi presszó volt. Egyedül ült egy asztalnál, és ette a túróst. Néha nyílt az ajtó, ilyenkor érdeklődve felnézett. — Jólesett úszni? — Remek volt. — Máskor is elmehetnél. — Majd elmegyek máskor is. Fia a szőnyegen hasalt. Lendkerekes autóit tologatta. Letérdelt mellé. — Hány éves is vagy te? — kérdezte. — Fél négy. Ez a Skoda. Látod? — Látom. „Eljössz velem valahová? — A kisfiú szeme felcsillant. „Miért csillan fel — gondolta —, amikor én mindig el akarom vinni valahova. Tudnia kell, hogy mindig el akarom vinni ..." — Mit gondolsz — kérdezte —, egy fél négy éves gyerek nagyfiú már, vagy csak kisfiú? — Csak nagyfiú. — Akkor mehetünk. Lementek a folyóhoz. — Látod, ez a folyó — mondta a fiának. A kisfiú nézte a folyót, és bólintott: — A folyón mennek a hajók. Miből van a folyó? — Vízből van. — Miért? És megálltak egy fa mellett. — Látod, ez a fa. — Szép fa. A fa fából van, ugye? — Fából van. — Miért? Felkutyagoltak a hegyre, és látták a várost. — Látod, ez a város. — A város meg sok házból van, ugye? — Igen. Házak, utcák, hidak... Érted? — Értem. Házak, utcák, hidak. — Lementek a városba, és jártak a házak között. A kisfiú egy idő múlva megállt. — Nézd csak — mutatta —,' ott asztalok vannak. Együnk tortát, jó? Ott lehet. — Kabátja zsebébe túrt, aztán összezárt kis öklét kinyitotta apia előtt, és sután felpillantott rá: — Nézd — suttogta. — Pénzem is van. — Ujjain fényes húszfilléres feküdt. — Hát ha van, akkor a vendéged vagyok. Tortát ettek. Amikor megették a tortát, a kisfiú megszólalt: — Most már piszkos a tányér, mondd meg a néninek, hogy vigye el. Nem szeretem, hogy piszkos. — És odébb tolta. — A tied is piszkos. — Ezt is odább tolta. Hazafelé az autókról beszélgettek. — Jó lenne, ha vennél egy igazi autót — mondta a kisfiú. — Akkor sokat mehetnénk együtt, ugye? Zavartan bólintott. — Jó — mondta, és szorosabbra fogta a kisfiú kezét. És tudta: erre a gyerekre már vigyázni kell. ügyelni a szavakra ... Mindenre. Jó volt, hogy megtudta. — Na, milyen volt? Merre jártatok? — Együtt sétáltunk — felelte a kisfiú. — És mit láttál? Sok autót? — Autót is. Meg folyót. A 'folyó vízből van, tudod? És voltunk a hegyen. — Melyik hegyen? — A nagy-nagy hegyen. — Csakugyan, merre jártatok? — A városban — felelte, és a fiára pillantott. Ez a kettejük dolga volt. A kisfiú megérezte, a szemébe nézett, és cinkosan mosolygott. — A városban — mondta utána. — Meg mindenfelé. Együtt. Tortát ettünk. Délután megenyvezte a rozoga széket. Egészen elmélyült a munkában, észre sem vette, hogy közben ráesteledett. Nem volt fent tűzifa, leballagott a pincébe a fejszével. Fát vágott. Eléq lett volna egy-két hasáb, de sokkal többet vágott. A pincében sötét volt, meggyújtotta a gyertyát, és vágta a fát. az egész. Elfelejtettem, öt éve, azt mondtad? Ne haragudj. — Ugye, nem beszélsz komolyan .. . Jaj! Most már harapták egymást. A gyerek dörömbölt az ajtón. Az asszony görcsösen összerándult. — Hagyd! — kiáltotta ő dühösen. — Hadd üsse! Majd abbahagyja. — De hát mi történt veled?-*• Semmi, hidd el, semmi. Ne üsd azt az ajtót! Vasárnap van, és foglalkozom a családommal. Nem így van rendjén? — Dolgozni akartál éjjel... — Teszek rá. — Engedj, mosnom kell még. — Minek? Koszos ingbe akarok járni. Vagy meztelenül. Úgy még jobb lesz. — És én? — Neked szerzünk egy fügefalevelet. Vagy egy pántot. Ide. — A pántot is mosni kell. — Fekete pántot szerzünk. . — Azt is mosni kell. Lüktettek sebeik. Most már lassan, türelemmel szeretkeztek, hogy minden apró kis mozdulatnak jelentősége legyen. Felfrissült, mint régen. — Nézd csak — mutatta később. — Most már tartani fog ez a szék. Az asszony megnézte a széket, és azt mondta, most már talán igen. Amikor lefeküdtek, érezték a paplan hűvösét, a tapintható lámpafényt, a tárgyak homályát, a gyerek nyugodt álmát. Igen, jó nap volt. Remek nap. 10
